Miközben Alexander és a fedélzetmester beszélgettek, a korábban Petrust támogató matróz is az alabárdoshoz indult, hogy megnyugtassa barátja állapota felől. Egyszer csak egy hatalmas valami kapta telibe oldalról. Nem volt más, mint egy hógolyó. Cherbó és Lillit szórakoztak, valamelyikük elvétette a célt és így találhatta el őt a hideg áldás... Nagyon nem bánta a dolgot, gyorsan a hozzá közelebb állót meg is támadta egy golyóval, aki így két "víz" közé került.
Persze nem sokáig dobálózott, csak amíg Johnatan magára nem hagyta Alexet. De ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kiváló hangulata legyen és teljesen felfrissüljön.

Amint Jou elmondja mondókáját, indulunk is tovább. Addig szórakozzatok jól!

Egy kis idő után úgy tűnt, hogy valaki észrevett a jelzések közül valamit, mert megállt a konvoj, s egyesek megfordulva kémelték a tájat, így egyre nagyobb integetésbe kezdett, mint kiderült kárára! A következő pillanatban ugyanis eltűnt a frissen esett hótakaróban, s a következő pillanatokban majdnem leszidta az égieket is a pokol fenekébe! Miután megnyugodott valamelyest megnézte, hogy mi volt az, ami kifordult a hóból, illetve amiben feltehetően elesett! Miután közelebbről megnézte a látszatra jégtömbnek kinéző tárgyat, valami ismerőset vett észre a jég rejtekében! A fényben megcsillant egy kis fémes fényfoszlány, s ez felkeltette érdeklődését! Kihalászta a hótakaró alól, s kicsit közelebbről szemügyre véve ismerősnek vélte a körvonalakból kivehető tárgy vonalait! Miután kardjával leverte a jeget róla azonnal felismerte, hogy ez az egyik alabárdos fegyveréhez hasonlít, s teljesen kiszabadítva meg is bizonyosodott róla, hogy az bizony az! Már csak az a kérdés, hogy miként hagyhatta itt a fegyverét? „Na ezért még kapni fog!” gondolta, s mire feltápászkodott beérték a „szánkóhúzó” matrózok! Így kis időn belül be is érték őket, s nyitásból Neldor faggatta volna Johnatant, de mivel sokminden újat nem tudott mondani, ezért sokáig nem tartott a beszélgetés! Majd befejezve a csevegést az elffel, következett Alex, aki eléggé meglepődött saját felelőtlenségén! Viszont eléggé hálásan megköszönte a figyelmet, majd némileg kérdezősködött a hajón történt információinak megerősítése végett, amit pedig egy eltévedt hógolyó zavart meg! Johnatan ekkora már teljesen a kialakul Cherbó pixi párharcra figyelt, amibe még egyesek bekapcsolódtak, s elgondolkozott azon, hogy vajon hogy lehetnek képesek ilyen helyzetben szinte önfeledtül nevetgéli egymáson olyan teremtmények, többek közt saját maguk is, amikor „természetes” helyzetben egymás vérét és életét képesek kiontani, anélkül hogy lenne konkrét okuk rá! Néha az élet furcsa dolgokra akarja megtanítani a különböző teremtéseket!

_________________
Üdv. Jou!

"Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem." (Vavyan Fable)

Johnatan ajándéka teljesen ledöbbenti az alabárdost. Mivel már jó ideje nem számít kezdő harcosnak és még soha sem fordult elő vele, hogy elhagyta volna egyetlen fegyverét, ez az egész nagyon kínos neki. Tudja, hogy Cherbót kérte meg arra, hogy olvassza ki a fegyvert a jégből, viszont ő mással volt ekkor elfoglalva. Felrobbantották Lillittel a behemótot, a fegyvert meg ellepte a hó. Mikor az emberek egészségét mérte fel Alex, már nem is törődött fegyverével, pláne akkor, mikor indulásra szólította fel társait és elgondolkozott a „hogyan továbbon”…

A fedélzetmesternek is hatalmas szitkozódások közt elmeséli mindezt, aztán amikor már nagyon közel ér a matróz, abbahagyja a csúnya beszédet és az önsajnálatot, majd pár kérdést tesz fel a hajóról, illetve a többiekről. Miután megtudja, hogy nincs változás, minden rendben, azt veszi észre, hogy egyszer csak egy hógolyó süvít el hosszúnak csöppet sem mondható orra előtt… Ekkor veszi észre, hogy Cherbó, Lillit és a matróz heves hógolyócsata közepén van, ami most a matróz részérő csupán azért marad abba, mert az alabárdoshoz és a fedélzetmesterhez érve átveszi a szót.

Azért jött a vízszállítók vezetőjéhez, hogy tájékoztassa Alexandert, Petrus barátja jó kezekbe került, sőt azóta –mint mondja- már biztos fel is épülhetett, hiszen egy ideje már elhagyták a fedélzetmesterékkel a hajót.

Alexander nagyon megörült a hírnek, hogy Petrus végre jó kezekbe került. Arra kérdésére, mi szerint „Van-e esély arra, hogy alabárdos kollégája visszatér közéjük?” a matróz nem tudott válaszolni, bár elmondta véleményét „Valószínűleg egyedül nem fog útra kelni, miután jobban érzi magát, hiszen nem nagyon vannak már a hajón olyanok, akik eljöhetnének vele onnan...”

Közben elérkezett az indulás ideje. Alexandernek Petrus hiánya miatt most új helyettest kellett kineveznie. A fedélzetmestert pont alkalmasnak találta a feladatra, aki természetesen örömmel elfogadta. A feladata csupán annyi volt, hogy abban az esetben, ha Alexandernek valami baja lenne az út során, Johnatan felelne az emberek egészségéért és feladatuk véghezviteléért.

Röviddel ez után felszólította társaságát, hogy mindenki hagyja abba az étkezést és a szórakozást, készülődjenek az indulásra.

