Időzóna: UTC + 1 óra [ nyi ]




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 6 hozzászólás ] 
Szerző Üzenet
  Offline
 Hozzászólás témája: A Heroes Fórum Legendája
HozzászólásElküldve: 2014 okt. 05 vas., 17:19 
Avatar

Csatlakozott: 2012 máj. 13 vas., 11:48
Hozzászólások: 3046
Tartózkodási hely: Winterfell, Gallifrey, meg mikor hol :D
Nemrég olvastam végig az utóbbi évek alatt írt, három félkész legendát. Jó volt belemerülni a régi történetbe, újra átélni Khabtikhiti, Ghimmirox, Troinon Ioris, Raelag, Zehir, Vadász, Zulit és Liana kalandjait. Egy dolog azonban zavart: mind a három történet félbe maradt :/
Ekkor jutott az eszembe az ötlet, hogy mi lenne ha egyesíteném a három legendát és - mivel könnyen összekapcsolhatóak - egy közös "fejezettel" zárnám le. Természetesen epic fordulatokkal és sokfélekppen értelmezhető zárással. No, de nem akarok spoilerezni, és ha mindenki beleegyezik, akkor itt publikálnám is a még 2012-ben indult 3 legenda közös történetét, kezdve a legelejéről :)
Szerk: aki veszi a fáradtságot és végigolvassa, annak a véleményét köszönöm :)

Heroes Fórum Legendája

Írta: Warius, Soci, ShurTugal/Zsee, Dave, ElderOne, Gergely012, T-Rex, Áyron, Teki1986, Sajtoswarlock, HUNLorcs, Heroical, Beorn the Shapeshifter, Bogpista, Hungarian, PiF

Tartalomjegyzék:
Első rész: Khabtikhiti
1. A száműzött király
2. A Bátorság Bazaltszobra
3. Sandro kocsmája
4. A Vérző Sebek Napja
5. A behemótbarlang
6. A Dühös Hosszú Fülű
7. Fuszamusza
8. Élet és Halál között
9. Bosszú
10. A párbaj

Második rész: Vadász
1. Egy élőhalott élete
2. A Rongycsomó
3. Felvilági fogadtatás
4. A Szótlanok Birodalma

Harmadik rész: Zulit
1. A mágustanonc
2. A könyvtár
3. A Pusztulás Nyitánya

Negyedik rész: A Szálak Összefutnak
Epilógus

_________________
“Chaos isn’t a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some are given a chance to climb, but they refuse...”


A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Warius 2014 nov. 15 szomb., 11:35-kor.

Vissza a tetejére
 Profil  
 
  Offline
 Hozzászólás témája: Re: A Heroes Fórum Legendája
HozzászólásElküldve: 2014 okt. 05 vas., 17:20 
Avatar

Csatlakozott: 2012 máj. 13 vas., 11:48
Hozzászólások: 3046
Tartózkodási hely: Winterfell, Gallifrey, meg mikor hol :D
Első rész: Khabtikhiti
Első fejezet: A száműzött király

Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas uralkodó, kinek neve Throteer volt. Throteer udvarában volt egy nagy hírű lovag, aki nagyon szerette Throteer király lányát, de erről a király nem tudott. Ám volt egy másik lovag is, akinek tetszett a királylány, aki viszont a királylány eltitkolt ikertestvére volt, de ő erről nem tudott, és amikor találkoztak a király rajtakapta őket, és jól elpáholta a királykisasszonyt. A királylányra furcsa megmagyarázhatatlan érzések támadtak amik hatására hirtelen egy furcsa vízió jelent meg előtte amiben látta ahogy az apja rajtakapja őket azon az estén. Ettől megijedt és úgy döntött, hogy hozzámegy a másik lovaghoz, aki közben bánatában ellovagolt a messzeségbe, ezért a királylány bánatában felakasztotta magát.
Ekkor az udvari varázsló, aki valójában nekromanta volt, feltámasztotta élőholtként de olyan ronda volt, hogy a király száműzte országából, és amikor a zombi királylány betévedt egy faluba a földművesek nyomban elégették egy máglyán. Ezzel a sztorinak vége is... Vagy mégsem? Aznap éjjel a lány visszatért, mint wraith, és egymás után minden parasztot áttranszformált kísértetté, akihez csak hozzáért, és a szellemhadsereg megindult a királyság felé, amit éppen démoni csapatok ostromlottak.
És éppen ekkor tért vissza hosszú útjáról a hős, a bujdosó lovag, aki viszont egy szerencsétlenség folytán belefulladt egy folyóba, de a királylány áttranszformálta őt is, és boldogan "éltek"...
Ám ekkor megjelent a másik lovag, az ikertesó és megölte mind a kettőt, ezért a király átadta neki a koronáját:
- Én már nem bírom tovább.- és kiugrott a toronyból...
Ezért a király eltitkolt gyermeke, Khabtikhiti lett a király. Ám egy nap látogató érkezett Khabtikhiti királyhoz, aki egy csodacsirkét ajándékozott neki. Ám volt valami furcsa ebben a csodacsirkében, ugyanis valójában egy Royal Griffin volt. Amikor a csirke átváltozott Khabtikhiti király ijedtében olyat tett mint még soha, lecsapta egy Szent Griff fejét, amiért a nép száműzte a királyságából. Száműzetése közben találkozott egy különös, zöld csuklyás idegennel, aki egy réz garast nyomott a kezébe.
- Hát, ez nem sok. - gondolta és bement a kocsmába, ahol egy bandányi bandita támadt rá.
Mérgében földhöz vágta a réz garast és akkor láss csodát, a banditák mind rézgarassá változtak. Hősünk mindenkit meghívott egy italra, de egy valaki rondán visszautasította. Ezért a sértésért párbajra hívta a tiszteletlent, aki szó nélkül követte hősünket az udvarra. Hosszú, véres csata vette kezdetét, amiből Khabtikhiti került ki győztesként, és ennek örömére hörpintett még egyet és azon gondolkodott, hogy merre tovább. Azt találta ki, hogy megkeresi régi cimboráját Ghimmirox-ot, aki valójában egy Ork Sámán volt. Ezért Khabtikhiti elindult a Keleti-Kanyonba ahol az orkok táboroztak, de útközben éhen-szomjan halt a lova, ezért gyalog ment tovább.

Második fejezet: A Bátorság Bazaltszobra

Hősünk alig látott már a fáradtságtól de nem adta fel a célját, ment tovább hajthatatlanul amíg egy útelágazáshoz nem ért, ahol már Ghimmirox várta, mert szóltak neki a szellemei. Mivel látták, hogy esteledik tábortüzet gyújtottak és Ghimmirox elmesélte Khabtikhiti-nek, hogy van egy terve. A terv lényege annyi volt, hogy be kellene hatolniuk az Óriás Fekete Sárkány barlangjába, mivel ott őrzi a Bátorság Bazaltszobrát, aminek árán életük végéig vedelhetnék a vajsört Sandro kocsmájában. Így hát eldöntötték, hogy belevágnak a nagy kalandba, de Khabtikhiti-nek volt még egy ötlete, amit nem osztott meg a többiekkel. Napkeltekor Khabtikhiti és Ghimmirox útra kelt a Sárkányok Földje felé a nagy Kmatherkitu-Vulkán irányába, ahol a Sárkány lakott. Hangtalanul belopóztak a sárkány területére ahol Khabtikhiti felfedte titkos tervét: becses neve nem volt más mint FiFty Szent.
- Ghimmirox figyelj! Beavatlak a "FiFty Szent" hadműveletbe, mondta Khabtikhiti. - Szóval, te eltereled a sárkány figyelmét, én addig leülök ide erre a kőre, aztán miután már a sárkány nem figyel...
- Hé! Úgy érted idézzek meg pár Ork Szellemet, és üljünk le a kőre! Nah, hallgatom tovább...
- Nos, miután megidéztél pár ork szellemet, egy lassító varázslattal megpróbálod lefékezni a sárkányt, így könnyen előkészíthetjük a....
- Kőre leülést. Utána pedig foglalkozhatunk a Bátorság Bazaltszobrával...
Ghimmirox körülnézett, és a barlang másik végin meglátta a Bátorság Bazaltszobrát. Rögtön meg is idézett egy ork szellemet, hogy idehozza neki, de amint ezt a Nagy Fekete Sárkány meglátta, inkább lenyelte szeretett szobrát, ami problémákat vetett fel.
Ekkor az ork sámán olyat tett, mint még soha. Előre lépett 3 lépést és ráordított a sárkányra.
- Te... Te... Kreang orkish bitta-bitta! Köpöd ki!-...
- HE?! Szólt a Sárkány és ezt az "információt" nem sikerült neki feldolgozni, és ekkor hirtelen az ork sámán felvett egy követ a földről és neki dobta a sárkánynak. Bár pontosan a gyomrát célozta, a pikkelyről simán lepattant.
-Valamit gyorsan ki kell találnunk...
Ekkor Khabtikhiti észre vett a csataterük mellett egy gejzírt ami fél percenként óriási láng oszlopokat lövell ki, ha ide tudná csalni a sárkányt... Ám a sárkány észrevette, a csapat tétovázását. Megfogott egy nagy követ, s mint a tekében a golyót, feléjük lökte. A kő egyre gyorsabban közeledett, ám ekkor Ghimmirox egy Ősi Igét kiáltott amitől a szikla szétrobbant, és egy apró darabkája belement Khabtikhiti bal szemébe. Khabtikhiti teljesen kifordult magából a fájdalom hatására, ordítása betöltötte az egész teret, ám ekkor a szenvedő király hangjától megrepedt a barlang fala és egy hatalmas kődarab szakadt rá a Sárkány fejére. A sárkány holtan rogyott össze, ekkor Ghimmirox odaszaladt társához, hogy megnézze mekkora a baj.
Látta, hogy él, úgyhogy rohant is a szoborhoz, nehogy véletlen itt maradjon. Varázserejével kihalászta a szobrot a sárkány gyomrából, ám amikor kezébe vette a kincset különös arckifejezést vágott...
- Ez csak egy szikladarab! Újra segítségül hívta varázserejét és most már sikerült a szobrot magához hívnia.
- Csodálatos!-kiáltotta-Ez majd kárpótolja Khabtikhiti-t bal szeme elvesztése miatt...
Hőseink ezzel elsétáltak a naplementébe, újabb kalandot keresni...

Harmadik fejezet: Sandro kocsmája

Egy hét telt el a sárkánnyal történő küzdelem óta, Hőseink belefáradtak a vajsör vedelésébe ezért hát Khabtikhiti-nek új ötlete támadt.
- Most hogy eleget ittunk, ideje lenne 1-2 asszonyt is szerezni magunk mellé!
Meghallotta ezt Sandro, a tulaj és odament vendégeihez-Ezen könnyen segíthetek háháhá, elmormolt egy varázsszót és egy régi, akarom mondani rothadó ismerős jelent meg előttük- a KIRÁLYLÁNY...
Ezt látván hőseink összehányták a kocsmát, ezért Sandro véget is vetett a szenvedésüknek, visszaparancsolta a királylányt a pult mögé...
- Tudok nála szebbet is mutatni!-mondta Sandro.
Ez már tetszett hőseinknek.
- Hozzad! - szóltak egyszerre.
Sandro csettintett az ujjával és megjelent egy tucat banshee- Válasszatok bátran – nevetett.
Az orknak támadt egy ötlete.
- Sandro! Hívd ide Grungát! Kinek szélesebb a valaga, mint egy ló tompora!
- Hmm... őt már eladtam egy varázslónak. - Mondta Sandro mosolyogva...
És hőseink elé ezzel új kaland tárult. Mentsük meg Grungát!
– És Sandro, ez a varázsló nem tudod hol él?
– Sajnálom, de csak annyit tudok, hogy a neve Felleinnaeria...
-Felleinnaeria?! - kiálltott fel Ghimmirox - Hiszen őt ismerem! Az az átkozott tűzvarázsló háromszor gyújtotta fel a házamat!
Ghimmirox felkiáltásra felfigyelt egy vörös köpönyeges férfi, aki éppen a bárpulton támaszkodott.
– Én is nagyon jól ismerem azt az átkozottat! A kerek erdő közepén lakik, legalábbis ezt hallottam utoljára.
Akkor nincs vesztegetni való időnk-mondta Khabtikhiti- Indulás!-ezzel kirontottak a fogadóból, de a különös, csuklyás alak is követte őket...
Fél napi gyaloglás után távolról egy tornyot pillantottak meg az erdő közepén. El is indultak a torony irányába, de abban a pillanatban feltámad a szél és, a föld Khabtikhiti körül izzani kezdett, egyre forróbb és forróbb lett.
- Hé Ghimmirox, nem vettél észre valami szokatlan?
- Nem, miért? - De mire ezt kimondta leégett a haja.
Ghimmirox tehetetlenül figyelte, ahogy Khabtikhiti haja leég, majd döbbenten veszi észre, hogy az őket követő vörös csuklyás alak egy tűzből formált fejszét hajít az ifjú király felé, mely egy mozdulattal lemetszi lángoló fejét a nyakáról - azaz, csak metszette volna, ha Khabtikhiti nem hajol le egy szép virágért.
- Khabtikhiti, te idióta! Még a harc közepén is csak ostoba virágokat gyűjtesz? - szólt rá Ghimmirox, miközben egy tűzlabda repült el a feje mellett.
Nem vette azonban észre, hogy a látszólag virágokat szedegető Khabtikhitinek már nem volt feje, csak akkor tűnt fel, mikor a király teste holtan rogyott össze, levágott, lángoló feje pedig röhögve repült el a, lángoló teste mellett.
- Ghimmirox itt vagyok mögötted! - az ork megfordult és meglátta cimboráját fejestül, ezután egyszerre kiáltottak a csuklyás felé:
- Illuzionista!
- A fene egye meg ezeket a kényeskedő hősöket!- mondta az illúzionista. - Nem szégyellik magukat, hogy nem tudnak rendesen meghalni? Hát legyen, most még élhettek, menjetek dolgotokra, de majd egyszer, ha figyelmetek lankad, majd akkor fogok lecsapni és nem leszek könyörületes! - ezzel a csuklyás illuzionista semmivé foszlott...
- Na menjünk tovább, szabadítsuk ki a nőt - Szólt Khabtikhiti.
Ezzel elindultak,de 4 kilométer után, megérkeztek a torony bejáratához. A torony fekete gránitból épült. Nem volt olyan magas, csak pár emelet, mégis félelmetes volt. Sajnos az ódon gránitfalak már nem bírták sokáig, így egyszer csak rájuk omlott az egész, és meghaltak mindketten!
Mire a por eloszlott, megérkezett Sandro és feltámasztotta őket, hogy ők legyenek végtelen csontvázhada tábornokai.

