_________________
Üdv. Jou!

"Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem." (Vavyan Fable)

A végtelen jégmező fölött siklok. Tekintetemet állandóan a havas tájon tartva. Még egy órája sincs hogy az atya magához rendelt. Rendelt? A telepatikus hívóparancsa szinte átrántott a hajó falain. A kabinjába hívott és elmondta, hogy kiadja első utasítását. Tudja hogy hallgatóztam akkor mikor erről a helyről beszéltek, így nem kell elmagyaráznia a dolgot. Megparancsolta hogy hagyjam el a hajót és keressem meg azt a bizonyos szentélyt. Ami lehet, hogy nem is létezik. Mondta azt is hogy szeretne megbízni bennem de a bizalmát ki kell érdemelni. Úgyhogy valahogy igazolnom kell hogy valóban megtaláltam e az a helyet. Hmm. Nyilván nem szeretné, ha a végtelen jeges pusztába küldeném a halandókat, és ott fagynának halálra. Ez a lehetőség elúszott. Pedig milyen szép jégszobor gyűjtemény lehetne belőlük.
No meg azt is mondta, hogy a szentélyt egy alig ismert faj építette, akikről nem sokat tud, de valószínű, hogy a mágia mesterei voltak. Biztos, hogy mindenféle mágikus védelemmel ellátták a helyet még a holtakkal szemben is. Szóval, ha megtaláltam, akkor egyedül ne közelítsem meg. Elösszőr azt gondoltam, hogy értem aggódik, már majdnem kinevettem mikor beugrott, hogy csupán attól tart hogy nem kapja meg a szükséges irányt ha ott elpusztulok. Nahát, mégis szorult egy kis józanész abba a kopasz fejbe.

Szóval most itt vagyok. A havas táj fölött repülök és megvizsgálok mindent, ami talán egy épület romja lehetett valaha. Az irányt csak nagyábol tudta megmutatni, és közel sem biztosra. Nem baj. Tetszik a táj kihaltsága csak számomra túl világos van. A napfény mindig visszatükröződik a havon és emiatt elég kellemetlen az én sötétséghez szokott lényemnek.
Gyorsítok a sebességemen, a tekintetemet így sem kerüli el semmi. A hajó épp most tűnt el a horizonton.

A matróz segítségével Petrus egyre közelebb kerül a hajóhoz. Elvileg már lehet őket látni. Arról beszélnek, vajon mikor veszik észre őket. A matróz szerint már észrevette valaki őket, az alabárdos viszont nem így látja. Szerinte nem nagyon törődnek a védekezéssel egy ilyen lakatlannak tűnő szigeten, így az őrszem is valószínűleg hanyagolja munkáját...

Hamarosan úgyis kiderül...

Hahó!!!!Mivan már??!!Gyerünk harcosok, győzzük le KÖZÖS erővel a fene nagy bestiát, ne két elf és két humán.Vagy valaki észrevehetne minket, hogy segítsen nekünk.Köszönöm.

_________________
Üdv. Jou!

"Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem." (Vavyan Fable)

Nagyából itt voltam utoljára, úgyhogy innen folytatnám egy pár részt átugorva, de legalább itt


