A szellem:
Emlékfoszlányok. Egy széttépett, meggyalázott elme maradványai. A tudatától megfosztott, egykori pap, istentitán-szolga, gyógyító, szellemigázó személyíségének maradványai. Jéghideg, fekete kőzeten széttört színes üvegedény szilánkjaira emlékeztet most leginkább. Ahogy átfutod őket, egyre inkább összeáll a szörnyű gyanú: erről a szintről a tudatnak már nincs visszatérése. Amit tettek vele, az még téged is elborzaszt: szétszórták emlékeit, érzéseit az Asztrálsíkon, hogy tudattalan foszlányokként bolyongjanak az Érzelmek Síkján mindaddig, míg világ a világ. Az, hogy kizáratott ezáltal az újjászületés lehetőségéből, még nem annyira rémisztő számodra. De a bizonyosság, hogy Selmo atya öntudata valószínűleg az örökkévalóságig fog szenvedni odaát, szétzúzva, darabokra hasadva, egy-egy gondolat, emlék erejéig összeállva, vágyakozva valami után, amit fel sem tud fogni ilyen állapotban, gyötrődni az elveszettség érzetétől, és attól, hogy még azt sem érti meg, mi is gyötri őt tulajdonképpen. Rettenetes. Egy pillanatra visszariadsz, és majdnem távozol az atya tudatából, de azután győz benned az eltökéltség, hogy megtudd legalább azt, ki tehette ezt vele.
Néhány emlékfoszlány úgy látszik jobban megtapadt. Kétségbeesetten kapaszkodik az egykori öntudat romjaiba. Ezek lehetnek azon emlékek, amik igazán fontosak voltak Selmo atya számára. Óhatatlanul is megérintenek, óhatatlanul is átéled őket, még ha egy-egy villanásnyira is.
Egy nő. Egyszerű ruhát viselő, kérges tenyerű, korán megöregedett arcú, hamuszürke hajú nő, aki ölelésre tárja karját. „Gyere ide, kisfiam!” Édesanya. Puha, meleg, biztonságot ad, megvigasztal. Jó hozzábújni, mert a karjai közt nem bánthat a többi fiú azért, mert nem vagy olyan, mint ők.
Lángok. Egy parasztház lángol, körötte ég az egész falu is. Rémület, kétségbeesés. Miért? A hamuszürke hajú nő kezedet fogja. A földön fekszik, de hiába zokogsz, nem akar felkelni. Nem akar felállni, hogy végre elvigyen innen. Durva hangú röhögés, egy lány sikolyba fulladó kiáltásai. A szomszéd lány lehet. Nem mersz odanézni, mert akkor meglátnád, mit tesznek vele Azok. Pedig olyan kedves volt hozzád mindig...
Durván faragott kőfalak, egyetlen kényelmetlen fapriccs. Biztonság. Szeretet. Otthon. Új értelme az életnek. Ami elrendeltetett, annak meg kell történnie. Semmi sem véletlen. Te meg fogod mutatni. Te leszel a legjobb közülük.
Szigorúnak szánt, de még is mintha állandóan mosolygó férfiarc. Szakállas. Hihetetlenül meleg barna szemek. Élete derekában. Tanító. Mentor. Barát. Apa helyett apa.
Fényes, még is visszafogott szertartás. Elégedettség. Kispap lettem végre! Az út, melyen járnom kell, kiköveztetett. Az út végén fényből szőtt kapu. A cél immár nem elérhetetlen. Nyugalom. Lelki béke.
Egy lány. Hollófekete haj, őzbarna szemek, huncut mosoly. Gyönyörű. Csókja mézédes, a simogatása perzsel. Lopott szerelemnek gyümölcse. Választás előtt állsz. Az őzbarna szemekben könnyek, mikor értesül döntésedről, hogy nem őt választottad, hanem a hivatást. De megért, és sosem felejt el. Te sem tudod szívedből kivetni őt innentől kezdve. Bánat. Bűntudat. Magány.
A nagy lehetőség. A Kard Könyvének feltalálása. Érzések: a kardot csak te találhatod meg. Egyedül te, és senki más! És általa tényleg jobb, és szebb lesz végre a világ! Vele végre tehetsz is valami komolyat. Bizonyosság. Eltökéltség.
Egy szellem. Szellem? Magadat látod. Magányos, elgyötört lélek, aki azt hiszi, már csak a gonoszság tölt ki teljesen. Vagy legalább is azt hiszi magáról. Meg kell őt mentened. Különös érzések. Szánalom, idegenkedés, tettvágy, szeretet?
És az utolsó emlék: az eltűnt madárszobor. Különös, sőt, szokatlan. Nem teszel úgy, mintha túl nagy fontosságot tulajdonítanál neki, nehogy megrémiszd útitársaidat, de érzed, nagyobb jelentőségű dolog az, mintsem bárki is sejthetné. A rituálé nem túl bonyolult, de eddig még mindig sikerrel jártál. Pártfogód megadja neked most is a hatalmat. Töltekezel az isten-titán fehér fényként ragyogó hatalmából, és eltelsz a tökéletesség és, a totális lelki béke érzetével. Lassan mormolod a szavakat, nem sietsz, nincs miért sietned. Fürdesz a tudatban, hogy jó urat, és jó ügyet szolgálsz, és nem akarsz alkalmatlannak tűnni azáltal, hogy elhibázod a szavakat.
Valahol a nyitott harmadik szemed perifériáján tűnik fel. Egy feketén világító (?) folt. Muszáj észrevenned, és nem zárhatod ki őt a tudatodból. Közeledik, de a litániát nem hagyod abba. Kíváncsiság. Mi lehet, ki lehet ő? Hosszú, keskeny, homokszín arc. Tökéletes. Hatalmas, aranyló szemek. Istened küldötte lenne? Csak az arcára koncentrálsz, hiszen az az igazán fontos. Kedvesen mosolyog rád, és mond valamit. Fontos dolog lehet, mert akaratlanul is megismétled. Különös. A küldött (?) szájából kivirágzó, gyönyörű szavak lüktetése, ritmusa pontosan passzol a rituáléhoz. Miért lenne gond, ha elismételnéd? Ugyan mi történhetne? Ugyan mit árthatna neked egy ilyen isteni-tökéletességgel bíró lény? Kimondod hát a szavakat, mert tudod, ezzel örömet okozol Neki. Kár, hogy annyira fájnak... kín... de mit számít, amíg ő mosolyog, és a szemei ragyognak!
|