Negyedik fejezet: A Vérző Sebek Napja

Furcsán mérték végig egymást csontváztestét. Élőhalottként azonban minden megváltozott. Érzéseik eltűntek, és egymásra olyan hideg tekintetet vetettek, mintha nem is ismernék egymást. Pedig pontosan tudtak a másikról.
Sandronak volt egy kastélya egy eldugott völgyben. Itt elmélkedett a Griff-királyság leigázásáról két Tábornoka társaságában. Khabthikitinek ekkor azonban eszébe jutott, hogy most saját királysága ellen kénytelen vonulni. Ekkor rothadó arcizmai megrándultak. Sandro ezt látta és elmosolyodott.
- Milyen csodálatos a nekromancia. - És ezzel mesélte is tovább a tervet...
Eközben a Griff Királyságban új királyt választottak, aki azonban jobban szeretett az államügyek helyett az örömlányokkal foglalkozni, ezért az emberek megutálták és fellázadtak ellene, mivel tudták, hogy így csődbe fog menni az egész Griff birodalom. Így a nép az oroszlánok elé vetette az arénában.
Közben Sandro kastélyában döbbenten vették tudomásul a hírt az új királyról, mivel sajnos igen jó harcos volt, így le is győzte a vadállatokat az arénában is, utána pedig megtorlásként kegyetlen vérfürdőt rendezett a lázadók között.
Emiatt Sandro elkezdett aggódni, ezért behívta főtanácsosát a HERCEGNŐT aki a következőt eszelte ki: ő majd megjelenik a király emberei közt, s amíg ő ily módon elcsalja a megdöbbent katonák figyelmét, az élőholt erők lecsaphatnak. Másnap reggel Sandro magához hívatta két újdonsült tábornokát:
- 3 nap múlva a Vérző Sebek Napján megtámadjuk a királyságot! Készítsétek fel a katonákat az ostromra!
És ezzel Khabtikhiti és Ghimmirox elindult, hogy elkössön pár lovat.
- Nézzed Khabtikhiti! Azokból tökéletes Dread Knight lenne, Sandro örülni fog neki!
Khabtikhiti és Ghimmirox szorgalmasan készítette a sereget, teltek múltak a napok míg egyszer csak eljött a Vérző Sebek Napjának hajnala és az élőholt sereg felsorakozott a királyság előtt. A hercegnő azonban hirtelen megjelent köztük, és ez mindent megváltoztatott.
- Sandro! Híreket kaptunk a felderítőinktől! A várat több mint egy tucat arkangyal védi! Ha nem eszelünk ki valami új stratégiát, újabb 100 évet várhatunk a Vérző Sebek Napjára.
- Nyugi van. Idézek pár Szellemsarit, majd azok nyugdíjas BKV ellenőrökké öregítik azokat a szárnyas nőimagazin töltelékeket.
Sandro csettintett és elsötétedett az ég.
- Azt hittem,hogy napfelkelte van, ez képes éjszakát kreálni egy mozdulattal? - értetlenkedett Ghimmirox
De tévedett az ég azért sötétült be mert a szellemsárkány légió mozgásba lendült.
Ám a sötét égen megjelent egy fényes folt, mely elvakította Sandro-t. Eltévedt szeráfok érkeztek!
- Nézd Szerafim! Felismered? Az ott Ghimmirox és annak barátja... A hogy is hívják?-
- Mit keresnek élőholtak közt? Gyorsan vigyük el őket Ramador színe elé!- parancsolt Szerafim.
Ramador pedig nagy inkvizítor volt, aki azon nyomban máglyára küldte a foglyokat. A szénné égett élőholtak így rövidesen a pokol legsötétebb bugyrában találták magukat. Élőholtként itt azonban felfedeztek valami különöset: azt fedezték fel, hogy már nem élőholtak, hanem érzelmekkel teli élőlények.
- Ezt megúsztuk!- mondta Ghimmirox.
A nagy felfedezés után észrevettek egy portált- Nézd Ghimmirox, ha ezen átmegyünk kijuthatunk a pokolból!- Ezzel átfutottak a kapun és a csatatér kellős közepén találták magukat.
Ekkor hirtelen felébredt álmából Throteer király lánya.
– Megint mennyi hülyeséget álmodtam! Még hogy én élőholt legyek!
A királylány ekkor még nem tudta, hogy ez tényleg a valóság, és csupán pár percre elájult egy Zealot lövésének köszönhetően. Eközben a szellem sárkányok a vár falait ostromolták. Az ostrom közben két hősünk meglátta Sandro-t
- Ghimmirox, eljött az idő, hogy bosszút álljunk a sok szenvedésünkért, amit ez a nekromanta okozott!- mondta Khabthikiti.
Ám amikor elindultak Sandro felé megjelent újra a titokzatos, vörös csuklyás mágus
– Én szóltam, hogy még visszatérek, amikor a legkevésbé számítotok rám háháháháháá...
És az égből meteorzápor zúdult a harctérre. Még a legerősebb harcosok sem bírták elviselni ezt az iszonyatos hőt és erőt, de Ghimmiroxt és Khabthikitit egy sárgás-barna aura vette körül, a varázslat rájuk nézve hatástalan volt.
– E-ez nem lehet! Ná-nálatok van a Bátorság Bazaltszobra?!? - mondta remegő hangon a tűzvarázsló. Hőseink elmosolyodtak. A következő pillanatban pedig egy Ork lándzsa és a Griff Királyi kard állt ki a tűzvarázsló mellkasából.
Ám eközben hőseink elfeledkeztek Sandro-ról és az ő seregéről. Khabthikiti arra eszmélt, hogy barátja éppen egy vámpírral harcol és ő állt vesztésre.
Szerencsére a földön hevert a szerzetesek által elejtett kereszt amelyet orvul a szívébe szúrta.
- Köszönöm! Jövök neked eggyel!
- Úgy tűnik nekromanta varázslatom minden nyomát eltüntettétek magatokról. Nem baj, így sokkal izgalmasabb lesz elpusztítani titeket! – nevetett Sandro és a nyakában függő kis zöld ékkövet összeroppantva, vakító villanás kíséretében megjelent a legnagyobb Dracolich akit, hőseink valaha is láttak.
Az ork sámán kántálni kezdett, köpenye alól elővette a kis ezüst kaszát, melyet a dracolich felé mutatott.
- Minden orkok öregapjai száműzzenek vissza oda, ahonnan jöttél!
Hatalmas nagy robbanás következett be a csatatéren. Barátaink nagyon megörültek ennek de Sandro még ott volt felettük és csak röhögött. Majd maguk elé néztek és megláttak sértetlenül a dracolichet ahogy feléjük ágaskodik. Sámánunk kis ezüst kaszáját nézegette ami füstölgött. Hőseink egymásra néztek és rádöbbentek, hogy elfogyott a mannájuk.
– Befejeztétek végre a szánalmas próbálkozásaitokat?-kérdezte megvetően Sandro - Ideje befejezni ezt a harcot! Drahs'hangor támadj!
Ezzel az óriási Dracolich kísérteties üvöltés kíséretében támadásba lendült. Sámánunk ekkor elő vette hatalmas harci fejszéjét és neki rontott a bestiának miközben ama szavakat ordibálta hogy:-WAAAAAGH,Futás,WAAAGH,WAAAGH. Orkunk nagy csatát vívott de még őse volt képes legyőzni Drahs'hangort a dracolichet melyet maga Sandro hozott létre. A bestia letépte a karját és kettészelte a testét, Sandro pedig csak röhögött, igaz nem sokáig mert a távolból kürtök zengtek fel melyek az Utolsó Elf Szövetség seregéhez tartoztak, élükön pedig III. Silverion királlyal.
– A fenébe! Már megint az átkozott elfek miatt bukik meg a tervem, túlságosan is értenek az élőholtak elleni harchoz. VISSZAVONULÁS - ezzel megnyitott egy portált és az élőholtak serege pár percen belül eltűnt benne.
Eközben Khabthikiti haldokló barátjához sietett.
- Nyugi ork barátom! Minden rendben lesz. - mondta kétségbeesetten. - Van egy Öltés nevű ismerősöm, aki másod állásban szabó, egy-kettőre helyre rak téged.
-M..má...már túl késő barátom. Túl gy...gyön..gyönge vagyok. De semmi baj. Látom a szellemeket! Ér..értem jöttek! Légy Erős Kha...Khab..Khabthikiti. Ennek a világnak még szüksége van rád! Ég veled Khabthikiti! - Khabthikiti még órákkal később is ott ült az üres csatatéren a halott Ghimmirox mellett.
Csatazaja abba maradt. Az elfek vezetésével győzedelmet arattak az élőholtak felett. Egy kis dombon pedig síremléket állítottak Ghimmiroxnak ahol barátja megesküdött, hogy bosszút áll. Eközben Sandro egy borzalmas szövetséges után kutat....

Ötödik fejezet: A behemótbarlang

Fél év telt el a Nagy Csata óta, amiben odaveszett Ghimmirox. Egy a Griff Birodalomtól távol eső kis faluban, egy apró fogadó sarkában egy utazó ül, arcán sok-sok küzdelem és harc nyoma látható, ez az ember vár valakit, ez az ember Khabthikiti.
- Örülök, hogy újra találkozunk Illuzionista! Lenne egy kis piszkos melónk!
- Áhhh gondolom a bosszú...1200 arany, aztán beszélünk... Vagy ha nincs 1200 aranyad, akkor egy bizonyos személyt ölj meg nekem, akinek tartozom...
-Nem ölök ártatlanokat! Ne is álmodj róla!
-Nem? Pedig ismered ezt a személyt. A neve Linerra, egy sötét elf boszorkány! Sok száz embert megölt már a Griff Birodalomból. Nos? Áll az alku?
- Az a némber engem is irritál! Rendben megegyeztünk én segítek neked és te is nekem. Van ötleted merre induljunk?
- Mindenek előtt tudnod kell a nevemet, egyszer talán majd az életedet mentheti meg, a nevem Troinon Ioris! Jól jegyezd meg! Nos ha ezzel megvagyunk, szerintem induljunk el Sillon felé. Sillon a Sötét Elfek titkos városa. Hogy honnan tudok róla, ha titkos? Legyen az én dolgom...
Miután rendezték dolgaikat "szereztek" két lovat és elindultak Sillon felé. Ám a második napon akkora vihar kapta el őket, hogy be kellett húzódniuk egy barlangba. A barlangban egy barátságos behemót volt, aki szívesen fogadta a vendégeket.
- Kerüljetek beljebb, épp most most készül a vacsora.
- Áhh étel! És mégis mi lesz a vacsora? - kérdezték reménykedve éhező hőseink.
- TI! Háháháháhá!
Az elsőként barátságosnak tűnő behemót már korántsem volt olyan barátságos, és hatalmas karmaival a leendő lakomája felé nyúlt, ám a következő pillanatban úgy iszkolt el a barlang sötétjében, mint egy riadt kiskutya.
- Mi történt? kérdezte Khabthikiti.
- Most már látod, milyen csodálatos is az illúziók világa? Szerencsétlen azt hitte, hogy fekete sárkányok repültek be a barlangjába.
Nos igen. A behemót megijedt. Olyannyira, hogy segítségül hívta nyolc társát.
- Hát srácok, többet nem is tehetek értetek, meghívlak benneteket ebédre! - mondta a "vendéglátó".
- Nagyszerű! Én is szeretem a finom, feketére pirított sárkányhúst - állapította meg egy másik. - Gyerünk, éhes vagyok! Legutóbb csak egy zöld sárkányt sikerült belakmároznom, ami sikamlós volt, és ráadásul sótlan is!
- Troinon, szerintem még mindig jobban járunk, ha bőrig ázunk, nem gondolod? - kérdezte Khabthikiti.
Nem is kellett több hőseinknek, szaladtak kifele a lovaikért, nyomukban a dühös, éhes behemótokkal, akik már nem találták ínycsiklandó sárkánypörkölt jelöltjeiket.
- Hová tűntek ilyen hirtelen azok a repülő brassói apró pecsenyék? - kérdezte az egyik fenevad dühösen.
- Nézd! Ott szaladnak a négylábú pörköltjeiken! Menjünk utánuk! - Mondta egy másik, szintén "magas" agyi szinttel rendelkező társa.
- A recept szerint ízletesebbek, ha aktív életet éltek... - így a házigazda. - Kergessük őket egy darabig, aztán lecsapunk rájuk!
A 9 behemót elkezdte őket üldözni, és egyre közelebb kerültek hozzájuk nagy léptekkel haladva. Ioris látva a közeledő ellenséget, elkezdett egy varázslatot kántálni és a behemótokat sűrű mocsár vette körül.
-Ha-ha! Ez legalább 3-4 órára lelassítja őket. És végre az eső is elállt.
-Nagyszerű! De lassan már 2 napja csak lovagolunk. Mikor érünk Sillon-ba? - kérdezte Khabthikiti.
-Nemsokára,légy türelmes Khabtikhiti! - felelte az.
A behemótok azonban nem hagyták ennyiben, tomboltak, ordítoztak, ahogy a sár körülvette őket.
- Nem fogom elereszteni az ebédemet! - dühöngött egyikük, azzal egy hirtelen mozdulattal letépte egy társa borotvaéles karmát a mancsáról, s mint egy dárdát, Khabtikhitiék felé hajította. Nem volt kétséges, akit ez eltalál, halál fia. A borotvaéles karom, mint a nyíl, szélsebesen szállt az áldozatok felé. Az istenek kegyesek voltak hozzájuk, a borotva éles karom fél méterrel az illuzionista mellett süvített el.
Hirtelen, erős szél süvített végig, mely kiszárította a varázsmocsarat.
- Ki volt az, ki bemocskolta kedvenc behemótjaim szép szürke szőrét?! Ha megtudom, hogy ki volt az, saját hajukat fogják kefeként használni!- mondta az égből egy határozott női hang.
- Hol vagy, cicám? - kérdezte elmosolyodva az illuzionista, mire egy villám csapódott be egy közeli fába.
- KI MERÉSZEL CICÁMNAK SZÓLÍTANI!- mennydörögte a női hang, melyet egy villám követett, ami az illuzionista mellett csapódott a földbe közvetlen.
-Ez egy viharboszorkány...- jegyezte meg keservesen Khabtikhiti.
-A fene vinné el az összes boszorkányt - Majd egy védőpajzsot varázsolt maguk köré - Szerelmet vallasz nekik, aztán meg meg akarnak ölni.
- Te meg mit akarsz itt? - kérdezte Khabtikhiti.
- Szentséges cipőtalp! Ez nem az a viharboszorkány! Sőt! Egyik viharboszorkány barátnőmre sem emlékeztet!- közben az illuzionista arcán különféle érzelmek viharoztak át.
Előbb a meglepetés, aztán az undor, félelem, kín, szenvedés.
Ugyanis, a viharboszorkányok legendásak a szépségükről. A gond az, hogy ez nem vonatkozik erre a boszira.
Ez a boszi egy ogre és a legcsúnyább fajtából.
Az ogre boszorkány elmormolt egy varázsigét amitől a behemótoknak szárnyuk nőtt.
-Kapjátok el őket kicsikéim! Jó étvágyat!
- Halál reám, ha ezt hagynám!!! - kiáltott fel Khabtikhiti, miközben az ogre nőstény felé rohant, s egy mozdulattal levágta hatalmas fejét, melyből a vér szökőkút módjára spriccelt ki. Ekkor azonban már késő volt. A szárnyas behemótok támadásba lendültek.
-Ioris csinálj valamit! - kiáltotta Khabtikhiti.
-Azon vagyok!
A behemótok csak közeledtek és közeledtek te mielőtt elérték volna őket hirtelen megtorpantak.
-Illúziófal? kérdezte Khabtikhiti.
-Az! Futás!
Viszont a behemótok rájöttek a cselre, és elkezdték ütögetni a falat. Ám mire áttörték hőseink már messze jártak.
Megérkeztek Doomtower várához ahol éppen a Griff Birodalom tanácskozott Ködös-völgyi elfek követeivel és az Árnyékhegységből jött törp diplomatákkal. Helyzet nem volt fényes mivel törpök nehezteltek az emberekre egy régi sérelem miatt. Már-már egymásnak estek, amikor belépett a tanácsterembe Khabtikhiti és az Illuzionista.
- Elég legyen ebből!
Hirtelen, egy nagy szél roham tépte fel a tanácsterem ajtaját.
Az ogre nőstény jött be a szelek szárnyán. A mögötte lévő testőrök páncélján megjelentek a rozsda foltok, szemükből dézsaként ömlött a könny.
A tanácsteremben szinte tapintani lehetett a "szelek" ajándékát.
- Na most már elegem van belőled!- üvöltötte a dühös Khabtikhiti - Miért nem akadsz le rólunk?!?!?
Ezzel előre ugrott és kardjával kettémetszette az ogre boszorkányt.
- Hmm.. nem is rosz. - Mondta Ioris. - Most, hogy már nyugodtan tanácskozhatnak ezek a selyemfejű majmok, folytathatjuk utunkat Sillon-ba?
- Nem. Még nem - mondta Khabtikhiti. - Egyszer már levágtam a fejét ennek a szörnyetegnek, hát még egyszer nem fogom hagyni, hogy újraéledjen! - azzal kivitték a boszorkány-hullát, ahol négybe szelték, és elégették máglyán. A hamuvá égett boszorkány ezzel végleg megsemmisült.
- Na most már mehetünk!
Ezzel elindultak Sillon felé, de nem vették észre,hogy egy árnyék suhant el mögöttük..

_________________
“Chaos isn’t a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some are given a chance to climb, but they refuse...”


