Na, tegnap este befejeztem az Örökséget, avagy a Lelkek Sírboltját...
Kezdjük ott, hogy a 4. kötet is hozta azt a színvonalat, amit elvártam (és gondolom mindenkit aki olvasta az első 3 részt), csodás leírások, fordulatok és minden, amit Paolinitől megszokhattunk
Innentől elő fogok hozni dolgokat a könyvből, úgyhogy aki még nem olvasta, de szeretné, az akár hanyagolhatja is hozzászólásom további tartalmait
Mielőtt belekezdtem volna, tudatában voltam annak, hogy valószínűleg általános-sablonként, a jó le fogja győzni a rosszat, vagyis Galbatorix el fog bukni... így készültem a csavarra, de még most sem sikerült feldolgozni az olvasottakat, erre majd kicsit később visszatérek.
Az Elsőszülött óta valahogy a felkelésnél és az egész hadjáratnál elkezdett jobban érdekelni Eragon és Arya kapcsolata. Mivel Arya több száz éves, kemény tünde volt, így inkább Eragon karakterfejlődésében figyelhető meg, mennyire hullámzott kapcsolatuk közelsége, s mivel a Lovas szemszögéből érzékeltük a legtöbbet, akaratlanul is együtt érzünk vele. Könnyű abba a hibába esni, hogy számunkra fontosnak személyesítjük a főszereplőt és hozzá közel állókat. Én ebbe a hibába estem, bár azt kell mondjam, sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen fantasy-sorozat ekkora hatással lehet rám. Engem az az írásmód sokkal jobban megfogott, ahogyan kettőjüket ábrázolta, mint ahogyan azt a harcot, amiről szól a történet fő szála. A Brisingr végén már-már azt hittem, hogy minden-összejött, végre egymásra találtak aztán majd pofán****** Galbát és szevasz... Nem jött be... A következő fordulópont akkor volt, amikor rabságba estek, a Hellgrind imádói között. De igazából nem lett volna logikus, ha itt törik meg a jég. Végül, arra számítottam, majd Uru 'baen bevétele után, sablonosan, semmi csavar... Kicsit kitérve, a Galbatorixal vívott "párharcra" (bár nem nevezném annak, de hát hogy lehetne az ott történt eseményeket egy szó mögé rejteni?
), gondoltam ott történik valami, ami végre valahára összeköti ezt a két szerencsétlen gerlét (most hogy nevezzem őket?
), de nem. Bár hozzá kell tenni, ami a trónteremben történt, nem nevezhető éppen "semminek", mert nagyon sok minden történt ott, nem beszélve arról, hogy közben a városban egy kegyetlen, majd reménytelennek tűnő, de mégis győztes, de valahogy szomorú végű csata zajlott le. Innentől az események homályosak, mert írásmód változás történt. Nem részletes, mint ahogy eddig, hanem átívelő elmesélése annak, hogy ide-oda repültek és izgalmasnak nem mondható feladatokat teljesített Lovas és Sárkánya. Mondjuk baromi unalmas lett volna 150 oldalon keresztül azt olvasni, hogy ide aztán oda repültek... Közben a Aryáról nem tudtunk semmit, kivéve hogy Du Weldenvardenben van és magával vitte a zöld sárkánytojást... Na itt azt hittem, tényleg összejön és boldogan élnek amíg meg nem halnak és kész, örül mindenki
Ami ez után történt, az értette meg velem, hogy mennyire is sokat jelent számomra ez a mű, mennyire beleéltem magam és milyen mértékben megszemélyesítettem Eragon és Arya karakterét... Felbosszantott, hogy történet ilyen éles kanyart vesz, de hát, kellett a fordulat, a csavar, a jó és a rossz között lejazló, sablonos végeredmény mellé... De miért pont ez!? Őszintén nem tudtam hova rakni a történteket, hisz biztos voltam benne, hogy még maga Paolini is egymásnak teremtette őket, és így, csak így elválasztja őket egymástól. Majd rájöttem, teljesen logikus és megfelelő, mégis szomorú befejezése lett ez a tetralógiának... Eragon karakterét felnőtté tette, kötelességtudónak, mert a feladatát, kötelességét minden elé helyezte. Az előző két kötetnél bármit eldobott volna, ha Aryáról volt szó, mégis felnőtt a lányhoz, mert neki mindig is, mióta a történetből ismertük, a kötelességének élt. Kegyetlen dolog, ugyan hatásos, meglepő. Itt gyorsan idézünk egyet a köszönetmondásból :
"Hát... ennyi. Többet nem tudok hozzátenni ehhez a sorozathoz. Elmondtam azt, amit el kellett mondanom.
A többi némaságba vész."
Való igaz. Azzal hogy Eragon hátrahagyta a "régi" világot, véget is ért a történet. Nem valami vidám, mégis méltó befejezés. Hülyén is érzem magam, mert túlságosan elragadott ez a világ, túlságosan biztos voltam abban mi fog történni, így szinte fájó, hogy mégsem úgy történtek a dolgok ahogy elképzeltem, vagy képzelni mertem volna. Sok szál megválaszolatlan maradt viszont:
Angela kiléte, Murtagh és Tövis története, Eragon és Shaphira élete... Aryát nem hiszem hogy idesorolhatnám, mert Eragon valószínűleg sosem tér vissza, bár ezt nem tudhatjuk, biztosan vele is történnek dolgok, mivel igen hosszú ideig még Sárkánylovas lesz, hosszú életénél fogva.
Úgy gondolom, nem lesz, nem találok még egy ilyen regényt, történetet, ami ilyen hatással lenne rám, már csak azért is, mert fiatalon a kialakuló személyiségem részéve vált ez az egész dolog. És most, ahogy ezt leírtam, mint egy elfuserált irodalom tanár, aki az őt le sem ***** diákoknak próbálja meg megmutatni a Rambo-ban a szerelmi szálat (valahogy így érzem most magam
), be is fejezem a mondandómat.
Bár, az előnézetet végigolvasva, nem is próbálom kitalálni, mennyire változtattam meg bennetek, a rólam megalkotott képet