5 perc alatt elkészültek és mindenki el is indult fel a hegy tetejére, hogy onnan jobban orientálódni tudjanak.
Hamar fel is értek, menet közben egyesek heves verejtékezésén kívül semmi olyan dolog nem történt, ami említést érdemelt volna. Ha úgy gondoljátok, hogy fontos dolgotok volt, nyugodtan írjátok le! A fenyőfák közt valahogy mindenki megtalálta a megfelelő utat... A hegy tetején, egy kiálló sziklán megállt a brigád és körbenézett mindenki.
Végre felértek. A látvány magával ragadó volt. Pontosan azt látták, amit korábban az alabárdos mesélt nekik. Sokan hátra is fordultak megnézni, min vannak túl, bár azt senki sem tudta, mi minden vár még rájuk...

Ekkor röviden összefoglalta az alabárdos az indulásuk előtti beszámolóját:
- Látjátok, gyönyörű, hófehér minden, a partmenti, lapos sávon túl a belső területeket uraló fennsík emelkedik, ezek egyikén állunk épp, amit szerényen magamról, Alexander hátságnak kereszteltem. A középső területeket nagyjából "S" alakban átmetsző hasadékvölgy tágulása miatt a Brutuss sziget területe jelenleg is folyamatosan nő. Valószínűleg e tágulás váltja ki a jelenleg tippjeim szerint kb. 30-40 vulkánból származó kitöréseket, illetve a gejzírműködéseket, melyek időről időre megzavarják a sziget nyugalmát. A gleccserek és gleccserfolyók megállás nélkül gyalulják, pusztítják a szigetet, ahogy ez lent, a hasadékvölgyben is látszik. Tehát célunk az egyik ilyen gleccser forrásának megtalálása, ugyanis ott elvileg egy vagy több gejzírnek kell lennie. Tehát az irány és a cél adott, óvatosan leereszkedünk a meredek hegyről a hasadékvölgybe és az ottani hozzánk legközelebb eső gleccser forrása felé indulunk. Mivel innen tökéletesen látszik, hogy hol van a tengeri torkolata, azzal ellentétes irányba kell mennünk.

Ezzel a csapat el is indul lefelé. Egyesek néha el is esnek a kisebb-nagyobb hóval takart és így láthatatlan gödrökbe lépve, ami mosolyt csal a többiek arcára, míg nem pont velük esik meg ugyanez a mulatságos dolog… Vannak, akik megcsúsznak, de szerencséjükre egy-egy épp arra járó fában vagy bokorban meg tudnak kapaszkodni…
A hangulat így nagyon jó marad az egész út során. A hó előttük még mindig érintetlen, ragyogó fehér, itt-ott a szél kisebb dombokat fújt össze, de éppen ez az egészben a gyönyörű. Tudják, hogy erre nagyon hosszú ideje nem járt senki, és ez nyugalommal tölti el szívüket.

Mikor elérik a gleccsert, Alexander az eddig vele együtt haladó matrózt küldi előre (aki ugye Petrus támasza is volt korábban) azzal a paranccsal, hogy óvatosan derítse fel a környéket, hogy még véletlenül se lehessen bajuk, amint elérik a gleccser olvadtabb részét… Amint haladnak a gleccseren, egyszer csak kezd puhulni, változni alattuk a jég állapota.
- Végre! – kiált fel az alabárdos. Hamarosan megérkezünk!

Röviddel ezután a matróz bal lába egy pillanat alatt elsüllyed, semmit sem tehet ellene, olyan gyorsan történik az egész, majd arra eszmél, hogy valami szilárd dolgon talajt fog a lába. Mindenki a bajbajutott, de szerencsésnek tűnő matrózt figyeli, Alexander pedig óvatosan egy létraszerű dolgon megközelíti és kihúzza a félig elsüllyedt társát.

- Érdekes -mondja a matróz -, itt nem kéne már jégnek lennie, mégis valami keményen megállt a lábam! Szerencsém van, hogy nem süllyedtem el teljesen!

Alexander megkér ekkor egy másik matrózt, hogy gyorsan adjon száraz nadrágot társának, nehogy megbetegedjen itt a didergésben… Közben a többieknek megparancsolja, hogy nézzék meg, mi is az a valami, amin megakadt a lába és ami valószínűleg a matróz életét mentette meg.

Különféle ásóeszközök kerülnek elő. Lassan haladnak előre. Természetesen Alex is segíti a többiek munkáját. Nagyon figyelniük kell arra, hogy ők maguk a matróz után nehogy bajba keveredjenek. A kemény, havas jeget letiporják, ezen állnak, az olvadtabb jégkását pedig eltávolítják, arrébb dobják. Nem túl mélyen egy hatalmas jégtömbre bukkannak, ráadásul úgy néz ki, mintha nem lenne üres az a jégtábla!
- Igen, ebben van valami! Pontosabban valaki! –szólal meg valaki az ottlévők közül. Már biztos halott, de meg kéne vizsgálni őt…
- Nem is csak egy valaki, hanem többen is vannak! Mi ez itt? –veszi át a szót másvalaki.

Alexander ekkor Cherbóhoz lép, aki eddig az átöltöztetett matrózról leszedett átázott ruhát szárogatta… Így szól hozzá:

- Remélem, fel tudod olvasztani ezt a hatalmas jégtömböt, mindegy mennyi időbe kerül! Kíváncsi lennék, hogy ezek a lények mit rejthetnek. Miért és hogyan kerültek a jégbe! Hátha van náluk valami, amit még használhatunk! Megtennéd, hogy amilyen gyorsan csak lehet, felolvasztod?

Másvalaki ekkor felkiált: „Alex, találtam valamit, ami biztos érdekel mindenkit! Most, hogy már a jégtömb által okozott meglepetés elmúlt, látom ám, hogy hajszálvékonyan folyik itt alul a víz! Szerintem megtaláltuk, amit kerestünk, bár egy év alatt sem lesz ettől tele az a hordó!”

Erre mindenki odamegy, hogy megnézze…

A továbbiakban az én színem a sötétpiros lesz, ha arra szánom el magam, mint most is, hogy megadjam a vezérfonalat... Remélem tetszik a szín, mert végülis lehetett volna bármi, ez egész jónak tűnik...