Vissza a tetejére
 Profil  
 
  Offline
 Hozzászólás témája: Re: A Heroes Fórum Legendája
HozzászólásElküldve: 2014 okt. 05 vas., 17:22 
Avatar

Csatlakozott: 2012 máj. 13 vas., 11:48
Hozzászólások: 3046
Tartózkodási hely: Winterfell, Gallifrey, meg mikor hol :D
Hatodik fejezet: A Dühös Hosszú Fülű

Pár óra gyaloglás után a Nap már lemenőben volt, így hőseink úgy döntöttek, hogy a sűrű dzsungelben töltik az éjszakát. Hőseink nem tudták, de a dzsungel pont azon részén vertek tábort, ahol a Mocsári Hidrák éltek, akik utálják, ha zavarják őket.
Khabtikhiti furcsa neszekre lett figyelmes, majd ezután egy sziszegésre, böfögésre.
Megfogta kardjának markolatát.
- Társaságunk érkezett!
Ám megdöbbenésére, az illúzionista ekkor így szólt:
- Igen. Nos, valamit nem mondtam el neked eddig, nos drága barátom az a helyzet, hogy lepaktáltam a démonokkal. Ám ekkor megjelent a hátuk mögött 2 hidra egyik 6 fejű legalább 4 méter magas nyálkás bőrű dög volt fején gallérokkal. Másik 4 fejű társánál jóval kisebb és fején hatalmas szarvak meredeztek az égnek. Az egyik fej az Ioris felé kapott, hogy egészbe lenyelje másik négy pedig Khabtikhiti akarta széttépni.
Ekkor megjelent egy tűzgyűrű az égen és kis időn belül portállá változott.
- Ég veled Khabtikhiti - Nevetett Ioris és átlépett a portálon, amit valószínűleg a démonok nyitottak meg neki.
- Átkozott! Ezért még elkaplak! - Kiáltotta utána Khabtikhiti.
A portál bezárult és Khabtikhiti ott maradt egyedül a két hidrával szemben.
-Látom... Átvertek tégeg, kisssz barátom!- szólalt meg a hidravezér.- Nem kell félned tőlünk, mi ide csak azért jöttünk, hogy átalakuljunk Vérhidrákká, nincs ellene kifogássszunk, hogy itt alssszol. Khabtikhiti erősen elgondolkodott azon, hogy megbízzon-e a hidrák szavában, de végül arra jutott, hogy rosszabb helyzetbe már úgyse kerülhet, tehát leült egy fa tövébe és pár órán belül elnyomta az álom.
Mire felébredt elkezdődött a szertartás melyet vérpapnők vezettek a sötét elfek egyik klánjából. Khabtikhiti pedig oda lopózott melléjük hogy hallja mit beszélnek.
- A mai napon megérkezik Sillon városából a vezetőnk: Linerra! Örvendjetek nővéreim! - a vérpapnők hatalmas éljenzésbe kezdtek - A mai napon eljön az idő, hogy a Sötét Elfek felemelkedjenek! De ehhez szükségünk van Linerrára és a Vérhidrák erejére!
Ekkor Khabtikhiti mellett megjelent egy árny. Nem is árny volt. Egy Warlock.
- Látom bajba keveredtél, barátom. Bajban vagy te és az egész Griff-birodalom, az önfejű húgom és az ő nyamvadt hidrái miatt. A sötét elfek nem emiatt fognak felemelkedni. Milyen illetlen vagyok, hagy mutatkozzam be, a nevem Raelag!
- Csak nem az a Raelag, akire gondolok?!?
- De pontosan az a Raelag vagyok, akire gondolsz.
- E...ezt, ne....n...nem hiszem el!- Kiáltott fel Khabtikhiti.
- Pszt! Még meghallanak! Készen állsz? Nos, akkor kalandra fel!
Utána a Hidrák egy meteorzápor áldozataivá váltak, majd Khabtikhiti és Raelag eltűnt a sötétben.
Eközben egy távoli létsíkon Troinon Ioris éppen a Démon Fejedelemmel tanácskozik:
- Illuzionista! Megölted a célpontot?
- Nem, nem öltem meg a bukott királyt, nem mocskolom be a kezem a vérével. De nyugodt lehetsz abban, hogy már nincs az élők között. Hátrahagytam a hidráknak!
- Remélem nem kell csalódnom benned. Ez a te érdeked is!
De a Démon Fejedelem tudta az igazságot, de nem akart elveszíteni egy ilyen hasznos és veszélyes szövetségest.
- Menj vissza a dzsungelbe Illuzionista! Ott majd találkozol az egyik szövetségesemmel Linerrával! Ő majd átadja az üzenetem második felét.
-Igen, uram. - Azzal elteleportált.
Mindeközben Khabtikhiti és Raelag éppen alváshoz készülődtek egy fán. Váratlanul megszólalt Raelag.
- Frissen megismert barátom adok neked egy pár tanácsot amit jó lenne ha megfogadnál:
1.Ne bízzál meg senkiben se csak saját magadba. Ne legyen olyan hogy legjobb barát .
Másodszor becsület és az igazság erejében ne bízz, volt egy barátom aki bízott bennünk most egy fejjel kisebb. Ha ezeket betartod a kalandunk során talán életbe maradsz. Most pedig fel, felpattanunk a gyíkom hátára és meg sem állunk sötét kazamatákig ahol barátságos és jóságos kis minotauruszok, gyíkok, sárkányok és minden egyéb sötétség teremtette lény él.
Khabtikhiti csak annyit gondolt magába lehet jobban járt volna ha egy bordély házba megy és nem egy kocsmába.
Így végül megkérdezte:
- Nem tudod, merre van a legközelebbi bordélyház?
Raelag reakciója erre annyi volt hogy hátranézett a gyíkjáról, majd visszanézett előre és megszólalt :
- Ne hülyéskedj! Tudod egyáltalán ki vagy?!
- Hát a Griff Birodalom száműzött királya. - felet Khabtikhiti, bár már nem volt benne biztos.
- Szóval nem tudod... - sóhajtott a boszorkánymester.
- Miért ki vagyok, kedves mágus barátom?
- A Hetedik Sárkány utolsó leszármazottja, ezért akarnak megölni a Démonok!!!
Khabthikitinek nem mondott sokat ez a név, így ezt felelte:
- És annak mi köze a bordélyházakhoz?
Azzal Raelagnál betelt a pohár és botjával úgy fejbe vágta Khabtikhitit hogy az ájultan feküdt a gyík hátán, míg el nem érték a Kazamatákat.
-Ezt most miért kellett?- kérdezte magából kikelve Khabtikhiti. - Miattad feltűnt lelki szemeim előtt az a ronda szelek szárnyán szálló ogre. Ki is rázott a hideg miatta.
- Komolyodj már meg! - szólt mérgesen Raelag. - Mi tiszteljük a hetedik Sárkányt és leszármazottjait, de egy ilyen takony kis királyt inkább magam fojtanék meg!
Khabtikhiti azonnal kihúzta magát és csöndbe maradt, de nem a "dühös hosszú fülűtől" ahogyan magában hívta, hanem egy fenséges és hatalmas lénytől, egy Fekete Sárkánytól.
- Dühös hosz.....akarom mondani, Raelag nézz a hátad mögé!
Raelag megfordult és elmosolyodott a sárkány láttán.
- Öreg Dhesk'Har, hát itt vagy?
- Eljöttem Árnytünde, mivel óriási veszély közeleg feléd és idióta barátod felé.
- Igen, tudunk a démonokról...
- Cəhən'nəm Demons rel opponent'lər...A démonok szövetkeztek a nekromantákkal. Ha megtudják hol vagytok, az élőholtak és démonok egyesült erővel fognak támadni!
- Ez nagy probléma. A törpökkel folytatott háború kimerítette seregeinket. Hmm...Talán ha...
- Várjunk! Szólok Zehirnek! Majd vele megoldjuk.... Khab, te pedig csak menj be a kocsmába...
- Kocsma?! Ééén köszönöm de kihagynám!!!
- Ne vitatkozz! Rosalinda, foglald le a vendégünk. Azzal egy gyönyörű Sötét elf lány ragadta karon Khabtikhitit és el is tűntek a katakombák sötétjében.
- Raelag ülj fel a hátamra! Sietnünk kell, mert Zehir messze jár. Meg kell találnunk! Keresd meg a félkegyelmű barátod és indulhatunk. - mondta Öreg Dhesk'Har.
- Semmi szükség megkeresni Khabtikhitit. Zehir keresése közben valószínűleg csak kitörné a nyakát, vagy beleesne egy árokba. Szórakozzon csak a kocsmában. Induljunk most!
- Ahogy akarod.
Ezzel Raelag felugrott Öreg Dhesk'Har hátára és elrepültek a naplementében.

Hetedik fejezet: Fuszamusza

Zehirt utoljára akkor láttak, amikor elhagyta Al-Safir kapuit. Két nap múlva pedig kereskedők mondták el hogyan rombolt le egyedül egy nagyobb nekromanta várost. Így hát Raelag és az öreg Dhesk'Har elindult Heresh, a nekromanták földje felé.
- Lassan megérkezünk, öreg barátom! - mondta Raelag.
Az égen zöld felhők úsztak, és fekete füst szállt fel a messzeségben.
- Igen, ez már a Nekromanták Földje! Vigyáznunk kell mert még belebotlunk egy Dracolich-be...
- Ott is van, a hátad mögött!
Ebben a pillanatban elrepült mellettük egy Főnix, ami megölte a Dracolich-t, ebből Raelag tudta, hogy ez barátja, Zehir megidézett seregének egy tagja lesz.
- Már közel járunk!
Amire azt mondta, hogy közel van. Az nem volt közel. Közel 1 mérföldet tettek meg, mire eljutottak egy kriptához, melyen egy hatalmas pók háló volt.
Raelag egy meteorit esőt zúdított a kriptára.
- Nincs időm most holmi pókasszonyságokra. Zehirt meg kell találnom minél előbb !!!
Barátja megszólalt:
- Valami jobban aggaszt annál hogy Zehirt nem találjuk mi az ????
- Sandro!!! Több mint egy éve nem láttak, nagy csata után eltűnt. De ami ennél is jobban aggaszt az hogy miként támadt fel hisz 435-évvel ezelőtt a lovagok kastélyával együtt elégették és szent fény erejével örökre megöltek, most pedig újra itt van. Mi vagy ki tudta visszahozni őt ???
- Démonok ???
- Nem erre még ők se képesek, ismerem őket hisz egy ideig én is az voltam. Valami nagyobb erő tette ezt érzem.
A társalgást megszakította egy, az égből lezuhanó Dracolich. Egyre közeledett a föld felé, de hirtelen egy vízburok vette körül és megfogta a levegőben, pontosan Raelag-ék felett. A burkot egy vízelementál hozta létre. Az elementált pedig Zehir, aki ott állt pontosan mellette.
-Üdv drága Raelag. Látom ismételten nyúzott vagy és egyre több a ránc rajtad, megint túlórázol barátom. Jobb lenne egy kiadós fürdés és egy kis arcpakolás. Borzalmasan festesz. És benned kit tisztelhetek nagyra nőtt gyík barátom ha egyáltalán képes vagy beszélni a közös nyelven vagy egyáltalán bármi nyelven is. Amúgy miben segíthetek neked Raelag mert biztos a segítségemért jöttél erre a csodásan rothadó földre melynek szaga felér egy egy egy áááá erre nincs szó. Tehát mért bújtál ki az üregi vackodból ???
- Szükségünk van a segítségedre, Zehir! A Sötétség Erői szövetségre léptek! Démonok,nekromanták,illuzionisták,sőt még a saját népemből is-a Vérpapnők és Linerra! Mind ellenünk van! El akarják pusztítani a világot. És ilyen lesz minden, mint ez a hely, ha nem segítesz!
- Úgy tűnik tényleg nagy a gond. Nos, legyen hát! Mentsük meg a világot Raelag!
- Ne olyan sietősen Zehir. Előbb tervet kell készítenünk, és még van valami amit nem mondtam el neked. Ismered a Griffek királyát Khabtikhiti-t?
- Hallottam már róla. Miért, olyan jól harcol? Akkor hol van most?
- Fogalmam sincs, hogy harcol, és most éppen egy örömlánnyal Khm...Éli ki eltitkolt vágyait. De van valami fontosabb. Ő a Hetedik Sárkány leszármazottja !!!
Zehir egy kicsit zavartnak tűnt:
- Ezzel van egy kis gond a Hetedik Sárkánynak nem volt gyermeke. Két rend alakult akik őt követték az egyik az Ezüst városok lettek a másik pedig a sárkány lovagok amelynek te is tagja vagy. Én pedig Ezüst városok királya vagyok és tudnék erről. Honnan szedted ezt??? Remélem nem szoktál rá az ivásra a törpök elleni háború során vagy Izabell a gond megint ???
- Isabellt ne hozd fel! Tudod jól mi van köztünk!
- Jól van, na. De honnan szedsz ilyen sületlenségeket!
- Olyan bizonyítékom van, ami feldönti a történelmet!
- Mond, mi az a bizonyíték!
- Tudod, kalandjai során végig követtem Khabtikhiti-t, egy árnyékként. Észrevettem, hogy van egy különösen undorító anyajegy a fültövénél. De ami ennél is furcsább: NEM. LEHET. MEGÖLNI. És valami fura aura veszi körül. Szerinted ez mi mást jelenthet, hogy valamelyik sárkány gyermeke?
-Ohh Raelag...Amit elmondtál nagy nyomatékkal bír. Ő nem egy sárkány gyermeke. Sem a Hetediké, sem egyéb sárkányé. Ő maga egy sárkány, csak emberi formában.
-Te jó ég! Igazad van! De ha ez így van.....
-Akkor a benne szunnyadó erő képes elpusztítani mindent a katakombákban! - fejezte be a mondatot Zehir.
-Akkor mire várunk még?!?!
Ezzel felugrottak az öreg sárkány hátára és már suhantak is vissza felé.
Zehir közben felvetette elméletét:
Vagyis anya hált egy sárkánnyál és így fél vér lett. Sokkal erősebb mint egy sima sárkány, de azért meglehet ölni igaz nem vasfegyverekkel. Tehát még egy gyíkunk lesz ez legalább tud majd beszélni is.
Ezt már nem tűrte szó nélkül az öreg sárkány:
- Tán valami bajod van a fajtámmal??? Kis ember.
- Nekem aztán semmi csak nem értem mért kell tisztelni egy nagyra nőtt mocsári füles gyíkot aki megtanult tüzet okádni és némelyik beszélni is.
- Varázshatalmunk van te kis piperkőc kölyök.
- Nekem is van. Lehet, hogy nagyobb mint a tiéd. Engem is tisztelhetnének nem gondolod.
Sárkánynak ez már sok volt. Ordítva ott hagyta őket. Raelag csak a fejét fogta az eséstől.
Zehir megszólalt:
- Drága barátom fel kellene keresni ezt a Khala...Klabatki vagy kit minél előbb. Jézusom ki ad ilyen a nevet a fiának. Golyófogónak is jól jöhet még.
Ezzel elindultak Zehír lebegő városa felé mely egy élőhalott romváros felett lebegett.
- Jó a kéród öcsém!!! Akarom mondani csodálatos varázslat, ami palotádat fenntartja.
- Nagyon sok erőt emészt fel, ha ide-oda akarom vinni. Egyszer, amikor megidéztem a Griff-Birodalomban, elfelejtettem Főnixet idézni! El tudod képzelni milyen érzés úgy állni a csatatéren?
- Hát, még jó hogy akkor ott voltam veled...
- Igen, az a híres Raelag és Meteorzápor. Még mindig félnek tőled... Szegény Elrath, kik imádkoznak hozzá.
-Meg amikor kipurcantottam Nyikolájt az se volt semmi heehehe meg jó pár griff katonával végeztem, ja és mikor felperzseltem elfek erdeit. Milyen szép is volt.
-Néha az az érzésem van, hogy még egy kicsi démon van benned. Na de mindegy akkor kazamaták és egy bordély. Akkor megyünk is.
-Zehir neeeeee a városodnak nincs elég hely a kazamatákba.
De már késő volt elteleportáltak.
Óriási csattanással érkeztek meg a kazamatákba. Amikor eloszlott a por, akkor látták, hogy a környéken szinte minden rommá vált, szinte mindenki meghalt. Egy embert kivéve. Khabtikhiti éppen a kocsma romjaiból botorkált ki.
- Gratulálok Zehir! Te és a teleportáló ötleteid! - mondta dühösen Raelag.
- Nézd a jó oldalát, megtudtuk, hogy a kimondhatatlan nevű sárkányfi még egy város becsapódását is túléli! - nevetett Zehir.
- Te meg kivagy? - kérdezte Khabtikhiti, de inkább kiáltotta.
- Hogy én ki vagyok? Sar-Issus ereklyéire, nem tudod, hogy ki vagyok?!
- Valami fuszamusza, az öltözékedből ítélve.
- Fusza.......musza?????!!!?!? - sápadozott elhűlve Zehir.
- Ezt most megkaptad. - Mondta cinikusan Raelag. - Khabtikhiti, Ő itt Zehir. Jó barátom, és megbízható varázsló. Legyen elég ennyi.
- Akkor nem fuszamusza? - Kérdezte Khabtikhiti továbbra is értetlen arckifejezéssel.
- És nekünk ez az idióta, a titkos fegyverünk a démonok ellen? - sápadozott tovább Zehir.
- Na mind egy. Dühös Hosszú Fülű és Fuszamusza, miért kellett felrobbantani a kocsmát?
Ekkor végkép betelt a pohár és Khabtikhiti újra találkozott Raelag botjával...
Másnap arra ébredt, hogy Raelag és Zehir beszélgetnek...
- Nézd meg ezt Zehir! Ez bizony Urgash mágiája! - mondta, miközben egy vörös követ mutatott "fuszamuszának".
- Hát de ez lehetetlen. Sheogh kapunyitó köveit már rég megsemmisítették! - hitetlenkedett Zehir
- Persze... - és Raelag arckifejezése mindent elárult arról, hogy mi vár rájuk.
Ekkor észrevették,hogy Khabtikhiti felébredt.
- Jó reggelt, jó madár! - üdvözölte hősünket Raelag. - Ki aludtad magad?
- Áruld már el nekem, hogy mért kell engem mindig leütni?!?!?
- Ez egyszerű, mert idióta vagy, ettől talán megkomolyodsz.
- Egy bot kevés lesz ahhoz, hogy megváltoztass!
- Az lehet, de ideiglenes megoldásnak megfelel, nemde?
- De többet elő ne forduljon, mert...
De még mielőtt Raelag meggondolatlan dolgot tesz, Zehir közbevágott. Suhintott varázspálcájával és Khabtikhiti azonnal visszaaludt.
- Nah, így már jó lesz. Bár lehet ha felébred, kicsit mérges lesz. - Bár ezt Zehir biztosra vette...