Eizyen bokája nem nagyon akart engedelmeskedni. Nyílt törés nem látszódott, de veszettül fájt. Megpróbált egy-két gyógyító varázslatot, de a sérülés nagyobbnak bizonyult, mint amire ezen gyógyító mágiák hivatottak voltak.
-"Meg kell keresnem az atyát!" - gondolta, majd botját magához véve elkezdett felkecmeregni a fedélzetre. A folyosó már üres volt, úgy tűnt a többiek könnyebben megúszták a manővert. Útközben benézett még az atya kabinjába. Sejtette, hogy nem lesz ott, de egy próbát megért. Mivel tényleg nem volt ott, amilyen gyorsan tudott kimászott a fedélzetre. Ott ekkor már szinte az összes utas kint volt.
A táj egy szempontból gyönyörű volt, végtelen fehár mezők amerre a szem ellátott. Másfelől viszont kihalt volt, és nem túl bizalom gerjesztő. A többiek nagyrésze jól fel volt öltözve a hideg ellen. Most tudatosult benne, hogy mennyire hideg van. Egy kis mormolás és kézmozgás után megbarátkozott a külső hőmérséklettel.
Szemével az atyát kereste, de nem látta sehol. Helyette viszont észre vett egy csoportosulást a hajó elején. -" Mi lehet ott?"- tette fel a költői kérdést Eizyen. Odasántikált, majd Neldort megpillantva neki is feltette a kérdését.
- Mi történt itt? Mi ez a tömeg?
- Eltűnt az a fából készült sólyom-szobor.- válaszolta az elf. - De nem lophatták le, vagy eshetett le, mivel az illesztéssel semmi problémát nem találtunk. Csak egyszerűen eltűnt.
Eizyen elgondolkozott, majd koncentrálni kezdett. Kis idő után arcára mély döbbenet ült ki. "Átalakították volna?"- kérdezte újfent magától. Körbepillantott, hogy lássa, kiből mit váltott ki ez a dolog. Úgy tűnt a hobbit is észrevette ezt, mert ő is egy kicsit elgondolkodó arcot vágott. Ebben a pillanatban belehasított a lábába a fájdalom. "Na jó, előbb megkeresem az atyát, aztán foglalkozhatunk ezzel is!".
Kis idő után vízszerző túrára indultak egy páran. A mágus nem tartott velük, mivel még mindig nem találta meg az atyát. Emiatt elkezdett egy kicsit nyugtalankodni, mert egyre erősebben sajgott a lába. Majd egy hirtelen gondolattol vezérelve a Lord kabinja felé indult.
Bekopogott, majd miután bebocsájtást nyert bennt találta az atyát is.
-Ha nem zavarok túlságosan, atyám, ha tudná helyre tenné egy kicsit a lábam? Az előző manővernél egy kicsit bevertem, és azóta nem tudok normálisan járni. Az én gyógyító tudományom meg kevés hozzá.
Az atya egy pár pillanat alatt rendbe is hozta a törött lábat.
-Így ni - mondta, majd rámosolygott a varázslóra.
A mágus megköszönte a segítséget és elinduét kifelé. Az ajtónál azonban visszafordult. - öhm..- kezdte Eizyen - nem tudom, hogy tudnak e róla, de az előbb a sólyom-szobránál valami különöset éreztem... - Nem tudta hogy jó ötlet-e ha elmondja mielőtt még jobban körül nézett volna a szobor körül, avagy a szobor megmaradt helye körül, mindenesetre most már belekezdett, - amikor ott jártam, egy kis idő után mágia nyomát véltem felfedezni. Nem merek rá megesküdni, de mintha... talán... átalakult, vagy átalakították volna!

_________________
Chuck Norris osztható nullával!!

_________________
Vigyázz, minotaurusszal vagyok, és nem félek használni!
Heroes3 map editor Codex v3.0

Johnatan hirtelen felriadt álmából! A sietségre való tekintettel hirtelen arra sem emlékezett, hogy hol van és mit keres itt! Egy kis idő múlva, miután visszatért a valóságba, s ismét tudta, mit keres ezen a vidéken! A legjobbnak azt látta, ha kimegy a fedélzetre, s felfrissíti egy kicsit magát a hüvös időjárással! Miután felöltözött és kiment a fedélzetre, a korlátnak támaszkodva próbált visszaemlékezni az álomra miközben a messzi fehérséget fürkészte! Viszont hamar megakadt a szeme egy nagyon elütő dolgon! Egy sötét foltot vélt felfedezni a tájban, aminek jobban megnézve a messzelátójával ember formája is volt, s olyasmi ruhában volt, mint amit a matrózaikra adtak! S jobban szemügyre véve nem is egy személy volt felfedezhető, s mintha ismerős vonásai lenne az egyiknek! Miután ráeszmélt az ismerős alakra, elkiáltotta magát, s pár ember összesedésére indult, hogy besegítse azt a két kicsit átfagyottnak tűnő embert!

_________________
Üdv. Jou!

"Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem." (Vavyan Fable)

Petrus nagyon örül, mikor észreveszi a fedélzetmestert. Gyorsan elmondja, mi történt vele és az atya holléte felől érdeklődik Johnatantól.
Miközben a hajóra ért az alabárdos, egy rossz mozdulat miatt újra felszakadtak sebei és újra ömleni kezdett a vére.
A fedélzetmesterre úgy látszott, sokkoló hatással volt a látvány, mert mint akit puskából lőttek ki, úgy rohant segítségért.
Petrus egyből leült és már-már kezdte elveszíteni emlékezetét, mikor egy általa szürkének látott alak jelent meg előtte...