Cherbó megvizsgálta a jégtömböt. Kemény, mint a kő, talán hosszú évtizedek alatt fagyott ilyenné. A belsejében marad szerencsétlenek jó mélyen vannak, csupán alakjuk kivehető de sem fajuk sem számuk nem látható pontosan. Karmával megkapargatta a jég felszínét. Nehéz feladat ahhoz kétsége sem fért. Hagyományos tűzgolyókkal napokig is eltarthat. Annyi időnk meg nincs. Eszébe jutott egy megoldás, amivel jelentősen hamarabb végezne, de elég bizonytalan fogy sikerül e. Látott már ilyen, amikor az öregebb magogok, temetéseken égetik el a holtakat. Nagy tapasztalat és komoly koncentrálás kell hozzá, de Cherbó érzett magában elég erőt. Sietős mozdulattal nekilátott a szertartás előkészítéseséhez.
A többiek megdöbbenésére vetkőzni kezdett. Ledobta prémjét, a fejéről és lábairól lecsavarta a sálakat. Legvégül a nadrágját is letolta így előkerült a díszes ágyékkötöje. Harcban szokta ezt viselni, maga sem tudja miért pont, ezt vette fel a hajón való öltözéskor. Valahogy úgy érezte szüksége lesz rá. Az éjfekete, ágyékkötő két hosszúkás szögletes takaróvásznába néhány aranyszínű szimbólumot hímeztek. A keskeny vásznak a térdéig értek a lába közt.
Akik a kalózszigeten ott voltak már láthatták igy, azok már sejtették, hogy mi következik.
A levetett nadrágja övtáskájából egy fekete üvegcsét vett elő. A tetejét lecsavarta majd az ujját belemártotta a sötét kulimászba. Már kezdett fázni ezért sietős mozdulattal kente fel magára a rituális harci festéket. Tigrisre emlékeztető csikókat rajzolt az arcára és a törzsére. Mellkasára és hasára ismeretlen szimbólumok is kerültek a csikók mellé. Szemei környékét teljesen befestette, mintha egy fekete szalaggal kötötték volna körbe a fejét. Legvégül a tűz közismert szimbólumát is felfestette a homlokára. Most nem sikerül olyan szépre mint a kalózszigeti támadáskor, meglátszott rajta hogy már elégé fázik egy szál ágyékkőtöben.
Lehet hogy erre az egészre nem lenne szükség de a hagyomány az hagyomány. Ez is egyike az ősöktől átvett oly kevés szokásnak, ami egykori nagyságukra emlékezteti őket. Meg amúgy is jobban tud így koncentrálni, mintha a festék kiürítené a gondolatait.

A jégtömb tetején állt. Úgy helyezkedett hogy egyik befagyott se legyen a talpa alatt. A szemét lehunyta, karjait, pedig a feje fölé emelte tenyérrel egymás felé fordítva. Hosszú percekig állt így, miközben alig halható szavakat morgott, egy rég elfeledett nyelven.
Kretzur, Kragas, Greterzur. Ismételgette. Furcsán morogva adta ki ezeket a hangokat, egy ember számára lehetetlen lenne ugyanolyan hangzással megismételni. Ez általában a teljes magóg nyelvre igaz. Az Eofoli közöst bárki megtanulhatja, de a magógok sajátos nyelvét még Delrór mester sem tudta megtanulni.
A sokadik perc végét két tűzgolyó jelent meg a kezeiben. A lángjaik egymásba értek, és intenzitásuk egyre hevesebb lett. Hamarosan már egy összefüggő tűzoszlop volt a két tenyere közt. A markát összezárva kioltotta ezt az oszlopot és csak most nyitotta ki a szemét. A tekintete teljesen megváltózott. Eszelős tűz lobogott mindkettőben, egyátalán nem hasonlított a fiatal magóg szemeire. Öregebbnek és ősinek tűnt mint talán az egész emberiség.
A kezeit a válla síkjába engedte és krisztusi pózban kinyújtotta. Összezárt marka a az alatta lévő jégtömb felé fordult. Az ujjai hirtelen mozdulattal nyíltak szét, utat engedve a kitörő tűztengernek. Fatörzs vastagságú tűzoszlop csapott le mindkét tenyeréből, lángba borítva Cherbó egész testét válltól lefelé. A tűz folyamatosan áramlott és a visszaverődő lángnyelvek a fejét is beborították. Az élő katlanban teljesen eltűnt.
A közelben állok arcukon, érzik a szétáradó meleget, gyorsan hátrább is húzódnak. Cherbó közvetlen közelében már elviselhetetlen lenne a hőség.
A zúgó lángok közt Cherbó lassan süllyedni kezdett, ahogy a lefelé áramló tűz belemart a jégtömbbe. A belsejében álló magóg teljesen nyugodt állapotba került, talán csak az anyaméhben érzett utoljára hasonlót. Egyetlen gondolat sem zavarta meditáló tudatát. Átszellemülten süllyedt egyre mélyebbre a jégtömbben, miközben az olvadó jég azonnal gőzzé alakult alatta.
Nem tudta mennyi idő telt el, az ösztönei súgták meg mikor kell abbahagynia a rítust. Sikerült hát. Talán saját maga sem hitte hogy képes arra amit eddig csak a legöregebb magogoktól látott, különböző szertartásokon.
A teste minden porcikája pihenésért könyörgött, de lelkileg frissebbnek érezte magát mint valaha. Leült hogy kipihenje magát közben megszemlélte munkáját. Körül belül két méter mélyen lehetett, egy méter átmérőjű üreg alján. A befagyott testek vele egyvonalban helyezkedtek el, még mindig jégbe zárva.
Több mint félórát pihent, közben a kérésére a többiek ledobták a ruháit és egy vizes kulacsot. A vízre volt a legnagyobb szüksége, mert már a nyelve is majdnem rátapadt a szájpadlására. Ha tűzet használ mindig kiszárad, különösen most.
A pihenője leteltével ismét munkához látott. A tenyerén most csak hagyományosnak mondható tűzgolyók jelentek meg. Kicsit formázta hogy elérje a kellő hőfokot, még mindig fáradt volt, nehezebben ment a tűzgyújtás.
Lángoló tenyerét a falnak illesztette. A jégből gőz csapot fel, alul pedig vízpatakzott a tenyere alól. A keze szépen süllyedt a jégfalban, igyekezett ezzel a módszerrel minél nagyobb darabokat kivágni. Egy félórával később sikerült kivágnia az első testet, csak egy pár centi vastag jégpáncélt hagyva rajta. Az is már olvadásnak indult a hőtől.
- Dobjatok egy kötelet, küldöm az elsőt. Kiáltott fel társainak. A vizet is ki kellene merni mert már lassan térdig járok benne.