Nyolcadik fejezet: Élet és Halál között

Eközben a dzsungel mélyén összegyűltek a Sötét Erők: Itt volt az Illuzionista:Troinon Ioris, a Démon Fejedelem, Linerra és a Vérpapnők, még a hidrák is összegyűltek. Már csak egy valakit vártak. De ő sem késlekedett. Rövid időn belül megnyílt egy éjsötét peremű portál, amin nem más lépett át, mint akire az összes egybegyűlt rossz arcú várt: Sandro. És Sandro nem jött egyedül. Félig csont és sötétség, félig gyötrelem és láng... Senki sem tudja miként vagy hogyan, de sikerült egy hibrid sereget létrehoznia Élőholtakból és Démonokból. És e seregnek nincs más célja, mint Ashan szabad népeinek kiirtása, s Urgash kiszabadítása Sheoghból...
- Eljött a győzelem ideje! Eljött az idő, hogy eltöröljük az összes idegesítő, vidáman szaladgáló, hiperaktív majmot a világról! Eljött a mi időnk! Készüljetek! A Vérző Sebek Napján elbuktunk, de most nem fogunk!
Eközben Raelag és Zehir tovább kovácsolták tervüket.
Mikor hőseink felkeltek reggel Raelag szokásból megnézte melyikük van életben. Mivel ő felkelt ő élt. Khabtikhiti horkolását nem lehetett nem észre venni, szóval ő is élt. Zehir pedig... Zehir nem volt sehol.
- Zehir! Hol a fenében van ez már megint, pláne ilyenkor!

Zehir közben úton volt a Pao-Szigetekre, ahol Asha utolsó elveszett könnyei találhatóak. Még a partra szállás előtt észrevette, hogy füstölög valami a távolban! Ha füst, akkor civilizáció. Körbe kell kérdezősködnöm a bennszülöttek között - gondolta Zehir - de amikor a falucska határába ért, látta, hogy az valójában egy démoni erőd-tákolmány. A démonok egy szép nagy gödröt ástak, jó mélyet... Kérdés sem volt. Zehir tudta hogy Asha könnyét keresik és valószínűleg ez a pontos helye..
- Hát akkor csapjunk a lecsóba! - kiáltott Zehir és megidézett egy tucat elementált és négy főnixet. - Támadás!
A démonokat váratlanul érte a támadás. Ennek köszönhetően nem tudtak erősítést hívni és könnyen elhullottak. Ám amikor Zehir visszahívta elementáljait és főnixeit meglátta, hogy egy "ember" még talpon van. Az ásatás vezetője, és egyben a Démon Fejedelem kedvenc succubusa: Delaniara.
- Zehir. - szólt utálatos hangon - Neked itt nincs semmi keresnivalód. Itt nincs semmi, csak a kalózok kincsét akartuk kiásni.
- Persze én meg troll parfümöt használok fürdés előtt.
- Nem hiszel egy hölgynek???
Ezzel mondattal egyetembe ostorát meglengette Zehir fele.
- De hogy is nem. És már küldte is a jégcsapást a démon hölgy felé. Az ügyesen kitért előle és ostorával arcon csapta Zehirt akinek egy vágás keletkezett ott. Zehir ekkor megidézett egy hatalmas falat maga elé és onnan szórta igéit. Delaniara ügyesen kitért előlük majd egyszer csak elteleportált. Zehir vigyorogva mondta:- Ennyit a démoni hölgy.....
Ám a szó benne ragadt mert hátából egy kés állt ki. Succubusunk mögé teleportált és belemélyítette a tőrét majd egy határozott mozdulattal tengerbe dobta egy tűzlabda kíséretében.
Raelag épp azon gondolkozott, hova mehetett Zehir. Egyszer csak fejébe nyílalt a fájdalom és zavaros képeket tárt elé... Zehir... tenger... tűz...
- Neeeeeeeee!
Azzal karon fogta Khabtikhitit és teleportáltak. Egy gyönyörű helyen találták magukat, felhők között. Khabtikhiti épp hogy csak kinyitotta a szemét :
- Hol vagyunk? Ez a mennyország? Mit keresünk itt?!
- Arkangyalokat.
- De miért?
- Látomásom volt. Zehir...Meghalt. Siess!
- De az Angyalok miért segítenének?
- Mert ha nem, akkor a Palotáik meteorok martalékaivá válnak...
Miközben Raelag és Khabtikhiti Arkangyalokat keresett, Zehir az élet és halál közti létsíkon tengődött. Csak lebegett a semmiben, tehetetlenül, mint egy darab kő az óceánban. Mozdulni nem tudott, de az elméje ébren volt.
Tudta, hogy hol van, ahogyan azt is hogy innen csak egyféleképpen tud innen kiszabadulni, igen, csak egy lehetősége volt! Így hát elővette zsebéből azt a talizmánt, amit még egy Seraph-tól kapott. Hogy miért kapott egy ekkora erejű relikviát, azt soha senkinek nem mondta el, de eljött az idő, hogy használja. Elmondta magában a varázsigét, ekkor a talizmán felizzott.
Khabtikhiti és Raelag eközben elkeseredetten kereste a megfelelő Arkangyalt Zehir megmentésére, de nem találtak senkit. Ám ekkor megjelent előttük egy Seraph és tizenkét Arangyal.
– Tartozom Zehirnek egy szívességgel, eljött az idő, hogy viszonozzam. - Szólt a Seraph.
*Fuszamusza, kemény spanjaid vannak!* - gondolta magában Khabtikhiti.
Eközben mélységek mélyen tanácskozás volt.
- Azt már nem, én leszek fősereg parancsnoka első sorban fogok vágtatni a démonjaimmal és démon orkokkal. - üvöltötte a Démonok fejedelme.
- Egyszerűbb lenne ha te a seregeddel megkerülnéd a hágót és fennsíkon lévő várakat elpusztítanád. Míg én az élőhalott seregemmel és a tartalék sereggel megütköznék Silveronnal. - felelte Sandro nyugodtan.
- Persze utána pedig a halottakból nagyobb sereget kovácsolsz.
- Így is úgyis nagyobb lesz a seregem. De az ostromokba nem vagyok jó, csontvázaim nem birkóznak meg az elfek váraival. Míg a démonok igen. Gyors győzelmet akarsz vagy inkább hosszadalmast hogy beugorjanak az emberek és sötét elfek is ???
- Rendben van enyémek a várak tiéd a elf fősereg. Csak ki kell csalni az öreget az erdőjéből.
- Elintéztem. Remélem a hidrákból és vérnővérekből álló tartalék hadtest tartani fogja magát a balszárnyon !!!
- Vérre szomjazunk !!!!!!!!!!! - sziszegte a főhidra.
- Akkor kezdődjék a tánc !!! - zárta le a tanácskozást a Démon Fejedelem.
Miközben a Sötétség Erői rendezték soraikat, a mentőakció is elkészült. Hatalmas villanás történt a tenger mélyén, ahol Zehir süllyedt lefele, megjelent a Szeráf és az Angyalai és egy pillanat alatt kivitték Zehirt a partra, ahol gyógyító erejükkel visszahozták az életbe.
-Kö...köszönöm b..ba..barátom. - nyögte ki nagy nehezen Zehir.
-Ne erőlködj még! Pihenned kell egy ideig. Amúgy se nekem jár a köszönet! Nézd meg a barátaidat! Végig kitartottak melletted!- és ezzel Raelagra és Khabtikhiti - re mutatott.
Hőseink a Mennyei-Királyságban maradtak pár napig, amíg Zehir gyengélkedett.
Khabtikhiti nem mert bemenni Zehirhez, tartott tőle hogyan reagál rá a varázsló, hogy ő valójában tiszteli és felnéz rá. Raelagot pedig elvitték az angyalok Elrath színe elé, ahol kiűzték belőle a Démoni mágia utolsó cseppjét is, épp indulni készültek, amikor követ érkezett.
- Silveront megtámadták!
- Az, hogy lehetséges?! - kérdezte a Seraph.
- Sandro, a nekromanta visszatért és szövetséget kötött a démonokkal! Az elfeknek semmi esélyük sincs!
- Segítenünk kell! - mondta Zehir.
-Igaz, - Helyeselt Raelag - de hadsereg nélkül még mi sem megyünk sokra Sandro ellen.
-Nincs időnk - Szólt Khabtikhiti, miközben arra gondolt, hogy itt a bosszú ideje - Képtelenek leszünk magunkra, és a várban tartózkodóakra hagyatkozni. És már van is egy tervem.
- Mi lenne az? - kérezte kórusban Raelag és Zehir.
- Majd elmondom, ha odaértünk, bízzatok bennem, legalább csak most az egyszer! - mondta Khabtikhiti.
- Nem tetszik ez nekem. - jelentette ki Zehir.
- Nekem viszont igen. - mondta Raelag.
- Mi?!?!? Hogyan tetszhet neked egy ilyen terv?!?! Elment az eszed, drága barátom?
- Dehogy. De nem vetted észre? Khabtikhiti végre elkezdte használni az eszét! Ebből csak jó sülhet ki!
- Nálad megfontoltabb elfet nem ismerek, kénytelen leszek benned bízni. - mondta Zehir, bár inkább mást gondolt...
- Drága barátaim, volt valaha egy hatalmas erejű varázstárgy a családom birtokában. Most a Szarvas-hercegségben őrzik...
- Khabtikhiti, nem azt mondtad, hogy csak akkor mondod el, amikor odaérünk? - értetlenkedett Zehir.
- Ááá, bocs Fuszamusza., túl gyorsan jár az agyam, nem tudtam magamban tartani. Tehát ez a varázstárgy...

Kilencedik fejezet: Bosszú

Az elfek egy dombra vonultak vissza ahonnan az íjászaik és druidáik áldásokat osztogattak az élőhalottakra. Mindez nem sokat számított hisz saját testvéreik keltek fel a földről élőholtként, hogy végezzenek velük. Csontsárkányok és szellem sárkányok hada a levegőben harcolt a zöld sárkányok ellen. Egy egy hatalmas tetem mindig belecsapódott a harctérre. Élőholtak csak meneteltek előre. Csak hogy a balszárny megtört a hidrák és vérnővérek pedig egy folyó fele hátráltak. Silveron ekkor a lovasságával és zászlóhordozóival megrohant a balszárnyat. Lovasság egyszarvúakból álltak akiknek hátán elf vadászok volta. Egy egy oszlopot pedig szabad lovasok alkottak akiket már át járt a félelem. Elérték a balszárnyát és megsemmisítették azt . Silveront ekkor elkiáltotta magát:
- Gyerünk harcosaim az erdőkért a folyókért...
De ekkor egy penge villant és Silveront torkából már vér szivárgott. Mikor felnézett jobb kezét látta maga előtt Thumdert aki csak röhögött a kezében a véres tőrrel. Sandro ekkor megjelent és Thumdert felkiáltott neki:
- Én betartottam az egyesség rám eső részét. Most rajtad a sor add ide trónt.
- Tiéd lehet a trón áruló elf barátom ha Silveron kastélya és családja már elpusztul.
- Katonáim gondoskodtak róla mostanra halottakra.
Így is volt mire Zehirék elérték az elf kastélyt csak egy romot találtak és lemészárolt elfeket köztük Silveron gyerekeit is.
- Ez borzasztó! - szörnyülködött Raelag.
- És még csak most, jön a java. - mondta Zehir.
- Most minden Khabtikhiti-n áll vagy bukik. Ha nem szerzi meg a régi, családi ereklyéjét a Szarvas-hercegségből akkor végünk!
- Addig is időt kell nyernünk neki - Zehir hátra nézett, ahol felsorakozott az Arkangyalok serege élükön a Szeráffal - Készen állsz barátom? - kérdezte Zehir.
- Az élők védelmében mindig készen állunk. - mondta a Seraph.
- Akkor mutassuk meg Sandro-nak, hogy még vannak itt katonák, akik nem adják át neki ezt a földet!
Eközben Khabtikhiti egy rég elhagyatott templomnál állt meg, a Szarvas-hercegség szélén. A templom-kapu nem volt nyitva, de könnyedén berúgta. Lement az alagsorba, balra a második ajtón be, a szomszéd szobába át, majd a csapóajtón át lemászott egy létrán.
- Ezzel meg is volnánk. - szólt.
Egy kisebb, sötét terembe érkezett. A helyiség üres volt, kivéve azt az egyetlen állványt, amit látni lehetett a nagy sötétben. Khabtikhiti tudta hol vannak a csapdák, hiszem egy Griff-királynak bármikor szüksége lehet erre az ereklyére, így azok helye királyról-királyra szállt. A fal mentén átment pontosan szembe, majd egyenes az állvány mögé. Megforgatta az állványt, majd levette róla a hosszúkás, medvebőrbe tekert tárgyat...
- Elrath Kardja!
Eközben a csatatéren tombolt a háború. Raelag és Zehir minden erejüket latba vetették az angyal sereg oldalán, de így is kevésnek bizonyultak a Sötétség Erőivel szemben. Egy félig démon-félig élőholt óriás éppen Zehirt szemelte ki áldozatául. A varázslót az egyik megidézett főnixe mentette meg a biztos halálból.
- Ez közel volt. - jegyezte meg az éppen ide érkező Raelag.
- Siethetne már Khabtikhiti. Úgy hiszem, hogy nem húzzuk már tovább 1-2óránál.
Ám Khabtikhiti nem érkezett meg. Időközben a Hidrák megtámadták a Szarvas-Hercegséget. Igaz, egy óra alatt elintézte őket seregével, így is alig tudta megmenteni a barátait. Mire odaért a privát Griff-flottájával, barátait bekerítették.
Khabtikhiti igazi hősként rontott előre Elrath Kardjával a kezében.
-Na végre, hogy megérkeztél. - morgolódott Zehir.
-Jobb később mint soha. - nevetett Raelag.
Khabtikhiti elsöprő erővel pusztította Sandro seregét, egészen addig amíg meg nem jelent előtte a nagy vezér, Sandro.
-Itt a bosszú ideje! - Üvöltött Khabtikhiti .
- Talán, de persze jobb később mint soha. - Sandro koponyájára gúnyos vigyor ült ki, majd összecsapta tenyereit. Száz holló repült széjjel onnan, ahol az előbb még a gonosz varázsló állt, s ebben a pillanatban a gonosz seregeinek utolsó katonái is összerogytak...
A csaták után, éjszaka összeültek a Griff-Birodalom főbb nemesei és vallási vezetői. A legtöbben követelték Khabtikhiti trónra lépését, a többiek pedig egyetértettek velük. A tanácskozás után Khabtikhiti, Raelag és Zehir még beszélgettek a tanácsteremben :
- Nem hittem volna, hogy sikerül győznünk. - szól Khabtikhiti.
- Ez nem győzelem... - vágta rá Zehir, olyan mágusok féle rejtelmes iróniával.
- Mit vársz tőlem!? Ennél többet nem tehetek! - dühödött fel Khabtikhiti.
- De én igen! - Szólt Raelag.
- Mégis mit? - kérdezték kórusban.
- Mint tudjátok, húgom, Linerra, Sandro seregében szolgál. a Vérpapnők vezetője. Ha belopózom a táborba és elhitetem velük, hogy csatlakozni szeretnék "nemes" ügyükhöz, akkor belülről bejuttathatlak titeket a menedékükre.
- Ez kész öngyilkosság! - mondta Zehir.
- Tudom. De van más esélyünk?
De Raelag tudta, hogy a húgát Sandro már megölte, hisz ő temette el őt, varázslat nélkül... Míg Linerra haldoklott az élőholt mérgétől, Raelag megtalálta őt, s a húga a karjaiban halt meg. Akkor döntötte el, hogy bosszút áll húgáért, kerüljön az bármibe!
Éjfélre járt. Raelag ott állt a Nekromanta Erőd kapujában.
- Hogyan tudnék bejutni? - gondolta magában.
Egy éppen arra járőröző élőholt harcos pillantotta meg.
- Behatoló! - kiáltotta!
De nem sokat tehetett Raelag ellen, aki egy mozdulattal ártalmatlanná tette. Gyorsan magára kapta a zombi páncélját - pfuj, ez de büdös.-gondolta magában. És elindult befele. Épp ekkor érkezett meg az egész őrjárat.
- Te kiáltottál, katona?-kérdezte a parancsnok.
- Én aztán nem, felelte Raelag eltorzított hangon és tovább indult az Erőd belseje felé.
A parancsnoknak azonban valami gyanús lett.
- Állj! Téged nem ismerlek! - mondta. - Ki vagy?
- Öhm...új vagyok. Sandro mester most helyezett ide. - nyögte ki Raelag.
- Így lenne? - kétkedett a parancsnok.- Nem hallottam ilyesmiről.
- Akkor fordulj fel !- Ezzel Raelag egy meteorzáport zúdított a csontvázakra és a nagy felfordulás közepette beszaladt a kapun.
- Áh... Elkapni!!! - üvöltötte a parancsnok, a meteordarabok elöl ugrálva.
Erre ötven halállovag máris Raelag előtt termett.
- Véged van, sötét elf! - nevetett a halál lovagok vezetője.
Ekkor egy fényes villanással az összes élholt semmivé foszlott. Raelag nem hitt a szemének. Megmentője nem volt más, mint Khabtikhiti. Ám megváltozott. Előtört a benne szunnyadó Sárkány. Hátából két szárny nőtt ki és a szeme vörösen izzott. A kardját arany színű aura vette körül, ennek egy suhintásával végzett a halál lovagokkal és a csapat csontváz harcossal.
- Hosszú fülű! Fejezzük be végre ezt a harcot! - mondta rémisztően mély hangon.
Ezzel elindultak Sandro terme felé.
- Állj! - kiáltotta ekkor egy ismerős, ám annál félelmetesebb hang.
- Ki az? - tűnődött a sárkány.
A hang pedig nem mástól származott, mint a Démon Fejedelemtől.
- Álljatok meg! Sötét elf, fogd ezt az amulettet! Griom'har"auss ékköve. A nekromanták elárultak minket! Elpusztították démoni harcosaim és élőholtként életre hívták őket! Öljétek meg Sandrot! - ezzel a gigászi démon holtan rogyott össze.
Ám ekkor Realag elmosolyodott és elvette a nyakláncot és így szólt:
- Eggyel kevesebb gond.
Majd hatalmas tűz csóva vette körül és átváltozott Agraellé. Khabtikhiti döbbenten nézett.
- Sok sikert féleszű gyíkember. Most mennem kell sürgős dolgaim vannak.
- Realag mi.....mi....
- Hahahaha én Agreal vagyok ezen a néven az első Démonok új fejedelme, Urgash kiválasztottja és Sheogoth ura és parancsolója, minden démon királya.
Két kardot rántott ki és egy portált nyitva eltűnt.
Sandro kijött a kapun és vihogva mondta:
- Nocsak egy új fejedelem, vajon mi a célja hehehe, nem baj úgyis győzök de elsőnek régi barátommal végzek hehehe csak nem sárkány vagy félig??
- De és elpusztítalak!
- Hamarosan találkozol az ork barátoddal hehehe!
Erre Khabiktikhiti minden erejét magába szívta, s hatalmas tüzet kezdett okádni.
A tűzcsóva telibe kapta volna Sandro-t, ha nem hajol el. Így megúszta annyival hogy kicsit megperzselődött a szemöldöke.
-Nocsak, nocsak. Látom tényleg félig sárkány vagy. De akkor sem tudsz szembeszállni velem! Muhhhahahahahahahaha!
Azzal vagy 20 megtermett Szellemsárkány termett Sandro mellett.
- Most nem lesz ilyen könnyű dolgod Sandro! Sokkal erősebb vagyok, mint legutóbb! Már nem egy egyszerű ember áll előtted hanem egy, a Legendás Sárkányok közül! És nem merészeld a szádra venni Ghimmirox nevét, mert ez csak erőt ad nekem! Pusztulj!
Ezzel Khabiktikhiti előre vetette magát, Ősi Sárkány erejét használva kiragadta Sandro-t a tér és idő kötegéből és egy semleges térbe helyezte át magukat.
- Na mit szólsz, nekromanta? Itt már hívhatod a kis lidérceidet! Hatástalan!
Ahogy ezt kimondta, Khabtikhiti megindult Sandro felé, kinyújtotta karját, majd azt Sandro élőholt testének mellkasába vágta. A nekromanta lelke kiszakadt testéből, s az összerogyott.
-Ezzel bosszúm beteljesült! Ghimmirox most már békében nyugodhat! - ezzel otthagyta Sandro testét a téren és időn kívüli semleges térben.
- Meg kell keresnem Zehirt! Még bajok lesznek Agraellel.
Khabtikhiti viszont hiába akart visszatérni világába, nem volt hozzá elég energiája.
- Hát igen. Így jár az akinek minden erejét felemészti a bosszú utáni vágy. - nevetett cinikusan Khabiktikhiti
- Úgy tünik eljött az idő, hogy bevessem a Végső Sárkány Erőt.
Ugyan a Végső Sárkány Ereje sem volt elég arra, hogy visszavigye Khabiktikhitit a régi világba, de arra igen, hogy az egész régi világát erre az új, semleges téridőbe hozza át.
Az áthelyezés hatására lángokba borult a világ. Elérkezett az Armageddon napja. Ebben az elkeseredett helyzetben azonban történt valami, ami talán még kiutat jelenthetett ebben a reménytelen helyzetben, ez nem volt más, mint, a Víz Sárkányurának segítsége.
Hullani kezdett a mennyei áldás. Hullott az eső és eloltotta a lángokat. A pánik lassan elmúlt.
Khabiktikhiti boldogan nézett fel az égre.
-Elmúlt a vihar. Eljött a béke ideje........De nem nekem. Nekem még meg kell találnom Agraelt. Ehhez azonban szükségem van Zehirre. És ha még nem lenne elé gondom ott van még az Illuzionista is aki, betegesen végezni akar velem. Jajjaj, nehéz dolgom lesz.
Ezzel elrepült a napfelkelte fényében. Hívta őt a sors keze...

