Bocs, de veletek lépést tartani nem könnyű, pláne, hogy csak délután szokott lenni több időm. Meg gépelni se tudok olyan gyorsan (majd felfogadok egy gépírónőt 
), mert mire kitaláltam, hogy is folyhatnék bele a dolgokba, addigra ti már jócskán továbbvittétek a történetet. De azért próbálkozom.
Ylyona figyelmesen nézte a minót, és már megsejtette előre, hogy a pohár betelt nála, és valami tekintélyt parancsolóbb fegyvert fog használni. A következő pillanatban ez meg is történt, szinte teljesen úgy, ahogy várta. A lány befelé mosolygott - "A helyi vagányfiúk! Máskor szerintem majd jobban megnézik kibe is kötnek majd bele". Miután a rosszképű fickók kiiszkoltak a kocsmából, főnöküket támogatva, a lány úgy döntött, utánuk megy. Valahogy volt egy olyan sejtése, hogy nem véletlenül kötöttek bele a minotauruszba. Ezért az asztalra dobott pár aranyat, kámzsáját magára öltötte, és elindult, a nemrég kiszállingózott fickók nyomában. Az ajtóból még egy pillanatra visszanézett, és látta, hogy a minó meginvitálja azt a mélynövésű kis figurát. „Egy surranó!” – gondolta, valahogy nem volt oda értük. „Igaz hogy jóravaló népség, de néha, mintha nem is lenne agyuk, nem számolnak a tetteik következményeivel”. Ezek után gyorsan kisurrant az ajtón, de hiába sietett a banditákat mintha a föld nyelte volna el. „Ha a minótól akartak, valamit, akkor még úgyis visszajönnek”. Így hát túlzottan nem izgatta magát, hogy elveszítette nyomaikat. Közben éppen hogy ki tudta kerülni az elfet, aki a kocsma felé tartott. Az arca furcsa volt, mintha a gondolatai nagyon nem itt járnának.
Ylyona inkább úgy döntött, hogy még kinn marad egy kicsit, és kiélvezi a csodálatos éjszakát. Egyszerűen imádta az éjszakák balzsamos illatát, ami most ráadásul összekeveredett a tenger sós szagával. Az égen a csillagok csak úgy sziporkáztak, és így a Holddal együtt elegendő fényt adtak, hogy egy jószemű ember tájékozódni tudjon. De mivel egy kissé elmélázott, ezért majdnem késve vette észre azt a harcosforma embert, aki most tartott a kocsma felé. Megpróbált beleolvadni a sikátor árnyékaiba, és csak remélhette, hogy a harcos nem vette észre. Egyszerűen a vérébe ívódott, hogy óvatos legyen minden fajjal szemben, amíg jobban meg nem ismeri őket.
Úgy tűnt, hogy a harcos nem vette észre, „bár ki tudja”. „valahogy olyan kiégettnek, megkeseredettnek látszik ez a fickó. Mint aki megunta, hogy folyton testcsatában kell bebizonyítania elsőbbségét.” – legalábbis első látásra ez volt a benyomása a lánynak.
„Majd egy kicsit később megyek vissza a kocsmába” – gondolta. Addig is élvezzük ki a kinti friss levegőt. Valahogy sohasem szerette a bezártság illatát.
Én is megyek holnap...mert ahogy egy régi surranó mondás is mondá -Úton lenni a boldogság megérkezni a halál. Én iz igazi HOBO surranók közé tartozom.