Nem találok szavakat melyek rálennének az atya sorsára. Szétszorva az asztrálsikon, részekre törve, érzelmekre és gondolatokra bontva, öntudatlanul átadva a szenvedésnek. Ez még nekem is sok. Hát milyen gonosz elme kell ehez. Ki lehet ekkora ellensége a papnak, hogy van mersze ilyet tenni egy titán szolgájával?
Elforditotm a tekintetem a hátrahagyott gondolataitól. Ugy érzem mentem megtébolyodok ha tovább kell néznem ezt a szőrnyőséget.
Nem tudom most mi legyen. Egyelőre tanácstan vagyok. Hmm. A halandók nyilván pánikba estek. Tudják hogy a pap nélkül sosem teljesítik be a küldetést. Még a végén visszafordulnak. Valahogy meg kell nyugtatnom őket. De hát ha szellemként megjelenek előttük, akkor még inkább megijesztem őket, még azt hinnék hogy közöm van ehhez az egészhez. Csak egy megoldást látok hogy ezt megtudjam tenni. Pár nappal ezelőtt még inkább tépettem volna szét magam a lélekkölökkel, minthogy ezt keljen tennem, de most nincs más megoldás.
Birtokba veszem az atya porhüvelyét. Máskor is szálltam már meg embereket, de ez most teljesen más. Eddig csak rátelepedtem a halandó lelkére és annak segítségével bábként rángattam annak testét. De most. Én magam leszek a mozgató lélek, teljesen egyesülnöm kell vele, másként nem megy.
Sötétség vesz körül. Fázom, hideg levegő áramlik a tüdőmbe. Már az érzés is megmagyarázhatatlan számomra hogy van tüdőm. De nem csak tüdőt érzek, hallom a szivem dobogását, érzem a vér löktetését. Hangok, a fülemben, szagok az orromban, a ruha érintése a bőrömön. És a fény. Fény áramlik a szemembe, kezdetben semmit sem látok, lassan tisztulni kezd a kép. A hajó mennyezete van ellőttem. A hátamon fekszek. Egy test börtönében vagyok, igaz bármikor elhagyhatnám, de mégis csak ismeretlen érzés számomra. Teljes egészében anyagi lettem. Azt hittem undorodni fogok ettől az érzéstől de most nem érzek semmi ilyesmit.
Lassan szedem a levegőt. Reflexszerűen megy, az atya agy irányítsa, hála istennek mert én biztos elfeledkeznék róla.
Valahogy jó érzés árad szét bennem, nem tudom honnan jön és mi célból de jön. Talán ez lehet az ismeretlen dolog amit a halandók ÉLETNEK neveznek. Mert ha egy rövid ideig is de élőlény lettem.
Felülök az ágyon. Sokkal lassabban megy mint gondoltam. Hozzá kell még szoknom hogy most korlátaim is vannak.
- Jól van atyám? Hallok egy kérdést. Nem tudnám megmondani kitől származott többen is álnak itt.
- Igen, jól vagyok. Szinte mulatságos, ahogy a válasz megfogalmazódik az elmémben, az agy szavakká alakítsa, és a száj kimondja ezeket a szavakat. Szerencsére a beszéd is rögzült dolog a pap agyában. Sok segítségemre van most. Magamtól nem tudnám, hogy kell megszólaltatni ezt a testet.
- Pihennem kell, folytatom felbátorodva a beszédet. –Ezért most takarodj….-A francba, az atya sosem használna ilyen szavakat, majdnem kimondtam hogy takarodjatok kifelé.
- izé… menjetek ki és hagyjatok pihenni. Ja és küldjétek be…- ismét átkozom magam. Nem tudom a nevüket. Szellemként nem foglalkoztam efféle dolgokkal.
- küldjétek be azt a varázslót aki a..a..a..azon a másik hajón volt, amit a hárpiák támadtak meg.

Alexander és társai izgatottan figyelik, mit és hogyan csinál a magóg. Korábban soha sem láttak még ehhez foghatót. Legalábbis az arcukról mintha ezt tudná leolvasni az alabárdos...
Mivel vízszerzés a cél, van náluk pár vödör. Le is dobnak párat kötelek társaságában abba a lyukba, amit Cherbó mélyített nem direkt, csupán tevékenysége melléktermékeként magának... Természetesen pár magányos kötél is lekerül, hogy azokkal a megtalált 8 még mindig jégben lévő tetem felkerüljön.

- Használd ezeket, minden csepp vizet ha lehet juttass a vödrökbe! Annál hamarabb tele lesz a hordó, minél több víz kerül most bele!
A hullákon pedig a jégbe mélyíts két kisebb gödröt, ami azt garantálja, hogy kiemelés közben nem fognak lecsúszni róluk a kötelek. Ha ez megvan, pár egyszerűbb csomóval rákötöd a köteleket és már jöhetnek is fel!

A kötözésben és a víz kimerésben a matrózok is segítkeznek, egyből jelentkeztek a feladatra, amint lehetett. Miközben emelik ki a teli vizesvödröket, feltűnik nekik, hogy a víz bár fogy, de nem olyan gyorsan, mint kéne. Majd mikor már majdnem elfogyott a víz így kiált fel az egyikőjük:
- Itt egy forrás!
Bár nagyon vékonyan folyik a víz belőle, mégis azt mutatja, jó irányba tartunk! Ebből egy év múlva se lenne tele a hordó, de mindenképp jó jel!

A vizes kaland után megkezdődik a még mindig jégben lévő testek felhozása. A kötözés remekül sikerül, idővel minden jégbe fagyott alak felér. Összesen nyolcan vannak. Majd ahogy jobban letisztítják a jeget, láthatóvá válik pöttöm testük és szakállas arcuk. Alex fel is ismeri őket.

- Ezek havasi törpék! Emlékszem, mikor felderítő úton voltam, akkor is találkoztam egy hullával, de fura módon szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt, nem tudtuk megvizsgálni. Még az is lehet, hogy az is egy ilyen törpe volt. Most majd őket jobban megvizsgáljuk! Hogy bántódásuk ne essen, hogy távolítsuk el testükről a maradék jeget?