Tizedik fejezet: A párbaj

Lángok, füst és sötétség... hová kerültem ?!...
- Hívtál Uram!
- Igen Agrael, hívtalak. Volna számodra egy feladat.
- Miféle feladat, Uram?
- Egy kis kegyetlenség, fondorlat, árulás, gyilkosság...
- Hmm, jól hangzik.
- Oh, és persze megfelelő sereg hozzá!
- Nem egyedül kell csinálnom? Miféle feladathoz lenne szükségem hadseregre?
- Kedves Barátom! Hallottál már a Jáde-Tenger szigetein élő népekről?
- A Jáde-tenger? Nem, van bennük valami különleges?
- Igen, a bennszülöttek démoni mágiát használnak és szertartásaik során néha kapukat nyitnak a démoni létsíkra.
- Tudtommal 400 éve ott még a Nagák éltek, hogy kerülnek oda Urgash szolgái?
- Nem tudom... a Te feladatod kideríteni. Ha hajlandók szolgálni engem, küldd el Urgash mágiájának használóit hozzám, aki pedig ellenáll, öld meg. Ha pedig nem hajlandók szolgálni, hmm... ölj addig, amíg nem szolgálnak!
- Értem... de miért a sereg?
- Hogy miért a sereg? Mert Khabtikhiti is ott van...
Ekkor Agraelnek eszébe jutott minden, aranyszín aura, hatalmas szárnyak, elszánt tekintet.
-Azt mondta Khabtikhiti?
-Igen, csak nincs vele valami baj?
-Baj? Na ne szórakozz. Az a korcs félsárkány nem lehet akadály számomra!
-Nagyon is remélem...
Eközben a Jáde-tengeren lévő Balopauma szigeten Khabtikhiti a Niureuxin törzs táborába érkezett, amit éppen felgyújtott egy húszmillió fős barbár hadsereg. ekkor jött jól a Niureuxin törzsnek, hogy démoni mágiával megáldott tűzsámánjai voltak.
- Hummeron hexrwist iummennon! Tronum hjuvreta eumofrix! Tra'humm! - kiálltotta a legidősebb sámán, és óriási lángoszlopok törtek elő a tábor körül. Ám a barbárok nem adták fel. Kegyetlenül mészároltak, nem érdekelte őket, hogy hányan pusztulnak el a tűzben. Ők hódítani jöttek. Ekkor azonban Khabtikhiti is bekapcsolódott a harcba. A támadók azonban sehogy sem akartak elfogyni.
Khabtikhiti és a Niureuxin törzs tagjai vállvetve harcoltak a barbár légió ellen, sokan elhullottak mindkét táborból, de még így se fejeződött be az öldöklés. Ekkor azonban reménycsillagként, megjelent egy régi ismerős.
- Rég láttalak Fuszamusza!- nevetett Khabtikhiti.
- Én is téged, Khabtikhiti! - mondta Zehír és megidézett egy seregnyi elementált. Noha ezek mind vízelementálok voltak, a táborban álló lángokkal igen nehezen tudtak megbirkózni.
Ekkor Zehír visszahívta őket.
- Ha a víz nem használ, akkor erősítsük fel a tüzet! - ezzel megidézett egy tucatnyi főnixet és kétszer ennyi tűz elementált.
- Használjátok a lángoszlopokat energiaként, és pusztítsátok el ezt a barbár csürhét!
A csapat így is tett, s így végül sikerült a támadók nagy részét elpusztítani, "mindössze" kétmillióan maradtak életben, akik látva számuk csökkenését, futásnak eredtek.
Egy aprócska probléma volt csak: A tábor teljesen a lángok martalékává vált.
- Minden elpusztult. - mondta Khabtikhiti.
-Ne aggódj, idegen. Nem tudod te kik vagyunk mi. - mondta a fősámán. -Terrarra emender whyxwham! - kiálltotta egyszerre az összes törzsi sámán. És láss csodát! A terméketlen, égett talajból, most fák gyökerei kezdtek nőni, lassan formát öltöttek és összeálltak házakká. Egy pillanat alatt itt állt egy új falu.
- A nevem Frundwer. És mi vagyunk az Ég Gyermekei. Megáldottak minket a pusztítás és teremtés mágiájával.
Khabtikhiti döbbenten állt - ilyen mágiával még sosem találkozott ezelőtt.
De nem volt sok idő a csodálkozásra, ugyanis egy vörösen izzó kapu nyílt meg Zehír mögött.
a kapu lassan összezárult és a helyén Agrael állt.
- Rég találkoztunk barátaim!-nevetett a démon.
- Hát ismét találkozunk, Raelag! - mondta Khabtikhiti.
- Ne szólíts ezen a néven! Én Agrael vagyok! Minden démon ura! A lángok mestere. Égj!- kiálltotta a démon. Khabtikhiti-t egy vörös lángörvény vette körbe, de ő ezt egy mozdulattal eloltotta.
- Megnőtt az erőd, amióta felszabadult a benned lakozó sárkány! De még így is kevés vagy ellenem! Pusztu....
Agrael nem tudta befejezni a mondatot, elvakította a gyilkolás iránti vágy és nem figyelt oda arra, hogy a sámánok körbefonták őt a fák gyökereivel.
- Nem rossz, természetes kényszerzubony. - mosolyodott el Khabtikhiti. - Na most akkor, meghalsz! Azzal lecsapott a démonra, akinek ezt követően látszólag már esélye sem volt a menekülésre.
Elrath Kardja belevágott Agrael démoni bőrébe. A démon vére lefolyt a fák gyökerein, egyenesen az égett földre.
– Lehetséges, hogy meggyengültem. - mondta a démon. - lehet, hogy eljött az időm. Sajnálom Khabtikhiti. Mindent sajnálok.
Ezek hallatán Khabtikhitinek összeszorult a szíve. Visszagondolt Raelagra, "a dühös hosszú fülűre". Az emlékek örvényében teljesen megfeledkezett Agraelről, akinek eközben sikerült kiszabadulnia a gyökerek szorításából. És az alkalmat kihasználva lecsapott...

_________________
“Chaos isn’t a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some are given a chance to climb, but they refuse...”


Vissza a tetejére
 Profil  
 
  Offline
 Hozzászólás témája: Re: A Heroes Fórum Legendája
HozzászólásElküldve: 2014 okt. 05 vas., 17:24 
Avatar

Csatlakozott: 2012 máj. 13 vas., 11:48
Hozzászólások: 3046
Tartózkodási hely: Winterfell, Gallifrey, meg mikor hol :D
Második rész: Vadász
Első fejezet: Egy élőhalott élete

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas királyság az alvilágban, a Holtvér Birodalom. Ebben az élőholt birodalomban élt egy zombi, akit Vadásznak hívtak. Földünkön a zombiknak ugyanis név helyett valamilyen tulajdonság szolgált erre a célra. A dolognak csak egy apró szépséghibája volt: Vadász barátunk jócskán különbözött társaitól. Gyűlölte az erőszakot, sohasem ölt még embert, s zombi létére csodálatos szíve volt. Egy nap Vadász éppen az erdőt járta, amikor egy különös alak lépett ki egy fa mögül.
Az alvilág sötétjében nehéz volt felismerni, de hamarosan észrevette. Parancsnoka volt az, egy tekintélyes zombi, akit Kínosztónak hívtak.
- Te miért vagy még itt? - kérdezte. - Él még az a tetves paraszt, akit a bejáratnál láttunk?
- Hát...öhm...izé... én hagytam őt elmenni...
Nem tudta befejezni a mondatot mert a Kínosztó akkorát vágott rá, hogy elesett a sárban.
- Tanulj meg végre ölni! Szerencsétlen! Legközelebb nem leszek hozzád ily kíméletes.
Azzal ott hagyta Vadászt a sárban, aki elszontyolodva tűnődött el a dolgon. Nem értette, miért kellett volna megölnie azt a földművest, hiszen épp csak a dolgát végezte, s véletlenül akadt rá a barlang bejáratára, ahová nem is mert bejönni.
Ekkor egy új ötlete támadt. Beszélnie kéne Öreggel. A legidősebb élőholttal akit ismer, ő talán tudja, hogy mi értelme ennek az öldöklésnek. Nem tudni miért, az Öreget nem találta kedvenc, rúnákkal televésett falu barlangjában, különös, ilyesmi eddig még sosem fordult elő, hiszen KÖZTUDOTT, hogy az Öregnek a barlangjában KELL tartózkodnia.
Vadász nem értette a dolgot, ám ekkor a barlang mélyéről eljött Bűzölgő, Öreg bugyuta barátja, akinek a neve magáért beszélt.
- Öreget már hiába keresed. Itt jártak az Inkvizítorok és elégették máglyán.
Már éppen szólni akart volna Bűzölgőhöz, mikor meglátta annak kezében az apró, éjfekete obszidiánból készült áldozókaszát.
A rothadás istenei ebbe a Bűzölgőbe - gondolta a vadász, de csak megszólalt:
-Az inkvizítorok? Itt jártak és elégették? Te át akarsz engem verni Bűzölgő!
- Én? Á, dehogy... - szólt Bűzölgő meglepve, s Vadász csak ekkor vette észre a barlangba bepillantva az Öreg felszabdalt és szénné égett maradványait.
- Te voltál! - rémült meg Vadász. - Hogy tehettél ilyet?
Noha tombolt benne a düh, nem merte megtámadni a Bűzölgőt, lelke visszatartotta ettől. Ő azonban erre gonoszul elvigyorodott, majd így szólt:
- Nos, igen... Túl sokat tudott... - azzal felkapta kaszáját, s felé közelített.
- Túl sokat tudott? MIRŐL tudott túl sokat?
- Majd pont elmondom...Habár már nem sokra mész vele, szóval megtudhatod. Képzelj el egy koponyát, egy Zafír Koponyát ami neked adja a Túlvilág Szellemeinek erejét. Nos, a minap ráakadtam Rothasztó mauzóleumára. Öreg rúnáival pár óra alatt hatástalanítottam az emberi papok védő varázslatait, és amikor beléptem a sírboltba, ott találtam a Zafír Koponyát, ám amikor visszatértem ide Öreg meglátta a kezemben a "drágaszágom". Úgyhogy sajnos nem tehettem mást. Ahogy most veled sem...
Azzal megfent áldozati kaszájával, mely azon kevés acélfegyver közé tartozott, mely képes megsemmisíteni egy élőholtat, Vadász felé indult.
- Alávaló gazember! - kiáltotta az rémülten, s ahogy csak egy zombitól tellett, futni kezdett. Bűzölgő pedig utána, a maga ugyancsak lassú tempójában. Útközben azonban ismét belebotlottak Kínosztóba:
- Mi a... Már megint te? - nézett rá Vadászra, vöröslő szemmel.
- De... Én csak...
- Én mondtam neki, hogy végezze el a feladatát, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni... - szólt Bűzölgő, kinek kedélye hirtelen egészen megváltozott...
- Hrmpf! Elfogyott a türelmem! - ordított Kínosztó.
- De hát én... - próbált magyarázkodni Vadász, de Kínosztó ostort ragadott, s kegyetlenül püfölni kezdte vele a jámbor zombit.
- Elpusztulj innen! Ne is lássalak többet, te mihaszna! Hozzád hasonló pipogya zombival még nem találkoztam!
Vadász pedig ijedten szedte sánta lábait...