Lehet az atya, a szellem vagy bárki más is, ugyanis olyan állapotban van már szegény, hogy nem ismerné fel legközelebbi ismerősét sem... Szóval ki lesz a megmentője?

Cherbó a hajó körül sétált. Mióta elhagyta Eofolt még sehol sem érezte magát ennyire nem idevalónak. A havas táj és a hideg levegő nem a forró vulkánok és lávafolyók közt felnövő magognak való hely. Fázott. A hajón talált prémek között ugyan talált egy rávalót, a hozzá való szőrmenadrággal, de a sapkák és a csizmák közül egyik sem volt jó méretű. A sapkát nem tudta a fejére erőszakolni, a szarvai miatt, a csizmák közül pedig a karmai különösen a sarok karma miatt nem talált jót. Végül két vastag sálat tekert a lábára hogy a karmai szabadok maradjanak. Mikor megpróbált egy csizmát felhúzni egy matróz megjegyezte a háta mögött hogy talán le kellene vágni a karmait, de erről hallani sem akart. Az utóbbi időben többet harcolt velük mint a tűzzel, hála annak a védőmágiának.
Nehezen mozgott a sok ruha alatt, a hajóút nagy részén csak nadrágot viselt és ahhoz is úgy kellet hozzászoknia. Otthon semmit vagy maximum a harci ágyékkötőt szokás viselni, és ennyi szőrme alatt nagyon furcsán érezte magát, mintha egy halom döglött állatot cipelne magán. Az orra teljesen átfagyott, hatalmas füleit már azt hitte hogy akár le is törhetné őket.
Lassan bandukolt a hódombok közt, nem szétnézni akart, inkább csak egy kicsit kimozdulni a hajóról és eltávolodni az emberektől. Kiáltásokat hallott a domb mögül, az egyik matróz hangját vélte felfedezni benne. Futva kerülte meg a dombot és majdnem beleszaladt a sérült katonát támogató matrózba. Az alabárdos jól láthatóan megsérült és egyedül talán még a lábán se tudna megállni.
- Mi történt?- kérdezte a matróztól, aki döbbenten bámult a bebugyolált magógra. Nem láthatót még ilyet és talán csak a helyzet komolysága miatt nem kezd el nevetni. Dadogó szavakkal foglalta össze az eseményeket, hogy valami hatalmas bestia támadt rájuk.
- Vidd a hajóra- biccentett a fejével a sérült alabárdos felé és máris a küzdők megsegítésére sietett. Talán segíthetnék ellátni szerencsétlent, de a többieknek most nagyobb veszélyben lehetnek. Egy pillanatra megállt és visszapillantott, látta, ahogy amazok a hajó felé botorkálnak, jól van, eljutnak a hajóig-, nyugtatta meg magát.
Rohanvást haladt, az irányt ugyan nem kérdezte meg, de a lábnyomokat még nem takarta be a hó. Hamarosan átfagyott orra egy ismeretlen szagot érzékelt, valami nagyét és szőrösét. Egy újabb hódombot került meg és a szem elé került a csatamező látványa. Az ismeretlen szag tulajdonosa valóban nagy volt, talán a legnagyobb, amit valaha is látott. A kifáradt harcostársai szinte eltörpülnek mellette. A szörnyeteg háttal állt neki, az emberekkel volt elfoglalva. Túl messze volt a pontos célzáshoz, ha mellé lő, akkor eltalálhatná az egyik társát is. A tempóján egy cseppet sem lassítva szaladt a szörnyeteg háta felé. Mind a négy végtagján lévő karmokkal egyszerre kapaszkodott a szörnyetegre és már mászott is felfelé. A karmai vastag szőrmedarabokat kanyarítottak ki a bundájából, teljesen a rém fajéig mászott, elösször a tarkóján akart égési sebet ejteni rajta, de közben meggondolta magát. A feje tetejéig kapaszkodott és bal kezével a szörnyeteg szemei után kaparászott. A hatalmas vadállat csak most vette észre Cherbót. Hamar felmérhette, hogy a szeme világa forog kockán. Előre leditette busa fejét és Cherbó átbuckázott a szörnyeteg fején. Az utolsó pillanatban kapaszkodott meg, miközben fejel lefelé bámult egyenest a fenevad szemébe. Mindkét kezével kapaszkodott, a lábait megvetette a vállain és mielőtt elrugaszkodott volna tőle még megvillantotta fogsorát. A fenevad hatalmasat rándul és Cherbó több métert repült hogy bukfencezve érjen földet a lovag lábai előtt. Szerencséjére a puha hó felfogta az esését, így könnyedén talpra tudott állni. A szörnyeteg eszét vesztve bömbölt. A pofájából ömlött a vér és vörösre festette maga alatt a havat. Cherbó is egy véres húscafatot köpött a földre, amiben már alig volt felismerhető a fenevad valaha volt orra. Sikerült beleharapnia és mikor az ledobta magáról szép nagy darabot szakított ki belőle.
A friss meleg vér íze teljesen feltüzelte Cherbó harci kedvét. Az ereiben folyó vér dobolni kezdett, az egész testén érezte, hogy mindjárt szétrobban a kitörni akaró tűztől. A mögötte álló társai felé fordította fejét.
- Már unom a hajókonyhát-, jegyezte meg, Ma este viszont friss hús ehetünk, hacsak nem az eszik meg minket. Vigyorodott el, bár a véres szájából előtűnő borotvaéles fogsor nem tűnt éppen mosolygásnak.