A hajón:
Theodorusnak fura, mégis ismerős valahonnan az a stílus, ahogy az atya az imént megszólalt. Mintha valaki más beszélt volna így korábban. Mintha nem is ő lenne. "De miért gondolok én ilyesmire?" - teszi fel a kérdést magának, majd mintha nem hallotta volna az öreg kérését, azért az ágyához lép, hogy kiderítse kételyeit két kérdést intéz az atyához:
- Uram, mi történt? Mik az utolsó emlékei?

Majd Petrusra néz, aki hevesen arra biztatja barátját, hogy azonnal hagyja el a szobát. A lovag viszont nem tágít. A kérdéseire mielőbb választ szeretne kapni.

Egymást kergetik a gondolatok a fejemben. Nehezebb gondolkoznom igy hogy agyat is használok hozzá. Az előző pillanat szinte kábulatba ejtett. Elösszőr boldog és büszke voltam hogy egy isten személyesen jelölt ki a hívének. De a következő pillanatban már elszállt az örömöm. Szolgáljalak téged? És mit kapok érte? Mert a pap egész életében téged szolgált mégis hagytad hogy a pokolnál is rosszabb helyre kerüljön. Akkor én mit várhatnék tőled. Azt mondod megbocsátod a bűneimet? Miféle bűneimet? Azokat a cselekedeteimet ami nem felel meg a te erkölcseidnek. Ez alapján sorolsz be mindenkit, Megfelel e neked vagy nem. Hát hol van elrendelve hogy a te erkölcseid a mércéi mindennek. Más isten szerint nem bün amit eddig tettem. Akkor meg miért téged kövesselek, aki szerint az.
Azt mondod elnyerem az örök békességet? Az öröklét már az enyém, a békességet meg hamar megunnám.
Nem. Nem szolgállak téged, mert nem tartalak igaz istennek. Nem lehet igaz isten aki hagyja hogy papjaival ez történjen. Megmentem a papod lelkét, majd szolgál ő tovább. Segitek a halandóknak, de mást ne várj tőlem. Nem lehetek a híved, ígérhetsz bármilyen bűnbocsánatot is. Számomra már úgyis késő.
Nehezen emelkedek fel újra. Szokatlan még a mozgás, és a testi ingerek még jobban összezavarnak. Felnézek az engem tartó minótauruszra. Eddig nem értettem hogy a halandók miért félnek tőle, de most meggyőződtem hogy innen lentről nézve tényleg félelmetes látvány.
- Jó vagyok, ….fiam. Csak megszédültem egy kicsit. – Végre sikerült két lábra állnom.
- Tudjátok a ..meditáció kicsit megvisel, de tanácskozásom istenemmel nem volt haszontalan. Tudom az utat, amerre mennünk kell. Ha a többiek visszaértek, akkor megtudhatók mindent, addig is készüljetek fel. Nagyon hosszú utazás vár rátok…izé..ránk.

Lillit, végignézte, ahogy kirángatják az élettelen testeket. Szegény párák, szörnyű haláluk lehetett. Igaz hogy a gnollok vadak és brutálisak, nem az erdők barátai, ráadásul még rondák is, de a végtisztesség akkor is jár nekik. Bár emlékezett a történelmi előadásokra amikor azt hallgatta hogy a gnollok hogy űzték ki Tatáliából a pixi nemzetségeket.
A hóba térdelt a testek mellé, a kezeit összekulcsolta és halkan énekelni kezdett. A hangja kellemes volt, és a lágy dallam melankolikussá tette az egész helyzetet.
Valójában az éneke egy sajátságos imádkozás volt a holtak lelkéért.

Cherbó örült hogy végre kimászhatót az egyre nedvesebb katlanból. Jól magára huzta összes ruháját, miközben a lángokkal folyamatosan melegítette magát.
Nagyon elfáradt, úgy érezte, hogy ha visszaérnek a hajóra minimum egy hétig alszik. Leguggolt és szemügyre vette a testeket.
- Gnollok. Nyolc gnoll, a jégmezőn. Mindannyian hímek, szóval nem hinném hogy telepesek lennének, akkor lenne köztük nőstény is. Talán hajótöröttek lennének, számőzöztek, esetleg egy másik expedíció tagjai. De mit kereshettek itt? Talán ök is a romokat keresték?
Tatáliában és a trópusokon nagy számban élnek, de a hideget nem kedvelik, biztos hogy vagy akaratuk ellenére, vagy valamilyen céllal kerültek ide?
- Azt mondod láttál egyet? Lehet hogy többen is vannak, és ezekkel együtt érkeztek. Ám ezek nem most fagytak be abba a jégtömbbe. Nem tudom, hogy mióta lehetnek ott de egy jó pár éve már biztosan. Szokatlan volt az a jégtömb, valahogy túlságosan is elütött a környéktől. Kemény, mint a kő, vagy sokkal hidegebb volt akkor, mint, most vagy pedig nagy nyomás alatt jött létre. És hogy kerültek bele mind. Biztos beszakadt alattuk a jég és vízbe csobbantak. Bár jobban végiggondolva, az elhelyezkedésük alapján úgy tűnt mintha nem küzdöttek volna az életükért.

Most hogy kikerültek a jégtömbből, a természet nekilátott elvégezni amit már évek óta kellet volna. A hullák erőteljesen engedi, kezdték a bomlás szagát. Úgy látja az emberek, még nem érzik, de pár pillanat múlva biztos fogják.
- Valamit csinálni kéne velük, különben pár óra múlva a környék összes dögevője a nyakunkba liheg majd. Azt javaslom kutassuk át őket, hátha többet megtudunk róluk, aztán hantoljuk el mindet.

Kicsit nagyon előreszaladtatok... Némi szerkesztési felatatot bízok rátok!

Miután a magóg felolvasztotta a jégtömböt, és a törpökön még megmaradt vékony jeget is eltávolította, picit megijedt, nem számított arra, hogy a halottnak hitt lény egyszer csak kinyitja a szemét, prüszköl egyet, rákiált egy mindenki által érthetetlen mondatot: „Negessa salgen de huu!”