Második fejezet: A Rongycsomó

Vadász futott. Át hegyen-völgyön, Át erdőn-mezőn. De végig Bűzölgő alattomos vigyorát látta lelki szemei előtt. Amikor éppen megállt akkor a falusi milícia kergette meg vasvillával és tűzzel. Nem volt sehol maradása. Ekkor azonban erőt vett magán, és elindult megnézni, mi is van az alvilági kapukijáratnál. A kapunál két fürkész állt, Vadász jól ismerte őket: Vérontó és Reménytelen mindig itt őrködött. Amikor Vadász a kapuhoz ért és már szinte ott állt a két őr előtt, akkor pillantotta meg azt a fura kis valamit, közvetlenül a jobb oldali őr lába mellett, amit elsőre csak egy apró, szürke rongycsomónak nézett. Azután meglátta a rongycsomóból kikandikáló halványkék, apró, inas kezecskét, mely görcsös mozdulatokkal kotorászott az éles, mélyszürke kövek között. Szemlátomást keresett valamit.
Úgy látszik az őrök semmit nem vettek mindebből észre, merően bámulták a Vadászt.
- Mit keresel te itt?-kérdezte Reménytelen.
- Szerintem valami rosszban sántikál.-mondta Vérontó.
- Né...nézzetek oda!-kiálltott Vadász, de amikor az őrök megfordultak Vadász már-már zombi képességeit felülmúlva el is tűnt a szemük elől - át a felvilágba!
Békés, teliholdas éjszaka volt, amikor Vadász bolyongott a sötétben. Egészen addig, amíg nagy fényességgel előtte nem termett egy Szeráf:
- Béke neked, Vadász, az Élőholtak családjából. Tudjuk mi történt veled. És tudunk segíteni rajtad.
- Segíteni? De ti régebben háborúztatok ellenünk! Miért akarnál segíteni?
- Mert az a segítség mindkettőnknek jó lenne. Ha akarod, átváltoztathatlak emberré.1 aprócska feltétellel. Ha ember leszel, beállsz a hadseregbe, a Démonok elleni háborúban.
- Mi?! De hát én nem tudok ölni!
- Nyugodj meg. Van erre is egy megoldás... - mondta, és átnyújtott neki egy kardot - Eme kardnak hosszú története van. De a lényeg, hogy nem lehet vele ölni .Csak lebénítja az ellenséget. Nos, akkor elfogadod az ajánlatomat?
Vadász elgondolkodott.
-Nos? Mit szólsz?
-Hát, nem is tudom, én nem szeretnék ember lenni. Nem szeretnék fegyvert fogni. Én csak békében akarok élni. Messze Bűzölgőtől és Kínosztótól.
Aztán eszébe jutott, milyen jó lenne, ha megdicsőülhetne, és már éppen nyúlt volna a bűvös kard felé, amikor az angyal ebben a pillanatban eltűnt a szeme elől. Ekkor jött rá, hogy csak képzelődött, ami igencsak lehervasztotta.
Ment, ment, hát, neki a messzeségnek, neki az ismeretlennek. A fák, a bokrok, a gyümölcsök illata valami egészen hihetetlen újdonságként érte. Ám a legérdekesebb mégiscsak az volt, mikor hajnalodni kezdett. A nap rövidesen felkelt, s a környékbeli földművesek épp jöttek ki házaikból mindennapos tevékenységeiket végezni, amikor meglátták a közeledő zombit.
- ÁÁÁÁÁÁÁ!!!!
Ne fussatok! Nem akarok ártani nektek! - kiáltott utánuk Vadász, de az összes falusi eltűnt a szeme elől. De nem maradtak távol sokáig, pár percen belül vissza is tértek fáklyákkal, vasvillákkal, szenteltvízzel és papokkal. Fuss Vadász ha kedves az életed!

Harmadik fejezet: Felvilági fogadtatás

- Ez a Sátán küldönce! - kiáltotta egy helybéli pap. - Máglyára vele nyomban!
Ezzel a falu apraja-nagyja szerencsétlen Vadász után loholt.
- Kapjuk el és vigyük inkább Truemnon inkvizítor elé! Busásan meg fog minket jutalmazni ezért! - kiáltotta egy pénzéhes falusi.
Vadász loholt, de élőholt végtagjai hamar elfáradtak, s rövidesen beleütközött egy arra járó gyanútlan falusi leányba. A szegénynek azonban sokkot kapni sem volt ideje, mert Vadász végső elkeseredésében gondolt egyet, megragadta a karjánál fogva, s torkához szegezte rozsdás tőrét.
- Álljatok meg, vagy végzek vele! - kiáltotta rekedtes zombi hangján a felfegyverkezett helybéliek felé. A tömeg megtorpant. Hosszú, eseménytelen idegőrlő percek teltek el. Vadász korhadó agya lassan feldolgozta a történteket. Én, kint a szabadon. Falusiak üldöznek engem. Én összeütközni kisleány. Én fegyverhez nyúlok. Én gyilkosságra készülök. Hogy mire készülök?!?!?!
Ezzel jámbor zombi barátunk a földhöz vágta a kést és beszaladt az út melletti sűrű erdőbe.
A felszabadult leány helyben összeesett a megkönnyebbüléstől, s kis híján agyontaposták a dühös helybéliek, amikor gondolkodás nélkül Vadász után eredtek, a lány apját kivéve, aki elgondolkodott az zombi viselkedésén. Hallott már élőholt támadásokról, ahol a könyörtelen zombik és csontvázak ész nélkül mészároltak. De ez a zombi más volt.
-Álljatok meg! - kiáltott a tömeg után.
Hiába. A hangzavarban semmit sem hallottak.
- Pokolra a zombi fattyakkal! - ordította valaki, vasvillájával hadonászva.
A lány apja azonban emígy gondolkozott:
- Ez nem zombi... Bizonyára csak riogatni akarja valaki a falu népét. Talán az átok Harald gróf! Vagy pedig...
Ekkor azonban hirtelen felnyitotta szemét az ájult leányzó.
- Mi... Mi történt velem? - kérdezte.
- Istennek hála semmi, kicsim... - felelte az apa.
S ebben a pillanatban ideért a leány jegyese is, Clemente, aki egy hős lovag volt, s nagy haragra gyúlt a hír hallatán:
- Ki merészelte bántani az én egyetlen Aryámat? Mentem lemetszem a fejét a válláról!
- Itt járt egy zombi, de nem egészen zombi, vagy zombiruhás ember, vagy......jajj nem tudom. Mindenesetre semmit sem tett Aryával, csak megijesztette, de szerencsétlent meg fogja ölni a tömeg, ha elkapja.
Senki nem vette észre eközben, az erdő szélén álló fenyőfa földig lenyúló ágai alatt megbúvó szürke rongycsomót. A rongycsomóból egyetlen sárgás szem bámulta érdeklődéssel a Vadász menekülését.
Nézhette is, mert Vadász az életéért futott. át árkon-bokron, de a tömeg végig követte. Végül Vadász az egyik gyökérben megbotlott és elesett.
-Elkaptunk, zombi! Kötözzük meg és vigyük az inkvizíció elé!
-Nem! Öljük meg itt és most! Ne okozzon nekünk több gondot!
Azzal elkezdtek veszekedni. Vadász kihasználta ezt és szépen elosont. Amikor a falusiak eldöntötték, inkább elviszik az inkvizítorhoz már hűlt helyét sem találták.
- Huh, ez közel volt - gondolta Vadász egy az erdőtől mérföldekre lévő folyó partján. Ugyanis csak itt mert megállni.. Itt már tudta, hogy biztonságban van, ám a folyó mélyén ott volt a rejtélyes rongycsomó, és egy szem pásztázta a kimerült Vadászt, de ez a szem nem ugyanaz a szem volt, mint az erdőben.
- Ezt mintha már láttam volna... - gondolkozott Vadász. Közelebb hajolt a szürke rongycsomóhoz és amikor meg akarta érinteni, az hirtelen semmivé foszlott.
- Hát te meg hova tűntél?-gondolkodott Vadász - Na nem baj, eggyel kevesebb gond, amin aggódhatok.
De Vadász ekkor még nem tudta, hogy nem utoljára látta a rongycsomót, és ha újra eljő a titkos rongy, az lesz élőholt életének legszörnyűségesebb napja.
Nem volt azonban ideje elgondolkodni a dolgon, mert ebben a pillanatban megjelent lován Clemente lovag, s fényes kardjával vadul felé vágtatott:
- Véged van, szörny, védd magad!
- Neee, ne bánts! - kiáltott Vadász elkeseredetten. Fáradt volt és zaklatott. Nem volt már semmi ereje se kedve futni. Beletörődött a sorsába. Ha most megölik nem fog már ellenkezni, de ekkor...
- Arya apjának igaza volt - mondta Clemente - tényleg van benned valami különös, na majd kiderítjük, irány az Inkvizíció, ők majd kiderítik a titkodat! - ezzel összekötötte Vadász kezét egy kötéllel és a lova után vonszolva elindult az Inkvizítor Tornya felé.
Rövidesen oda is értek, s Clemente lovag megkötözve szállította Truemnon inkvizítor elé az elfogott zombit. Vadász reakcióit látva azonban még ő is gondolkodóba esett. Ilyennel még nem találkozott: az élőholt semmi ellenállást nem tanúsított. Hagyta, hagy vezesse őt ő, egy számára idegen személy a sorsa felé.
Eközben felértek a torony tetejére. Truemnon felállt székéről és közelebb ment látogatóihoz.
- Clemente, mi a fenét hoztál te ide? - nézte elszörnyedve a rothadó zombit.
- Már én se tudom. Azt hittem egy zombi, de már nem vagyok benne biztos.
- Tud beszélni?
- Igen, uram, de nem hinném hogy...
- Amennyiben tud, akkor rád nem vagyok kíváncsi. És most mond meg nekem, ki és mi vagy te?
- A nevem Vadász. Élőholt voltam, de elmenekültem.
És azzal vadász elmesélte a történetét, de valamiért elfeledkezett a rongycsomóról.
- Értem. Ebben az esetben nem vár rád halálbüntetés. Clemente, mi a véleményed? Szabadon nem engedhetjük, büntetést pedig nem érdemel.
- Nos, szerény véleményem szerint, el kell vinni őt, valahova, messze az emberlakta településektől. Nem rossz ötlet, de mit szól ehhez Vadász?
Vadász a beszélgetés közbe a torony ablakához sétált, és amikor kinézett rajta, meglátta a titokzatos rongycsomót, amint épp a toronyból zuhant lefelé.
- Hogyhogy mit szól? Ne légy ostoba, Clemente! - korholta Truemnon inkvizítor. - Elvisszük és kész, a szörnynek is jobb és nekünk is.
- Már megint ez a rongy! - kiáltott fel Vadász - bármerre megyek ez a rongy követi az utamat!
- Milyen rongy? - kérdezte Clemete lovag.
- Ne foglalkozz a zombival Clemente! - mondta Truemnon aki megragadta szerencsétlen Vadászt és levonszolta a torony aljáig, amikor kivitte rádobta egy szekérre, a kocsis fülébe súgott egy helyet és a zsebébe tett egy erszény aranyat, ekkor a kocsi elhajtott Vadásszal együtt, de a rongycsomó nem máshova esett, mint a szekér tetejére, és több tucat kis fekete kéz kapálózott benne.
Amikor azonban Vadász a titokzatos rongy felé nyúlt, az hirtelen eltűnt a szeme elől.
- Ne! Ne menj el! - kiáltotta Vadász.
Ezt meghallotta a kocsit vezető ember is és azt hitte, hogy a zombi neki kiáltott.
-Ó, dehogynem megyünk el! Ennyi aranyért elmegyünk mi a világ végére is. Háháhá!
A szekér csak ment és ment rajta a rettegő Vadásszal, aki minden pillanatban attól tartott, hogy a titokzatos rongycsomó jelenik meg előtte...

Negyedik fejezet: A Szótlanok Birodalma

Már legalább 3 nap telt el az inkvizítorral való találkozás óta, de a szekér csak haladt és haladt...
Éppen teliholdas éjszaka volt, amikor a kocsit vezető ember megállította egy völgyben lovait.
Előttük egy 40 méteres sziklafal tornyosult, és egy 3 méter széles barlang bejárata.
A kocsis maga után vonszolta az éhhalál küszöbén lévő Vadászt, és legalább fél óráig haladtak még a barlang belsejében, amikor egy dimenziókapuhoz érkeztek.
- Hol vagyunk?-kérdezte rettegve Vadász.
- Ez a Szótlanok Birodalma. Azt a parancsot kaptam, hogy ide hozzalak el.
Ezzel átlökte Vadászt a kapun.
Amikor a kapu túloldalán Vadász kinyitotta a szemét rengeteg színes virágot látott. Egy kör alakú tisztáson szárnyas tündérek táncoltak és amikor meglátták a jövevényt, virágfüzért vittek neki és a nyakába akasztották. Az egyik tündérke egy kürtszerű valamit fújt meg és a semmiből egy 150 kilós tündér asszony jelent meg.
- Kicsi tündér asszony, szeeti kicsi izét...! Gyeeeee máááá'!- közben nyálas csókokat dobált Vadász fele, mire Vadász gondolt egyet, s beleegyezésképpen egy jót hancúrozott a nagydarab asszonysággal.
Hogy tisztába tegyük a dolgot, hogy mit élt át Vadász...
A tündér asszony fatájában ő volt a "legszebb". A legtöbben egy 10-es skálán 10 pontot adnának neki, negatív irányba. Béka szájra hasonlító szájából literes nyál adagok találták telibe Vadászt. Zsíros, hosszú fekete haja a derekáig ért. Hordószerű hasán pihentette a dús kebleit. Feneke akkora volt, mint egy lóé... Erre mondaná egy ork:
"Húúúúúú!!!!! Micsoda asszony!!!!"
Persze, ha lenne akkora hülye (meg részeg), hogy ezt mondaná. És a két oszlopszerű lába közt... Hát... Izé... Hogy is mondjam... Bozótvágó késsel sem lehetett volna haladni...
A szerelmi légyott, majdnem egy napig tartott, ugyanis a tündér szépség nem akarta elengedni kicsi izét. Ezt a legegyszerűbben hozta Vadász tudtára.
Literes nyál adagokat küldött a fülébe, miközben ezt ordibálta bele:
- Gyeeeeee máááá! Még! Még! Brünhilda szeeeti kicsi izéééét.
Már lassan egy hét telt el, azóta, hogy Vadász megérkezett a Szótlanok Birodalmába - mint utólag kiderült, csak a falusiak félelméből nevezték el ezt a helyet, aminek becses neve Tündéria.
Brünhilda nem akarta elengedni Vadászt, ezért csak teltek a napok és teltek, de ők ketten nem mozdultak el arról a helyről, ahol az első nap Brühilda megragadta a szerencsétlen zombit. Vadász végül beletörődött a sorsába, hogy nem mehet el innen, de még mindig jobb Brünhilda nyálában ázni, mint kerge lovagok elől menekülni. Épp az öröm szikrája jelent meg az arcán, amikor a tündérek meglátták, hogy egy újabb száműzöttet dobtak át a dimenziókapun. Brühilda durván eldobta Vadászt, és egyből az új jövevényt áztatta nyálával.
Vadásznak elkerekedett a szeme, amikor meglátta a jövevényt, a hideg futkosott a hátán és már nyoma sem volt a boldogságnak. A látogató egy másik zombi volt, Bűzölgő. Kezében a Zafír Koponyával. Bűzölgő egy varázsszót mondott, mire a koponya felizzott és felperzselte a vidéket.
-Neeeeeeeeeee!-kiáltotta Vadász.

_________________
“Chaos isn’t a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some are given a chance to climb, but they refuse...”


Vissza a tetejére
 Profil  
 
  Offline
 Hozzászólás témája: Re: A Heroes Fórum Legendája
HozzászólásElküldve: 2014 okt. 05 vas., 17:25 
Avatar

Csatlakozott: 2012 máj. 13 vas., 11:48
Hozzászólások: 3046
Tartózkodási hely: Winterfell, Gallifrey, meg mikor hol :D
Harmadik rész: Zulit
Első fejezet: A mágustanonc