Azért megnéznék egy képet a sálakba és szőrmékbe bugyolált magógról! Nagyon mókás látvány lehet!

- BUÁÁÁÁÁÁÁÁ! - bömbölés. Fájdalom. Düh. Gyilkolási vágy. Valaki megsebezte, de csúnyán. Tudta jól, hogy a sebe nem vészes, ha majd már evett eleget, lesz ideje, és lesze energiája regenerálódni. De ez a valami más. Ez nem egy megrettent emberfajzat, akit könnyedén szakít szét a karmaival. A szaga is furcsa. Mármint az volt, amíg még érzett szagokat... El kell pusztítani! Bármi áron!

A hatalmas, fehér bundás szörnyeteg két, vérben forgó szemét a magóg felé fordítja. Vicsorra húzza hatalmas agyarakkal teli pofáját, és döngő léptekkel indul a démonka felé. Eközben egy, a váratlan eseményektől bénult kalandozót egyetlen könnyed legyintéssel vagy hat méterre vág bele a hóba. Majd később foglalkozik velük is. De most ezt a valamit kell szétcincálnia!

Ösztönlénynek tűnik, aki ösztönösen, és esztelenül indul a kínzója felé. Csak az igazán jó szeműek vehetik észre a kavargó hóesésbe, hogy valami halovány, kékesfehér aura kezd derengeni a szörnyeteg körül. Jéghideg, igazán jéghideg, gyilkos fagyaura...

_________________
Chuck Norris osztható nullával!!

Johnatan meglátva a bajtársa köré gyűlő vértócsát, azonnal elsietett az atyáért, s nemsokára meg is jelent a keresett személlyel! Miután az atya meglátta a sebesülteket, azonnal mondott valami igeféleséget, majd egy kabinba vitette őket, s ő is velük ment abból a célból, hogy befejezze a gyógyító szertartását! Miután a bejáratnál eltüntek, a fedélzetmester gyorsan összeszervezett egy pár főből álló csoportot, akik a többiek segítségére siethetnek! A felszereléseket pillanatok alatt összeválogatták, ami némi fegyverből, melegitalos kulacsokból, sebkötözésre alaklmas ruhadarabokból, s sulyosabb sebesültek szállítására rögtönzött hordágyféleségből állt! ezek végeztével még gyorsan leugrott Johnatan a saját feleszereléséért a kabinjába, s visszatérvén a nyomokat követve amennyire gyorsan lehetett elindultak a segítséggel! Remélték, hogy még időbe odaérnek, akármi is legyen a szörny, ami megtámadta a szerencsétleneket!

_________________
Üdv. Jou!

"Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem." (Vavyan Fable)

Petrus annyit érzett az egész gyógyításos kalandból, hogy elmúlt fájdalma, de gyengesége és fáradtsága miatt ez is csak akkor tudatosult benne, mikor már valakik elszállították. Valószínűleg zárt térbe került, mert elmúlt a hideg szél és még sötétebb volt bent, mint korábban...

Amikor visszatért Johnathan az atyával, a matróz furcsállta, hogy miért beszél sebesültekről a fedélzetmester az öregnek. Aztán magára pillantott és ekkor vette csak észre, hogy tiszta vér a ruhája. Mivel tudta, hogy őt nem érte bántódás, csak a ruhájára került az alabárdos vére. Épp szólni próbált, mikor az atya csendre intette és megkezdte mondókáját. Közben négy markos legény érkezett és az atya parancsára felkapták a két visszatért embert, majd végre szóhoz jutott a matróz. Gyorsan el is mondta, hogy pici félreértés van itt, de azért azonnal megnyugtatta izmos barátait a következő mondattal:
- Azért nem bánom, hogy visztek, úgyis eléggé elfáradtam a visszaúton...

Több se kellett a kollégáknak, azonnal picit feljebb emelték az álsérültet majd hirtelen a Föld gravitációjának vonzására bocsátották poénkodó barátukat, aki egy tompa, de fájdalmas puffanás kíséretében nem mindennapi szavakkal adott hangot nem tetszésének...
Pár pillanat múlva kölcsönös mosoly járta át arcuk minden szegletét.

Petrust, az igazi sérültet bevitték egy kabinba és az atya további vizsgálatokat végzett rajta, majd a matrózt megkérte, hogy őrködjön az ajtó előtt, senki sem mehet be hozzá kb. 5-8 órán át, míg fel nem ébred. Számára állítólag jelenleg a pihenés a legjobb gyógyszer.

Theodorus amint értesül barátja érkezéséről és sérüléséről, azonnal a kabinhoz siet, amiben az atya épp valami bűbájszerű mondókát mormol az eszméletlennek tűnő alabárdosnak. Mivel beszélni nem tudnak, az atyát kérdezi a lovag.
Ő tájékoztatja, majd megkéri, hogy amíg alszik Petrus, lehetőleg ne zavarja.

Alexandert nagyon meglepte a vörös lény érkezése. Pont szemben állt a lénnyel, így nem láthatta őt. Elsőre különös ruhája miatt fel sem ismerte, de később már kétsége sem volt, hogy ki lehet.

Örülök a jó híreknek. Nekem is holnap vagy holnapután végre bevezetik az új netet. Lesz itt újra élet!

Újabb és újabb nyíl tűnt el Neldor tegezéből, de a tomboló fenevadon egyiksem ejtett komoly sérülést.A lény kültakarója még a kardnak se nagyon akart szabad utat adni, nem hogy egy nyílnak, így a helyzet kezdett egyre reménytelenebbé válni.A tegez kiürülése után, előhúzta kardját, majd nagyobb szökdelésekkel a lény felé tartott – bár nem sok esélyt látott az eredményességre.Mikor már csak pár méter volt a különbség, a behemót egy kemény csapással akart operálni de az elf könyeddén vette az elé gördített akadályt.Gyors lehajolás majd szúrás.A kard mintha egy páncélon ütközött volna, úgy csúszott le a célpontról, mellőzve mindenféle sebzést. – Ó hogy az a...! – ekkor azonban Neldor mellkasát már körbefonta az állat hatalmas mancsa és csak reménykedni tudott, hogy a vértje ellenáll.”Szerencséjére” a szörny elhajította olyan messzire, ahogy csak tudta.Volt az 15-20 méter is, egy hóval abszolút nem borított területen landolva.A fémek találkozása a jégpáncéllal hangos csörömpölést eredményezett, a test és a kőkemény talaj kölcsönhatása pedig egy minimális eszméletvesztést.Amilyen gyorsan csak tudott felállt és próbált visszajutni a már így is sok áldozatot szedő ellenfél felé, de az igen erős szédelgése megnehezítette mindebben.Már nagyon úgy nézett ki, hogy itt bukás lesz a vízszerző körútból de egy váratlan pillanatban megjelent Cherbó, aki nagy elánnal vetette bele magát a csatába.A lény kellően megzavarodott és rövidebb is lett egy szagló szervvel.Ezt a kisebb kavarodást kihasználva Neldor futásnak eredt, hogy a megsértett behemótot tovább aprítsa.Már csak 5-6 méter volt hátra, mikor egy halványan pulzáló aura kezdett megjelenni az élőlény körül. – Mi a fene? – és mintsem, hogy egy idegen aurába gyalogoljon, egy határozott mozdulattal a szörny pofája felé hajította kardját.Pont a vígan tántongó sebhely felé, amiből patakokban ömlött a vér...