Ekkor a magóg hátrébb lép, és a többi még jégbe fagyott törpre mutat. Kezeivel nyugtató mozdulatokat tesz, bemutatkozik és megkérdezi a lény nevét.

A válasz a következő:
- Ystwan lennék, a Mordrach alakulat egyik tagja. Mi folyik itt?

Ekkor Alexander veszi át a szót. Elmondja neki, hogy kik ők, és mi járatban vannak, majd megkérdezi Ystwantól hogy ők vajon hogyan kerülhettek a jégtömbbe, hogyan élhette túl, illetve engedélyt kér tőle, hogy társait is kiolvaszthassák.

A magóghoz szól az egyre inkább megnyugodni látszó törpe:
- Ne haragudj, hogy az imént saját nyelvemen rádförmedtem, de az utolsó emlékem az, hogy az áruló Hubard és bandája a Mordrach jégkitermelő brigádot tette felelőssé azért, hogy romlott ételt fogyasztott lánya és belehalt a fertőzésbe. Miután megkérdőjelezhető módon átvette a hatalmat Nordragon hercegtől, nem akarta összepiszkolni kezét azzal, hogy megöl minket, úgy döntött, egyszerűen inkább jégbe fagyaszt minket és így bosszulja meg egyetlen lánya halálát. Emiatt az általunk korábban kivájt jéggödörbe kényszerített minket, ahonnan nagy jégkockákat szoktunk szállítani mély barlangokba a melegebb napokra hűtési célokra, majd forró vízzel leöntött bennünket. Szerencsémre nem én kaptam a forró vizet, hanem szegény Erde társam, aki a legmesszebb volt tőlem. Ő volt a parancsnokunk, de szerintem már ekkor életét vesztette, a többiek közül amint láttam még a mellette álló Arnaut kapott égési sebeket, viszont mire a többiekhez ért a víz, már lehűlt a jéggödörben, és a nagy hideg miatt borzasztó hamar meg is fagyott. Talán ez a hirtelen fagyás okozta azt, hogy valahogy túléltem ezt, hiszen biztos gyorsabban megfagytam, mint megfulladtam volna…

Közben furcsa kedélyállapotban néha már Alexanderre és a többiekre is néz. Végigméri őket, és magában megállapítja, hogy ők bizonyára tényleg azok, akiknek mondják magukat. Majd az alabárdoshoz fordul a következővel:
- Mondd csak, milyen évszámot írunk jelenleg? Kíváncsi lennék, mennyi ideig voltam jégbe zárva.
Alex elmondja, és mint kiderül 132 évig a jég fogságában volt. Ystwan szitkozódni kezd, mikor megtudja, hogy szerettei már rég a túlvilágon vannak, majd kérően odaszól a magóghoz:
- Megtennéd, hogy felolvasztod társaimat? Remélem, lesz még köztük olyan, aki szerencsével járt és mint én túlélte ezt a hosszú fagyos bezártságot.

A magóg neki is áll, ő is és mindenki kíváncsi arra, hogy hányan jönnek ki még élve a jégbörtönből.

A többi 7 törpe közül, csupán egy nem ébred fel az olvasztás után, méghozzá az, akit mint ahogy Ystwan mondta is, leforráztak. Erde parancsnok teste hamar foszlásnak indul, így úgy dönt a 7 fősre csökkent csapat, hogy gyorsan, de tisztességesen eltemetik és ők pedig jópár kérdés feltétele után csatlakoznak megmentőikhez.
A kérdések-válaszok során kiderül, ki és hogyan csatlakozott a brigádhoz, hogy alakult ki ez a nem mindennapi vegyes csapat, illetve az is, hogy bár nincs nagy kedvük hozzá, mégis csatlakoznak, mert nem szeretnének itt elpusztulni.

A vízszállító brigád tagjai közül nem mindenki nézi jó szemmel, hogy új tagjaik lettek, de még nem szólnak emiatt...
Alexander a temetés után közli, nagyon örül annak, hogy került közéjük jópár lény, akik ismerik az itteni terepet, majd megkérdezi, hogy kit hogy hívnak.

Ystwan bemutatja társait jobbról-balra:
- Nézzük társaimat: Nerkele, Hodula, Tirca, Baltazar, Gord és Arnaut, akinek fél oldala le van forrázva, de szerencsére túlélte a fórró, majd jéghideg raboskodást, nem úgy mint Erde, akit az imént temettünk el jégkoporsóba. Örülnénk, ha ti is bemutatkoznátok!
Továbbá érdekelne, hogy pontosan hova is szeretnétek eljutni? Mi lenne majd a mi feladatunk ebben?

Alexander is bemutatja társait, majd elmondja, hogy ivóvizet keresnek, egy gejzírforrásból szeretnének meleg vizet nyerni. Megkérdi:
- Vajon jól gondoltam-e, van itt a közelben valahol egy vagy több működő gejzírkúp?
- A mi időnkben a táj sokkal szebb volt. Kevesebb jég és hó borította a környéket, így most csak a hegyek alapján tudunk majd tájékozódni. Befagyasztásunk előtt nem messze innen volt egypár működő gejzír. Remélem, hogy ez alatt az eltelt picit több, mint 100 év alatt nem apadt még ki vizük. Különben hogyan lenne még mindig ennyi jég és gleccserfolyam a környéken? Valószínűleg találunk pár működőt! Ami sokkal inkább aggaszt, hogy itt a völgyben volt valamikor a falunk, de most csak hó és jég borít mindent errefele. Még haza sem mehetünk, hogy körülnézzünk! Nincs más választásunk, segítünk nektek és utána bizakodunk, hogy nem hagytok magunkra ezen a már lakhatatlannak tűnő szigeten.
- Természetesen a segítség kölcsönös lesz. Ti elvezettek minket a forráshoz, megosztjuk a munkákat, tehát amint túltettétek magatokat a körülmények okozta változások hatásain, megkérnélek titeket, hogy segítsetek cipelni a vizeshordót, aztán a hajónkon pedig felcsaphattok matróznak, úgyis nagyon kevesen vannak, így nekik is könnyebb lesz. Egy dologra hívnám még fel figyelmeteket: (elmondja a szabályokat)
Akkor most pedig induljunk is, ne késlekedjünk!
- Rendben, akkor srácok, még én sem tudom, mi okozta ezt a túlélést, talán egy varázslat, talán más, a lényeg az, hogy élünk és újra szabadok vagyunk!

Ystwan egyből mutatja az utat, amerre korábban gejzírkúp volt. Ahogy haladnak előre, tovább a többiek által „jégkásának” nevezett valamin, kb. másfél óra séta után egy érdekes fehér gejzírkőből faragott fejszoborszerűséget vesznek észre maguk előtt ami szintén jégbe van fagyva... Úgy döntenek, hogy kiolvasztják és megnézik, hátha nem csak fejszobor ez, hanem egész szobor, amit a hó lepett el. És tényleg.
Estére ki is tudják ásni ezt a teljes szobrot, ami elég érdekes kinézetű… Először is egy törpére hasonlít, olyanra, mint akiket kiszabadítottak a jégből, de nekik nem tűnik ismerősnek a szobor… Abban viszont biztosak, hogy leszármazottjaik készíthették ezt emlékezve egy Herda nevű törpre, hiszen van rajta egy felirat Herda névvel. Őt valószínűleg ismerték, bár akkoriban még csak apróság volt, akit Herdának hívtak, mikor a Mordrach csapat még aktív tagja volt a közösségnek. A szobor készítésének ideje is már legalább 50 év, azóta már készítői sem élhetnek a közelben, mert eléggé megváltozott az időjárás errefelé…

Az viszont biztos, hogy jelenleg a régi település fölött tartózkodnak. Sajnos se idejük, se szerszámuk, se türelmük nincs ahhoz, hogy a múltjukban kotorásszanak, hiszen ígéretet tettek az alabárdosnak. Viszont megfogadják a törpök, hogy amint véget ér a kaland, amibe belecsöppentek, visszatérnek ide megfelelő szerszámokkal és társakkal, hogy picit vájkálhassanak múltjukban és kiderüljön, mi okozta a szigeten tapasztalható körülmények rohamos romlását.

Utukat most pedig folytatják abba az irányba, amit Ystwan javasolt. Egy érdekes domb felé haladnak, talán ez lesz a gejzír? Enyhe füstre lesznek figyelmesek. Vagy gőz az vagy csak úgy látszik, mintha? Ahogy közelednek, egyre kevésbé tűnik füstnek az a valami. Bizony, nem füst az, hanem egy szellemsárkányba ütköztek a dombtetőn. Átlátszósága miatt tűnt füstnek a mozgó levegő... Nem túl barátságos lény, egyből úgy néz ki, mintha észrevette volna őket, aztán...

Billy arcán egy pillanatra kiült a döbbnet, amikor meglátta az atya arcát, és amikor a 2 szempár találkozott, azt is tudta, hogy lebukott. Remélte, hogy a többiek nem vettek észre semmit. Bár azt tervezte, hogy megnézi a dzsinnt, azonban az "Atya" magához térése, ezt megvéltoztatta.

Billy mindenkit megkért, hogy hagyja el az atya szobáját, mivel meg kellene vizsgálni, csak Dakkot kérte meg, hogy maradjon, ha esetleg vizsgálat közben segíteni kellene az atya mozgatásában.

Miután becsukodott az kabin ajtaja Billy ránézett az atyára, majd biztonságos távolban leült az egyik fonott karosszékre, és megkérdezte az atyát:
-Ki vagy te? Mi történt az atyával? És mit tudsz az eddigi történésekről, főleg arról, amik azóta történtek, hogy kikötöttünk. És vigyázz mert rajtad tartjuk a szemünket.

Billy hangja nem volt fenyegető, de látszott rajta, hogy figyelme és izmai pattanásig feszültek.

Mivel Theodorus nem kapott választ kérdéseire, amúgy is furcsálta a dolgot, most pláne! Mikor Billy távozásra szólította fel a szobában lévőket, a lovag semmiképp sem akart elmenni. Egy váratlan pillanatban villámgyorsan elbújt az ágy mellé, és sebesen bemászott alá. Mindenképp tudni akarta, hogy az, amit korábban hallott az atya és a szellem között, illetve a mostani furcsaságok hogyan függnek össze, ha egyáltalán összefüggnek.
Szerencséjére sem Billynek, sem a minotaurusznak nem tűnt fel, hogy ő nem hagyta el a termet, nem vették észre, hogy elbújt, így most már csak fülelt.

Billy kérdése egyáltalán nem lepte meg. Szinte már előre tudta a választ, de csendben maradt és tobább hallgatózott...

Petrusnak feltűnt, hogy nem jött ki Theodorus a kabinból. Viszont gondolta, biztos beszélt a hobbittal, hogy maradhasson. Elvégre is ő lovag, joga van maradni... Miközben ezen gondolkodott, elsétált a hajó part felőli oldalához és kinézett, hátha meglátja közeledni barátait, de csak a hóesést és a nagy fehérséget látta. Sehol egy lélek sem volt a távolban. Valami elfoglaltságot keresett, de semmi hasznosat nem talált, így hát úgy döntött, meglátogatja a lordot. Még soha sem beszélt vele úgy igazából, gondolta elbeszélgetnek, ha van egy kis ideje rá...

Félve ugyan, de bekopogott az ajtón.

Beorn, ha nem érsz rá, egyszerűen ne nyiss ajtót!

Freemy:
A lovag ELBÚJT az ágy alatt. Hmmm... Elég furcsa etikai kódex szerint képezik ki erathia lovagjait az utóbbi időben. Nem csoda, ha itt tart az ország...

Az ajtó kinyílik, és talpig fegyverben a lord nyit utat neked:
- Mi van már megint? - kérdi kissé rezignáltan.


A szellem:
Egy gondolat fut át az agyadon, miközben a hobbit a kérdést neked szegezi, és közvetlen közelről szagolhatod új (régi) érzékszerveddel a minotaurusz átható, nem éppen rózsaillatú bűzét:
- Vajon tényleg egy isten mondta azt, amit mondott? Vajon nem csak egy újabb átverés? A mentálmágus egy újabb trükkje? - kezdesz belezavarodni.

_________________
Vigyázz, minotaurusszal vagyok, és nem félek használni!
Heroes3 map editor Codex v3.0

Történetemből ered, hogy Theodorus nem olyan lovag, mint a többi. Neki szerencséje volt, hogy egy lovag őt választotta utódjának és felkészítette, így pedig nem olyan kiképzést kapott, mint bárki más, hanem főként a nekromanták ellen, önvédelemre és túlélésre lett kiképezve. Még te sem tudod, de akkor elárulom, hogy a két alabárdos mestertolvaj is, és így képesek lopakodásra, zárnyitásra és el tudnak rejtőzni szinte mindenhol, ahol van valami búvóhely. Theodorus mikor felépült a nekromantáktól szerzett sebesüléséből, újra tanult mindent, amit tudott, és az alabárdosokkal gyakorolta a tolvajok elleni fellépést is, ezáltal tolvaj kiképzésben is részesült. Így a cél érdekében bármire képes, hiszen nem nemesi vére van, hanem paraszti, mégis nemessé vált...
Így már érthető az ágy alá bújási manővere?
A másik ok pedig az, hogy mivel nem ismerem még a kabin felépítését, nem tudtam, hova bújhatna el. Ágynak csak lennie kellett, így logikus, hogy az alá bújt. Gondolkodtam szekrénybe bújásról vagy függöny mögé rejtőzésről is, de mivel nem tudom, hogy pontosan mi van a kabinban, így maradt az ágy... Egyébként lehet nevetni rajta. Én is megmosolyognám az ilyesmit!

- Üdvözlöm, Uram! Van-e egy kis ideje? Mivel épp semmi különös teendőm sincs, gondoltam beszélgetnék magával az útról, tapasztalatokról, további terveiről, és bármiről, ami szóba kerül. Ha mégis zavarnék, azonnal távozok.
Ekkor mielőtt még válaszolhatna a lord, Petrus két adag Alex-féle tőtetet emel fel az ajtó mellett magányosan álló asztalról, amit kopogtatás előtt gondosan kikészített és most elérkezettnek érzi az időt arra, hogy megkínálja Lord Brutusst. Felé is nyújtja azonnal a nemes nedűt, majd lassan bólint egyet, arra ösztökélve az urat, hogy gurítsa le...

_________________


Freemy

_________________

Nocsak, ezt a hobbitot nem sikerült becsapnom. De talán csak gyanakszik, és tesztelni akar. Á nem hiszem. Na most mi legyen- tűnődök el. A régi énem sikítva mondja, hogy tépjem szét őket, de azok az idők már elmúltak. Egyelőre. Úgyis szükségem lesz egy varázstudó segítségére, elsőként az embermágusra gondoltam, de a hobbit talán még nála is jobb lesz. Legyen hát.
Leülök az agy szélére és lassan nézek rá a két teremtményre. Nem félek tőlük, az atya testében nem tennének kárt, de ha mégis legfeljebb kirepülök belőle. Szellemként meg játszva eltűnnék előlük.
- Jól figyelj rám, hobbit. Kezdem el. A pap hangja helyett most az én mély túlvilági hangomon szólalok meg.- Azt kérded ki vagyok? Én vagyok, én vagyok az árnyékotok. Mint árnyék követelek titeket, mert régi otthonomat elpusztítottátok. Biztos emlékeztek a hajó szellemére?. Most a minótauruszra nézek és.. - meglett a hangszered, amit kölcsönvettem? Ezzel is emlékeztetem öt hogy ki vagyok
.- Láttatok már engem, mikor az atya elfogott. Ott akkor olyan dolog történt ami mindent megváltoztatót. Ti azt hittétek elűzött, de valójában a önszántamból a barátja lettem. - Jobbnak látom elhallgatni, hogy nem éppen önszántamból és nem is a barátja.
- Azóta én is itt utazok veletek. De most szörnyű dolog történt az atyával. Gyanúm szerint a mentálmágus csapott le ismét és a közös barátunk lelkét cafatokra tépve egy asztrálsikra száműzte. Én felderítő utón voltam, nem tehettem semmit. Mikor visszatértem, megszálltam ezt a testet, hogy megnyugtassalak benneteket. Talán megtudom menteni az atya lelkét de ehhez szükségem segítségre van szükségem.
- Amúgy ez előbb igazat mondtam, tényleg tudom, merre kell mennünk.

Teljesen egyetértek veled. Sajnos még nem vagyok rutinos a történetalkotásban, ezért simán előfordulhatnak ilyesmik. Viszont ti ahogy tetted most is, segítsetek ez után is, hogy mindenki által élvezhető, jó sztori kerekedjen az egészből. A hozzászólást picit javítottam, teljesen újra nem szeretném írni, gondolom ezt megérted. Már van benne némi előítélet, kétség és a vizeshordót sem kell egyből felkapniuk, majd csak akkor, ha már úgy érzik, hogy megy... Remélem, jó lesz, eztán már lassabb léptékben fogok haladni, ha bármi hibát észleltek, azonnal szóljatok! Köszönöm még egyszer hozzászólásodat!

Viszont három dolog miatt nem írtam le bővebben a sztorit.
1. Már így is nagyon hosszú volt a hozzászólás, nem akartam még hosszabbá tenni a részletesebb eseményleírással.
2. Mivel Beorn már rég visszavár minket, picit fel szerettem volna pörgetni az eseményeket. Természetesen, ha nem tetszik, többé nem így teszem.
3. Sietős dolgom volt, ezért picit összecsaptam a sztorit. A korábban kitalált vázra nem nagyon tettem rá mást, picit változtattam is rajta, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy így nem lett az igazi.

Lenne két javaslatom is:
1. Attól, hogy én leírtam, mi történt, még te is leírhatod, hogy az adott helyzetben mit tett, mit lépett karaktered.
2. Légyszives javítsd át a korábbi hozzászólásodat, ahol ez áll: "Valójában az éneke egy sajátságos imádkozás volt a holtak lelkéért." Ugyanis csak egy halott van, nem pedig holtak. A "testek" szó sem illene ide.

Remélem nem zavar senkit ez a hsz. Már aktualitását vesztette, mégsem akartam törölni... Ha valakit mégis zavar, törölje vagy töröltesse ezt a hszt!