A kis erdei kunyhó ablakán csak úgy ömlik be a tavaszi napsütés fénye. A madarak csicseregnek miközben enyhe szellő borzolja tollazatuk. A kunyhó belsejéből csörömpölés hallatszik, majd kilép az ajtón valaki, és ki lépett ki? Egy török pasa. Hasát sütötte a nap, és jókat böfögött. Nem szokott ilyen korán kelni de éjfélig itták az alkimistával az új főzetét, ami igencsak erősre sikeredett, úgyhogy most sietnie kell vissza a palotába. De ekkor megjelent egy kínai, aki egy furcsa szerkezetet próbált meg rátukmálni néhány arany ellenében, majd...
- Jajj! Riadt fel hősünk és már a tőre markoltan is volt a keze. Majd elgondolkodott rajta, mióta járt annál a jósnál egyre furcsább dolgokat álmodik egy furcsa világról. Miután átgondolta a dolgot, két rosszalló hümmögés közepette kitalálta, hogy felkeresi a jósnőt a szomszéd faluban.
A jósnő már kint állt a kapunál.
- Már vártalak - mosolygott rá, - a békák elárulták, hogy jönni fogsz.
Bent a sötét szobában furcsa illatok terjengtek, ahogy a varázsgömb megtelt füsttel. (Bizonyára bableves volt ebédre, gondolta hősünk.)
- Igen... igen... már látom... ahogy sejtettem... - hümmögött a jövő nagy tudója. Ám hirtelen elsápadt, és egy nagy sikítással felugrott az asztaltól...
- Jóságos ég - kiáltotta - ez itt... ez... ez...
- Ez a Khämye! - sikította.
- Őőőő, és az mi? - kérdezte a jósnőt, de választ már nem kapott, mert az asszony ott helyben el is ájult.
Miután felriadt megkérdezte még egyszer de újból elájult. És úja és úja és megint újra. Hősünk 2 órán keresztül tűrte ezt majd arcon csapta és újból megkérdezte
- Ez..ez egy kék virág. amire allergiás vagyok!
De ekkor megjelent egy madár és jóslatot mondott.
amiben ez állt:
"Ha a szél sikolyt hoz magával, sötétség száll a világra. Meggyulladnak az erdők és elpusztul a világ....vagy nem. De egy biztos, ezen a napon elérkezik két kiválasztott, akik mindenkinél erősebb mágiával rendelkeznek,és ezt kihasználva úgy formálják át a világunkat ahogyan kedvük tartja. Nem fogja őket senki megállítani,hacsak, hősünk meg nem találja az Antimágikus Bukósisakot, melynek segítségével kivédheti a legerősebb varázslatokat is.
A jósnő látta, hogy szegény legény hófehér arccal bámulja őt, nem igazán érti mi történik most vele. Megpróbált belé lelket önteni.
- Mi a neved?
A fiú csak nézte őt, kissé rémülten, eltelt egy kis idő mire megszólalt.
- Zulit, Egdhar fia.
Az asszony látta, hogy Zulit még mindig sokkban van és zavarodott kissé, úgyhogy a kunyhója felé intett és megszólította a fiút.
- Gyere be, csinálok egy teát.
- Köszönöm szépen – mondta, és üvöltve elrohant.
Pillanatok alatt elérte az erdő szélét, majd megállt, kifújta magát.
- Ez így nem helyes... majd visszafordult, bocsánatot kért az asszonytól aki rámosolygott.
- Fura egy figura vagy te!
- Sajnálom, most nagyon összezavarodtam, nem tudom mitévő legyek - hebegte.
- Ugyan! Gyere csak, jót fog tenni az a tea.
Miután megitta a jó teát kicsit elbóbiskolt. Furcsa dolgokat álmodott. Miután izzadságtól tocsogva felébredt hősünk elmesélte, hogy mit álmodott.
És elkezdte mondani:
- Képzeld el!- kezdte hősünk a történetét. - Azt álmodtam, hogy egy trollal kéz a kézben egy réten rohangásztunk fel-alá, miközben a troll hegyi törpe balladákat szavalt... Utána, letérdelt és elkezdett vonyítani, mint egy kutya. Miután befejezte. elővett egy pergament és felolvasott róla valamit.
Valami olyasmit, hogy holnap a párizsi ára 137 Ft lesz. Kilója! Szerinted, mit jelent ez?
Érre válaszolt a nő
- Azt, hogy gyorsan fussál el a Teckóba! de vigyázzzz, mert a Teckó az ősi mágus, Pharetw'ar laboratóriumának romjaira épült, nagyon veszélyes hely, amit átsző a sötét mágia.
- Akkor mégis, hogy juthatok oda? - kérdezte elkeseredetten Zulit.
- Ahhoz, hogy eljuthass a Teckóba, ahhoz hogy legyőzd a jövőben elérkező két sötét varázslót, ahhoz, hogy használni tudd az Antimágikus Bukósisakot - már ha valaha is megtalálod, először meg kell tanulnod a mágia alapjait!
A nap további részét azzal töltötték, hogy könyvekben találjanak még több információt a sisakról és a titokzatos helyről. Mint az Demhal Krónikáiból kiderült, a sisakot egy ősi arany sárkány pikkelyeiből kovácsolták össze a törpök, akik Demhal királyuk után egyszerűen csak Demhal sisakjának neveztek azt. Teckóról is találtak benne néhány mondatfoszlányt, de csak az derült ki róla hogy régen Demhal király egyik írnoka volt, majd megölte szüleit és "Thecko"-ra keresztelte magát, hogy soha többé senki se gúnyolja ki nevét.
Ahogy teltek-múltak a hetek Zulit egyre jobban haladt a mágia tanulásával. Lánglabdái már nem gyújtották fel a kerítést és jégcsapásai se saját magát találták el. Ekkor azonban a jósnő valami rendkívül fontos dolgot mondott el ifjú tanítványának:
- Rendkívül tehetséges vagy, de ahogy látom sem a tűz, sem a jég nem a te világod. Mit szólnál hozzá ha kipróbálnánk valami mást?
Zulit bólintott egyet, majd füstölgő zubbonyát gyorsan ledobta.
- Megpróbálhatjuk... se felgyulladni, se megfagyni nem szeretnék egy rosszul sikerült varázsige után.
A jósnő arca mosolyra húzódott, majd bemutatta a következő feladatot. Miután egy aranysárga villám kidöntötte a rét másik oldalán lévő tölgyfát, a fiú arca felderült, szinte látszott rajta, ez tetszik neki!
- Hogy tanulhatom meg ezt a technikát? - kérdezte Zulit lelkesen.
- Összpontosíts és próbáld felgyorsítani magad körül a levegő részecskéit, amik ezáltal elektromosságot kreálnak. - mondta a mestere.
Zulit nekifeszült a feladatnak és kizárt mindent a gondolataiból. Pár perc néma csönd után a tenyere izzani kezdett és egy aprócska villám belecsapott a földbe.
- Kezdetnek nem is rossz. - mondta a jósnő és elégedetten bólintott.
- Ám ahhoz, hogy mester válhasson belőled, még sok mindent kell tanulnod és gyakorolnod. A természeti erők ellen védekezned is tudnod kell, ezért gyakorlásként megidézek neked néhány elementált.
A jósnő sorban előhívta a 4 elem képviselőit és Zulit felkészült a harcra.
Elsőként egy sziklából és agyagból álló, Zulitnál jó 3 fejjel magasabb trollszerű lény állt fel a semmiből. Zulitnak rontott, de még időben harcképtelenné tette egy egyszerű fagyvarázslattal.
- Szép munka! - mondta elégedetten a jósnő. A fiú csak bólintott, de félelmet keltett benne ez a hatalom. Elhatározta hát, hogy az este kikérdezi a nőt, hisz még a nevét sem tudja! De mire ezt végiggondolta kunyhó melletti kis tóból már tekergett is ki valami kígyószerű... A következő ellenfél.
A kígyóként tekergő vízelementál már nem volt egy könnyű eset, de pár óra küzdelem árán Zulit megtalálta a gyenge pontját és egy villámmal atomjaira robbantotta szét.
- Nagyszerű! - nevetett a jósnő - De nézz csak a hátad mögé!
Még hátra sem fordult, máris egy légörvénybe keveredett ami a kunyhó tetejével egy magasságba röpítette. Ötlete sem volt hogy most mit csináljon, fáradt is volt az egész napos gyakorlástól. Ekkor az örvény elengedte és zuhanni kezdett. Késő volt már bármit is tenni, bumm!
Mikor felkelt már besötétedett és bent feküdt az ágyon egy pokróccal betakarva.
- Az én hibám, hogy bajod esett - mondta a jósnő az ágya mellett- túl sok volt ez neked, még nem álltál készen.- folytatta sírva.
Zulit meg akarta vigasztalni, de amikor megpróbált felülni az ágyon, valami fura oknál fogva nem tudott megmozdulni.
A nő látta az arcán a kétségbeesést. - Nem kell aggódnod, ez normális. A sok varázslás legyengít és még meg is sérültél, most pár napig pihenned kell. Ezután beszélgettek még, majd Zulit eszébe jutott min gondolkodott napközbe :
- Sajnálom ha udvariatlan vagyok, de megtudhatnám a neved? - kérdezte.
- Hát, végül is, előtted azt hiszem már nem kell titkolóznom, az én nevem Phioloniumeliana, de szólíthatsz Liana-nak, ha gondolod.
- Rendben, Liana. Mesélnél magadról?
- Persze, bár vannak titkaim, mint mindenki másnak. Aldhimban születtem...
- Aldhim? Az miféle hely?
- Aldhim egy távoli fennsíkon van, amit tűlevelű erdő borít. Ide, a királyágba nagy mennyiségű gyantát szállítunk, esetleg innen lehetne ismerős számodra. A népem, a "Humalkem" a természet titkait és a mágiát kutatja. Én 16 évesen kerültem el otthonról, világot akartam látni.
-És, mi történt, amikor... - kezdte el az újabb kérdést Zulit, de ekkor egy árnyákot látott meg az ablak mögött. - BUKJ LE! - kiálltott oda a jósnőnek, de ebben a pillanatban az ablak összetört és belépett két csuklyás alak, késsel a kezükben. Idejük már nem volt rá hogy bárkit is megsebesítsenek vele mert Liana résen volt. A két alak kirepült a kunyhóból, de még földet se értek az egyik felé hangtalan fény repült keresztül, belőle pedig a másik alakba csapott, majd puffanás kíséretében földet értek és többé nem keltek fel.
- Gyere, indulunk! - szólt rá Liana Zulitra. - Itt már nem biztonságos!
Másnap reggelre már messze jártak a kunyhótól...

Második fejezet: A könyvtár

A harmadik nap reggelén egy faluhoz érkeztek, ahol Liana két lovat és élelmet vett, majd rögvest folytatták az útjukat.
- Tudom, hogy nem akarsz beszélni róla, de elmondanád végre, hogy mégis hova megyünk most? - kérdezte Zulit a jósnőt ingerülten, mivel az nem válaszolt már egy jó ideje a kérdéseire.
Liana most sem felelt, csak bámult a messzeségbe. Valami aggasztotta már egy ideje.
- Már megmondtam, egy ideig most ne kérdezz. - felelte, mintha csak azt kérdezték volna tőle milyen nap van ma.
- De legalább azt mond meg hogy hová megyünk! - ezt sikerült olyan ingerülten kérdeznie, hogy Liana oda is figyelt rá és a szemébe nézett.
- Egy régi barátomhoz, akinek a neve legyen titok. Előtte viszont szereznünk kell neked valami fegyvert. - majd ugyanúgy bámult tovább előre.
A napok néma csendben teltek el, ahogy lovagoltak a pusztaságban. Zulit esténként gyakorolta a mágiát, és örömmel konstatálta, hogy egyre kevésbé fárad el egy-egy bonyolultabb varázslat után.
Az egyik éjjel, amikor Liana elaludt, azt találta ki, hogy átkutatja a jósnő táskáját, hátha abból kideríthet valamit titokzatos úti céljuk felől. A táskában gyógyfüveket, némi szárított húst és kenyeret talált pár könyv társaságában. Már éppen rakta volna vissza az utolsó könyvet a táskába amikor kiesett belőle egy levél. Zulit széthajtotta, de nem tudta elolvasni mert számára furcsa rúnákkal írták így hát ezzel sem ment sokra. Visszatette hát a levelet a könyvbe, majd szomorúan tudomásul vette, hogy továbbra sem tudja meg hová tartanak. Még egyszer ellenőrizte tényleg alszik-e Liana, majd visszafeküdt.
Másnap reggel korán útnak indultak, így délutánra elértek egy várost.
-Hol vagyunk? - kérdezte Zulit.
-Ez itt Ewlandsar, a Régi Szövetség egyik határvárosa, itt kell találkoznunk valakivel, gyere, sietnünk kell!
- És ő segít megtalálni Demhal sisakját, megtalálni Theckot?
- Nem, közvetlenül nem.
- NEM?!
De még mielőtt Zulit dührohamot kapott volna Liana közbeszólt.
- Viszont Ewlandsarban van a Birodalom legnagyobb könyvtára, még a Régi Szövetség létrejötte előtt épült, több tízezer könyv és tekercs található ott. Valószínűleg ott lesz az információ amit keresünk. És ez a "barát" segíthet nekünk bejutni.
A Könyvtár tényleg gigantikus méretű volt. A több épületből álló óriás boltíves kapukkal, kupolás tetővel és óriási tornyokkal rendelkezett. A főbejáraton belépve hőseink 4 irányba is indulhattak volna, de mint az köztudott, idegenek nem léphetnek be a könyvtár bármelyik részére, ezért is volt szükségük Liana titokzatos barátjára. Ahhoz azonban, hogy találkozzanak vele elindultak felfelé egy - Zulit számára - végtelennek tűnő lépcsőn, ami a Könyvtár egyetlen olyan lépcsője volt, amit bárki használhatott. Mire a főépület tetejére értek kint már beesteledett.
A tetőszinten egy háromfelé ágazó folyosóhoz értek, ahol a középsőn folytatták útjukat, melyen keresztül egy könyvekkel telezsúfolt szobába értek.
-Már vártalak titeket! - szólt egy hang a szobából, de Zulit nem tudta volna megmondani, hogy pontosan honnan.
- Ki vagy te? És merre vagy? - értetlenkedett Zulit.
- Itt vagyok előtted, csak nem látsz. - mondta nevetve a hang, majd hirtelen egy aranypáncélos, sárkányszárnyú férfi jelent meg a szobában.
- Üdvözöllek, Khabtikhiti. - köszöntötte régi barátját Liana.

Harmadik fejezet: A Pusztulás Nyitánya

- Kard csapódott kardnak – kezdte mesélni történetét Khabtikhiti, a Griff Birodalom, immáron 500 éve elveszett, legendás uralkodója. - Ott álltunk szemtől szemben, én és Agrael. Zehir segíteni akart a harcban, de megtiltottam neki, hogy közbeavatkozzon. Helyre kellett hoznom a hibáimat. Volt alkalmam végezni Agraelel, de határozatlanná váltam, a rám törő régi emlékek hatására és a Démon ezt kihasználta.
Három napon keresztül harcoltunk, míg végül az egyik kardcsapásom eltalálta Agrael mellkasát. A démon, aki egykoron a barátom volt, a szemem láttára vérzett el, majd változott vissza Raelaggá, akit akkoriban csak Dühös Hosszú Fülűnek neveztem. Zehir megpróbálta megmenteni, de ez még az ő tudását is meghaladta.
A szigetlakó törzs segített eltemetni a barátunkat és Zehir visszatért Lebegő Városába. Nekem azonban még elintézetlen ügyeim voltak.
- Mégis mik? - kérdezte Zulit, miután végighallgatta a legendás hős történetét.
- Agraelt azért küldték a szigetre, hogy utánajárjon, hogyan képesek az ott élő emberek, ilyen hatalmas erejű varázslatokra, így hát rám hárult a feladat, hogy ezt kinyomozzam.
Mivel a bennszülöttek nem voltak igazán közlékenyek a tudásukat illetően, behatoltam a sziget belsejébe. Napokig bolyongtam a sűrű erdőben, amikor valami elképesztő dolgot találtam...
- Mégis mit? - furdalta Zulitot a kíváncsiság.
- Mondjátok csak, nem tudtok valamit egy bizonyos Rongycsomóról, ami fel-fel tűnik a történelem fontos fordulópontjainál?
A levegő megfagyott a kis könyvtári szobában.
- Mégis miféle rongycsomó ez? - kérdezte Liana.
- Magam sem tudom pontosan, de az biztos, hogy köze van a Szótlanok Birodalmához és egy Vadász nevű zombihoz.
- Hát ez nem sok. - mondta elkeseredve Zulit. - Mégis mit csináljunk most?
- Fiatal barátom, nem véletlenül vagyunk egy könyvtárban. - mosolygott Khabikhiti.
A három hős útnak indult a könyvtár tiltott részei felé.
- A kapuk varázslattal vannak levédve az idegenek elől, de egy Sárkány ellen nem érnek semmit. - hencegett Khabtikhiti, és könnyedén kinyitott egy varázsajtót.
Az éjszakát tiltott iratok tanulmányozásával töltötték és végül Zulit rábukkant, a Szótlanok Birodalmának pontos helyére.
- Eszes vagy fiú. - dicsérte meg Zulitot Khabtikhiti. - Sokra viszed még, ha életben maradsz.
- Megkomolyodtál. - mondta Liana Khabtikhitinek.
- Hát az 500 éves száműzetés alatt, a legostobább embernek is benő a feje lágya. - mondta Khab és végigsimította aranyszínű szakállát.

_________________
“Chaos isn’t a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some are given a chance to climb, but they refuse...”


Vissza a tetejére
 Profil  
 
  Offline
 Hozzászólás témája: Re: A Heroes Fórum Legendája
HozzászólásElküldve: 2014 okt. 05 vas., 17:27 
Avatar

Csatlakozott: 2012 máj. 13 vas., 11:48
Hozzászólások: 3046
Tartózkodási hely: Winterfell, Gallifrey, meg mikor hol :D
Negyedik rész: A Szállak Összefutnak

A világ kopár volt és kietlen. Mindenki meghalt. Sehol se volt jele az élet egy parányi szikrájának sem. Kivéve Vadászt. A félig élő, félig holt zombi 500 éve bolyongott a felperzselt Tündériában, ami most már valóban a Szótlanok Birodalma lett.
Fél évezreddel ezelőtt, amikor Bűzölgő aktiválta a Zafír Koponya varázserejét, minden életet elpusztított Tündériában, beleértve a sajátját is, de valamilyen csoda folytán Vadász életben maradt, és azóta is kóborol végtelen magányában.
A mai nap is olyan volt mint a többi, időérzéke már rég elveszett, de valahogyan időközönként mindig visszatalált a megrepedt portálkapuig, amin keresztül idejött. Azonban valami most nem stimmelt.
A kapu eltörött és használhatatlanná vált, amikor Bűzölgő kiirtotta az életet, de valamiért most megint elkezdett benne örvényleni az energia.
VAKÍTÓ VILLANÁS
Vadász mikor kinyitotta a szemét három alakot pillantott meg: egy sárkányszárnyú férfit, a csuklyás nőt és egy fiatal fiút.

- Hol vagyunk? - kérdezte Zulit.
- Ez a Szótlanok Birodalma. - válaszolt Khabtikhiti.
Ekkor vették csak észre az előttük álló élőholtat.
- Te minden bizonnyal Vadász vagy. Nagyon örvendek. - nyújtott kezet Khabtikhiti.
- Kik vagytok ti? - kérdezte Vadász rekedtes hangon. Csak most eszmélt rá, hogy emlékszik még, hogyan kell beszélni.
- Nem számít – felelte a sárkány – sokkal fontosabb, hogy mit tudsz egy bizonyos rongycsomóról?
- Rongycsomóról?!? - kerekedett el Vadász szeme, és ebben a pillanatban meg is jelent az a bizonyos rongydarab, és egy vérvörös szempár nézett ki belőle.
- Itt van!- kiáltott fel Liana.
A rongy szemei szájjá változtak, és földöntúli hangon megszólalt:
- Íme, a Világ Hősei. Büszkék lehettek magatokra, hogy életeteket adhatjátok nekem. Búcsúzzatok el a világtól, mert a dal ma véget ér. - ezzel a rongycsomó semmivé vált.
- Rossz előérzetem van. - szólalt meg Zulit.
- Nekem ötszáz éve folyamatosan – vágta rá Khabtikhiti.
Ekkor a Szótlanok Birodalmának egén viharfelhők jelentek meg és eleredt az eső. Dörgött-villámlott. És a kietlen puszta elsötétült.
- KHABTIKHITI!!!! - lépett elő egy ork sámán a semmiből. - Khabtikhiti! Légy átkozott! Hagytál meghalni, mikor megmenthettél volna. Benned volt a Sárkányok ereje, de te nem használtad, amikor megtehetted volna! Légy átkozott!
- Ez meg ki? - kérdezte Zulit.
- A múlt egy barátja, akinek a lelke az én kezemen szárad.
- De ha meghalt, akkor hogy lehet itt?
- Ez csupán illúzió. Nincs igazam Troinon Ioris?
A vörös csuklyás illuzionista előlépett rejtekéről.
- Jó ismét látni téged. - nevetett a varázsló.
- Téged viszont kevésbé. - felelte a sárkány. - Látom az idő vasfoga téged is megkímélt.
- Ha elég nagy hatalomra teszel szert, a halál nem tehet ellened semmit. - Ioris levette a csuklyáját és Khabtikhiti elé tárult a szörnyű igazság: az illuzionista arca a végletekig eltorzult, arca feléről hiányzott a bőr és a szeme kék színben lángolt.
- Meghaltam már több százszor, de nem engedem, hogy a lelkem elmeneküljön a testemből, nem ameddig még szükségem van rá.
- Akkor úgy tűnik, hogy eljött a nap, amikor megváltást hozok a lelkednek. Elárulom, nagyon rossz döntés Ghimmirox barátom emlékével próbálkozni. Egy másik élőholt mágus már áldozatául esett ennek a baklövésnek.
Khabtikhiti és Ioris összecsapott a kihalt síkságon. Ioris felváltva dobálta az illúzió varázslatokat és a valódiakat, így Khabtikhithi sohasem tudhatta, mikor jön az igazi veszély.
- Olcsóbb trükkökre nem telik tőled?
- Majd meglátod...
- Az meg micsoda? - kérdezte Zulit Lianatól, miközben Khabtikhiti és az Illuzionista élet halál harcot vívott – az ott. - mutatott előre.
- Hát eljött – szólalt meg Vadász.
- De kicsoda? - értetlenkedett Zulit.
Ekkor egy óriási fekete kéz ragadta meg az Illuzionistát és szétmorzsolta. Khabtikhiti halálfélelemmel nézte a leírhatatlan erejű lényt. A kéz eltűnt és a Rongycsomó jelent meg a helyén. Gyereksírást hallottak.
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ez meg micsoda? - kérdezte Zulit.
A sírás elhalt, és a rongyból több száz hófehér kéz kapálózott kifelé.
- Ez itt a világ vége. - mondta Khabtikhiti.
Az ég meghasadt és a Szótlanok Birodalma szertefoszlott. A Griff Birodalom főterén álltak: Khabtikhiti, Liana, Zulit és Vadász. Az emberek furcsán nézték őket, de ekkor itt is megjelent az égen a hasadás és immáron onnan kapálózott a milliószor millió halovány kéz.
Hamar kitört a pánik az utcákon. Az emberek egymást taposva menekültek, de az égre vetült rongyszakadás elől nem volt menekvés
Szeráfok jöttek. A Mennyek őrei harcba szálltak a kapálózó kezekkel, de ragyogó kardjaik nem értek semmit a végtelenség hatalma ellen.
- Valamit tennünk kell. - mondta elkeseredetten Liana.
- Tudom gyermekem. - felelte Khabtikhiti. - És már van is egy tervem. Zulit, mennyire értesz a mágiához?
- Őszintén szólva még csak most tanulom. Azért indultunk el, hogy megtaláljuk az Anti-mágikus Bukósisakot és Techkót.
- A kedvenc gyerekmeséd Liana, igaz? - mosolyodott el Khabtikhiti.
- Micsoda? - kérdezte elképedve Zulit – Theckó nem igazi? Ééé...ééé.ééés, Liana......
- Igen, Khabtikhiti lánya vagyok. Örököltem egy keveset a sárkányi erőből, ezért látom a jövőt.
- És most mit látsz?
- Semmit. A sötétséget. Az idő végét.
Zulit összerogyott. Minden amit valóságosnak hitt, most megkérdőjeleződött benne.
- Figyelj ide Zulit – szólt Khabtikhiti – az ott fent a végtelen pusztulás. Maga az Armageddon. Az összes erről szóló történet, csak kitaláció volt. Mese. Még hogy lángoló világ, meg meteorok... Badarság. Ez a hideg valóság. Azok ott a holtak kezei, és azért kapálóznak, mert egyedül vannak a sötétben, mert valaki, az évezredek során bezárta őket egy rongycsomóba.
- Az ő hangját hallottuk a síkságon is nem?
- Pontosan.
-Seeee...seeeeeeeeeeee.SEGÍTSETEK!!!! - üvöltötte Vadász. - Valami történik velem...
Hőseink a jámbor zombira néztek, aki felemelkedett a levegőbe.
- A kezek...őt akarják! - mondta Zulit.
Khabtikhiti felrepült, de Vadászt egy áthatolhatatlan energiaburok fedte le, így nem tudott mit tenni, sorsára kellett hagynia a zombit.
A kezek végül körbevették Vadászt, akinek a szeme vörösre változott és egy idegen szólalt meg az élőholt száján:
- A kulcs! A zombi, akinek emberi szíve van. A zombi, akit oly sok esztendeje elveszítettem. Ő a kulcsa a világ pusztulásának. Ma végre szabad leszek.
A hasadék bezárult és magával rántotta Vadászt.
Csend borult a világra. A Birodalom főterén a három hős értetlenül állt a történtek előtt. A percek óráknak tűnően teltek el, majd végül az ég újra meghasadt és Vadász zuhanni kezdett a föld felé.
Khabtikhiti nem tétovázott és rögvest a levegőbe emelkedett, hogy megmentse az élőholtat. Még épp idejében sikerült elkapnia, ám ekkor Vadász előrántotta rozsdás tőrét és – mintha a páncél ott sem lett volna – Khabtikhiti mellkasába szúrta.
A sárkány eldobta magától a zombit és a földre zuhant.
- Apám! - sikított fel Liana.
- Maradj ahol vagy! - mondta Khabtikhiti.
- Legyetek üdvözölve! - Vadász feltápászkodott a földről, de teljesen megváltozott. A hangja földöntúlian mély volt, a szemei pedig vérvörös lánggal égtek. - Érezzétek magatokat kiváltságosoknak, mivel tanúi lehettek újjászületésemnek. Sok ezer évvel ezelőtt én voltam e világ első élőholtja. Egy nagy hatalmú mágus támasztott fel, hogy a szolgája legyek. Én azonban megöltem a mágust és magamba szívtam az erejét. Volt neki egy rongycsomója, amiből a varázserejét nyerte. Miután megöltem, bezártam a lelkét a rongycsomóba. Ő volt az Első. Az évezredek alatt azonban még rengeteg lelket zártam be a rongycsomó végtelen ürességébe. Mondhatni én voltam a Lelkek Vadásza. Egy nap azonban minden megváltozott. Egy sötét elf jött velem szemben az úton, könnyű prédának tűnt, ezért alábecsültem az erejét. Ő azonban Raelag volt, aki a démonok erejét használva elégette a testemet. A rongycsomónak nem árthatott, mivel – mint azt az évezredek során megtapasztaltam – nem fog rajta semmilyen varázslat. A hosszú idők alatt én és a rongy összeforrtunk, így amikor Raelag elpusztította a testemet a Rongy megmentette a lelkem és magába zárta. Ezután kreált egy másik testet, de még mielőtt újra egyesülhettem volna vele, a folyamat félbeszakadt és elszakadtunk egymástól. Az így létrejött zombi, az eredeti lelke híján nem tudott beilleszkedni a többi élőholt közé, így magyarázható jámborsága. De ma, újra teljessé váltam, és szerencsére már Raelag sincs az élők sorában, hogy megállíthasson.
- Akkor még jó, hogy nem elég éles a tőröd. - mondta cinikus mosollyal Khabtikhiti, miközben nagy nehezen sikerült feltápászkodnia. - EGY VAGYOK A LEGENDÁS SÁRKÁNYOK KÖZÜL, ÉN VAGYOK A GRIFF-BIRDODALOM TÖRVÉNYES URALKODÓJA ÉS TE ÁRTANI MERÉSZELTÉL A NÉPEMNEK! EZT NEM HAGYOM ANNYIBAN!
A sárkány király dühébe beleremegett a föld. Pusztító csapásokat zúdított Vadászra, de mindhiába. A zombi kezében a tőr felizzott és hasba szúrta Khabtikhitit. A sárkány a földre rogyott.
- Neee! - kiáltott fel Liana és odaszaladt. Ez azonban a vesztét okozta. Vadász egy pillanat alatt odaugrott és elvágta a torkát. Liana összeesett és az élőholt kiszívta a lelkét és bezárta a rongycsomóba.
Zulit halálfélelemtől kővé dermedve állt a főtéren és nézte, ahogy az élőholt lemészárolja barátait. Sokkos állapotából az rázta fel, hogy megpillantotta Vadászt hozzá közeledni. Félelmében tűzlabdákat kezdett hajigálni a zombi felé, de azok semmit sem értek ellene. Ekkor jutott a fiú eszébe, hogy mekkora ereje van a villám varázslatoknak. Ez volt a legerősebb mágia amit Liana-tól megtanult.
Zulit keze felizzott és egy hangos kiáltás kíséretében villámokat szórt Vadász felé. Hatalmas erejű varázslat volt. Zulit biztos volt benne, hogy Liana büszke lenne rá. Vadászt azonban ez sem állította meg, már csak pár lépésnyire volt a fiútól és ekkor felugrott és szúrásra emelte fényesen izzó kését.
Lecsapott.
Azonban nem a célpontba. Zulit amikor kinyitotta a szemét Khabtikhitit látta maga előtt. A sárkány király a lánya elvesztése okozta bánattól új erőre kapott és immáron teljesen sárkánnyá alakult. Emberi mivoltja eltűnt és szabadjára került a benne lakozó bestia.
- MENEKÜLJ! - szólt a sárkány Zulithez, és a fiú megfogadta a tanácsát.
- Nocsak, te leszel a gyűjteményem gyöngyszeme, miután bezártam a lelkedet a többi mellé. - nevetett Vadász.
- PUSZTULJ! - Khabtikhiti aranyszínű lángörvényt zúdított Vadászra.
- Ez már valami! - nevetett a zombi – De még mindig édeskevés ellenem.
- Már értem. - Khabtikhiti megnyugodott. - Ostoba voltam. Hiszen épp az imént árultad el az egyetlen gyengeségedet.
- Mi...micsoda?
- Amikor az önhittséged közepette beszámoltál, „csodálatos” történetedről.
- És akkor mi van? Raelag meghalt, ahogy az összes többi démon is, hála a háborúitoknak.
- Én azonban egy sárkány vagyok. Nézz és láss csodát!
Khabtikhiti teste felizzott. A belőle áradó fény betöltötte a teret. Sárkányi formája lassacskán semmivé vált és újra ember lett. Még a szárnyai is eltűntek. És ekkor, felrobbant...
Zulit egy ház tetejéről követte az eseményeket. A robbanás következtében óriási porfelhő ereszkedett a városra, ám amikor a por eloszlott egy hosszú, fekete hajú alak állt ott, ahol még az imént Khabtikhiti volt.
- Eeee.....eeee...eeez..... LEHETETLEN! - üvöltött Vadász.
- Raelag! - kiáltott fel Zulit.
- Pusztulj szörnyeteg! - ordította a dühös hosszú fülű és démoni mágiájával szénné égette Vadászt.
A rongycsomó, mint ahogy korábban is, magába szívta az élőholt lelkét és nekiállt az új test előállításának.
- Gyorsan! Sietnünk kell! - Raelag Zulithoz fordult – gyere ide gyorsan!
Zulit leugrott a háztetőről és a sötét elfhez szaladt.
- Mit tegyünk? Nem tudjuk megállítani Vadász újjászületését. Ha el tudnánk pusztítani a rongycsomót..... De hogyan? - pánikolt Zulit.
- Gondolkozz! Miért indultatok el Lianaval? Mit hozott magával?
- A bukósisak....Theckó.... - hebegett Zulit.
- Ne dadogjál itt nekem! Magával hozta a levelet?
Ekkor, mint valami fénysugár, úgy jött a megvilágosodás Zulitnak.
- A levél! Hát persze! - eszébe jutott az éjszaka, amikor átkutatta a jósnő táskáját és megtalálta a titokzatos rúnákkal teleírt levelet, amit nem tudott elolvasni – A táskájában van!
Vadász új teste már formálódni kezdett, amikor odaszaladtak Liana holttestéhez. Felnyitották a táskáját és Raelag előkereste a levelet.
- Mégis mi ez? - kérdezte Zulit.
- Ha ennek vége, mindent elmagyarázok. Most azonban sietnünk kell!
Raelag és Zulit a Rongycsomóhoz siettek.
- Figyelj rám! Te vagy a kulcs Zulit! - kezdte Raelag – Ezt a rúnát, csak egy olyan varázsló aktiválhatja, aki rendelkezik a sárkányok erejével, de mivel Khab felrobbantotta magát, hogy én itt lehessek, a lányát meg lemészárolta ez az őrült, így csak te maradtál!
- Hogy én? De hát én nem... én nem vagyok sárkány....
- Hol születtél? Kik a szüleid?
- A Birodalom határán....földművesek voltunk...
- Zulit! A szüleid árván találtak rád! Egy esős éjszakán gyereksírásra ébredtek, és amikor kinéztek a házukból téged találtak egy levéllel: „A Sárkány vére”.
- Ez.... ez nem lehet...
- Khabtikhiti fia vagy! Csak te tudod aktiválni az ő általa írt pecsétet! 500 évbe telt, hogy Khab, én és Zehír összeraktuk ezt a rúnapecsétet, és most rajtad a sor, hogy aktiváld! Csináld már! Kifutunk az időből!
Zulit keze felizzott és egy fehér villám sújtott le a rúnapecsétre. A papír abban a pillanatban elégett és vele együtt a Rongycsomó is. A foglyul ejtett lelkek kiszabadultak, és örök nyugalomra tértek. Vadász végleg elpusztult.

Epilógus:
Az élet lassacskán visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Egy hónap telt el azóta, hogy meghasadt az ég és a Lelkek Vadásza tombolni kezdett a Birodalom főterén.
Raelag és Zulit megállította a szörnyet, de még mielőtt a dühös hosszú fülű elmondta volna a teljes történetet Zulitnak, eltűnt.
Zulit azóta a fővárosban éldegélt. A könyvtárban vállalt munkát, és szabadidejében a mágia rejtelmeit tanulta, ám egy napon, amikor már nem számított rá, megjelent Raelag.
- Bocsáss, meg, hogy a múltkor csak úgy eltűntem, de még elintézendő dolgaim adódtak. Gondolom Khabtikhiti elmesélte kettőnk végső összecsapásának történetét.
- Igen, még mielőtt elindultunk a Szótlanok Birodalmába...
- Hazugság volt az egész. Nem haltam meg. Miután bevitte a végzetes csapást, visszaváltoztam Raelaggá és ő és Zehír segített visszatérnem a régi önmagamhoz. Ezután mondtam el neki, hogy hogyan végeztem annak idején a Lelkek Vadászával, és hogy született meg Vadász. Visszatértünk Zehír lebegő városába és munkához láttunk, hogy létrehozzuk a rúnapecsétet, ami képes végezni a rongycsomóval. Khabtikhiti eközben néha-néha járta a világot, ennek az eredménye Liana és te és még ki tudja, hány fél-sárkány élhet szerte a Birodalomban és azon túl...
- Akkor....vannak még testvéreim?
- Kétséget kizáróan.
- És....Khabtikhiti....meghalt?
- Khabtikhiti egy Sárkány. Sosem hal meg. Amit a főtéren láttál, az csak a teleportáló varázslat volt, aminek következtében helyet cseréltünk a térben és Zehír lebegő városából ide kerültem. Hogy most hol van? Nem tudom. Valószínűleg épp a többi Sárkánnyal. De ahogy ismerem, nem sokat fog időzni náluk, nem igen szereti a társaságukat. Le merem fogadni, hogy már most a következő kalandjait tervezi. Ki nem állhatja az unalmat. És ha egy valamiben biztosak lehetünk, akkor az az, hogy még hallani fogunk a jó öreg Khabtikhitiről!

_________________
“Chaos isn’t a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some are given a chance to climb, but they refuse...”


Vissza a tetejére
 Profil  
 
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 6 hozzászólás ] 

Időzóna: UTC + 1 óra [ nyi ]


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Powered by phpBB® Forum Software © phpBB Group
Imperium - Modified by Rey phpbbmodrey
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség