Csatlakozott: 2003 okt. 08 szer., 18:17
Hozzászólások: 3376
Tartózkodási hely: New-Erathia
|
Pár hasznos dolog:
Az istenekről:
Kezdetben vala a nyolc titán:
-Oranos (az "Égatya")
-Gaia (a "Földanya")
-Cronoss (a tér, az idő és a mágia ura)
-Koh-Suth (az elemi tűz istene, de akad, ahol Sogroon néven tisztelik )
- Ulmo, a Vizek Ura
- Stratos, a Levegőég Uralkodója
- és Bahamuth, a Földeknek Ura
- valamint sajnos létezik az árulóvá lett Chaos (a káosz, a semmi, az üresség, a nemlét ura)
Ez a 8 titán a az univerzum leghatalmasabb urai, minden teremtés (beleértve az isteneket is) tőlük származik, leszámíkva Chaos-t, aki nem teremt csak pusztít, vagy megront. Ő a végtelen űr semmijében lekik, azzal egy. Célja mindent elpusztítani, mindent elnyelni, s így mindennel egyesülni.
A titánok és istenek közti legfőbb különbség, hogy míg az isteneknek hívők sokaságára van szüksége ahhoz, hogy hatalma legyen (melynek mértéke is függ azok számától), addig a titánok hatalma állandó, s az istenek közül egy sem ér fel hozzájuk erőben. Mégis, papjaiknak hatalma, mint isteni megnyílvánulás, már nem mutat akkora diverzitást. Nem is beszélve arról, hogy a mérhetetlen hatalmú titánokhoz egyenesen - főleg az utóbbi évezredekben - egyre kevesebben mernek csak fohászkodni, így az ő papjainak száma fokozatosan csökken. Inkább az isteneket, mint "közvetítőket" szólítják meg a hatalmért vágyakozók.
Erathia térkép:
http://www.heroes.net.ru/images/worldmap-erathia.jpg
Erathia egyisten hitének központjában Oranos áll, mint a "Mennyek ura". Hite nem szigorú monoteizmus, nem tagadja a többi istenség puszta létezését is, ám Oranos-t tekinti a mindenek teremtőjének, míg a többi istenséget csak valós vagy kitalált szenteknek és bálványoknak tekintik (általában némi lenéző mosoly kíséretében).
Oranos-t szolgálják az angyalok és számos szent. Ez utóbbiak némelyke maga is rendelkezik akkora hatalommal, mint a politeista vallások kisebb istenei.
Aw'Lee-ben Gaia-t tekintik a legfőbb istenségnek, a Földanyát, kiből minden született. Őt szolgálják a druidák is (még ha közvetve is, a különböző rész-hatalmú természetistenen és istennőn keresztül: pl. A Fák Úrnője, az Állatok Ura...), és óvják a természet egyensúját.
Persze a különböző népeknek megvannak a maguk istenei is emellett:
-elfeknek a Seldarine, Corellon vezetésével (FR elf pantheon)
-hegyi törpéknek Muradin és bandája (FR törpe pantheon)
-hobbitoknak szintén jó szvsz az FR béli panteonjuk.
-az embereknek viszont a kelta vallás illenék, ami eleve eléggé természet centrikus
Bracada mágusai és alkimistái leginkább Cronoss-t tisztelik, bár egyáltalán nem olyan ájtatosan, mint azt Oranos vagy Gaia hívei teszik. Nem titkolt vágyuk, hogy minnél jobban értsék a mágia működését, s ki máshoz fordulhatnának, ha nem annak alkotójához.
A köznép viszont a hindu isteneket tiszelnék elsősorban, ami a jinnekhez, nagákhoz eleve passzol.
Jegyezzük meg azonban, hogy a nyolc titán, és az itt élő fagyóriások elit harcosai közötti egyetlen azonosság, a megnevezés.
A legutóbbi összefoglalás Beorntól:
No, rég volt már összefoglaló a szereplőkről. Itt az ideje, főként, mivel a nemes szívű orgyilkos-fejvadász-tolvajunk visszatért közénk...
1. kabin:
Derick D'Rok, humán fejvadász (BHappy)
Sermer Johnatan, humán katona, fedélzetmester (Jou)
2. kabin:
Billy, a hobbit kalandor / varázsló (Warlock)
és itt lakott Surmó, a humán tolvaj (Laca), aki jelenleg ki tudja melyik Külső Síkon tartózkodik... úgyhogy itt van egy szabad hely
3. kabin:
itt lakott Ylyona, a humán nő kalandor / fejvadász (Jitay Nagymester), aki jelenleg nagyon nem játszik, úgyhogy az ő karaktere jelenleg lebeg valahol az éterben...
jelenlegi utasok:
Neldor, elf íjász (Zargul), és barátja
Eizyen, humán varázsló (Ewolian)
4. kabin:
Sir Aylward Morthon, humán paladin szt. Arvanus rendjéből (Kertics)
Theodorus, human paladin / mesterlövész (Freemy No.1.)
előfedélzet:
Dakk a Sárkányölő, minotaurusz harcos / gladiátor / bárd (Beorn)
6 személyes egykori hajókatona szállás:
Selmo atya, humán pap (NPC)
Cherbo, magóg (Száguldó)
Alexander és Petrus, humán alabárdosok (Freemy No.2. és No.3.)
matrózszállás:
hat matróz (jelenleg névtelen NPC-k, az egyik ráadásul félkarú)
tisztiszállás:
Arnold Webster, az új kormányos, az elsüllyedt Világjáró hajóról (NPC)
Zumba, fekete szakács (NPC)
kapitányi kabin az emeleten:
Torres Ahab kapitány (NPC)
hajólakosztály az emeleten:
lord Raphael Brutuss, hajótulajdonos (NPC)
a hajón tartózkodnak még a következő személyek:
egy jól szituált, velejéig romlott szellem (Cikász No.1.)
Lillit, a pixie hölgy (Cikász No.2.)
Abdul el Hazed, nemes dzsinn (NPC)
Egy fontos dologra szeretnélek még megkérni benneteket!
Mindenki írja le saját karaktere(i) történetét, hogy könnyebben vissza lehessen keresni és így mindenki hamar tudni fogja, ki is az a bizonyos elf/lovag/alabárdos/varázsló/szellem/minotaurusz/stb. 
Megkérlek benneteket, hogy mindenki PIROS színnel írja le történetét, hogyha valaki ezt keresi, könnyebben megtalálja! Köszi!
Kezdjük is az én karaktereimmel:
Úgy írom le őket, ahogy elmondták történetüket a szerepjátékban is. Itt a hajótöröttek egymásnak mesélik történetüket:
-Szóval –kezdi Petrus. Már abban az időben, mikor Jézus Krisztus született, akkor meséltek egy emberről, aki jóval korábban élt és már akkor Istennek szolgált. Zsidó volt, de büszke volt rá.
-Hát te tényleg nem köntörfalaztál, mikor azt mondtad, hogy az elején kezded! Kíváncsi leszek, mi lesz ebből. –feleli meglepetten Theodorus
-Szóval ezt az embert úgy hívták, hogy Sámson.-folytatja nyugodtan Petrus. Állítólag a hajában volt az ereje és én is az ő véréből származom. Édesapám, Joachim Brutus úgy mesélt nekem erről, mikor egyszer épp otthon volt és nem harcolt Lord Andre oldalán, hogy szinte teljesen hihető volt a sztori. Természetesen lehet, hogy nem igaz, lehet, hogy igaz, de nem tudja senki sem biztosan. Édesapámnak az ő édesapja, neki az ő apja mesélte, tehát apáról fiúra szállt a dolog. Mindenesetre azért van hosszú hajam, mert apámnak is az volt, és Sámsonnak is az volt. Bízom benne, hogy tényleg van valami erő azokban a hajszálakban és akkor a csatatéren már a fél győzelem az enyém.
Theodorus szólni szeretne, de Petrus megelőzi…
Ne is szólj! Tudom, most mire gondolsz, de nem úgy van az! Nagyon nem úgy! A csatatérről más okból menekültünk el. Ott esélytelenek voltunk a győzelemre és Alexanderrel úgy döntöttünk, hogy elvisszük a hírt a többi kastélyba is, ne érje olyan váratlanul őket a támadás, mint ahogy érte a mienket. Aztán megláttunk téged, és az életünk megváltozott.
-Azt vettem észre, de miért nem beszéltél, miért nem beszéltetek erről eddig? Mindvégig éreztem, hogy van valami titok a levegőben, de gondoltam, ha akarjátok, majd elmondjátok. Örülök, hogy végre erről is beszélsz! Látom van még mondanivalód, nem szakítalak félbe, beszélj csak!
Rendben! No, de ne szaladjunk ennyire előre. Apámról beszéltem, sajnos nem sok emlékem maradt róla. Ez a páncél viszont még az övé volt, a tartalék páncélja, amit még kezdő lovag korában viselt. Egyébként tudjátok meg, én nem is akartam alabárdos lenni! Apám révén ugyanúgy lovagi címre és elismerésre vágytam, mint ő, de mivel még nagyon fiatal voltam, csak 13, mikor életét vesztette az egyik nekromanták ellen vívott csatában, így csak a nevem miatt vettek fel alabárdosnak a kastélyba. Ott mivel nem nagyon szerettem ezt a lekicsinylést és a folytonos gúnyolódást, nem nagyon szerettek, amolyan „paprikajancsi” voltam, így nem is lettem olyan jó harcos, mint amilyen lehettem volna, ha akartam volna. Ha nem ismerkedek össze Alex barátunkkal, talán már nem is élnék. Az ő bugyuta elméjének talán legjobb ötlete volt, amikor azon a napon elmenekültünk. Mára megváltozott a véleményem az alabárdosokról és veled együtt keményen dolgoztam, edzettem magam, komolyan mondom, már bármelyik alabárdost le tudnám győzni. Talán többet is egyszerre! Remélem, be is bizonyíthatom mindezt!
Neked mi a véleményed az egész történetünkről, Alexander? Van titkod, amit eddig nem osztottál meg velünk?
-Az én életem egy örök rejtély. –így Alexander. Soha sem tudtam, és még ma sem tudom igazán, mi szeretnék lenni. Bár azt tudom, hogy ki mellett fogok harcolni! Ikertestvéremmel együtt álltunk be alabárdosnak, mert gyorsaságunkra felfigyelt egy későbbi mesterünk, aki hát mit tagadjam, édesanyám szeretője volt… Nem is bírtuk a fickót, de legalább segített rajtunk, elindított pályámon.
-Neked volt ikertestvéred? –kérdi meglepetten Petrus.
-Bizony volt, de sajnos edzés közben egy falmászó gyakorlat során rosszul ért földet, olyan rosszul, hogy eltört a gerince. Így nem sokáig marad életben. Csak annyit mondott, hogy legyek helyette is kiváló alabárdos, duplaannyi erő fog lakozni bennem, mint eddig, ő segít majd rajtam a kritikus pillanatokban. Még egy évet sem tölthetett el alabárdos tanoncként, és már vihettem is haza a rossz hírt. Apám favágó és ács volt, gyorsan összeütött egy gyönyörű, de egyszerű koporsót, és eltemettük testvéremet. Azóta anyám mindig nagyon aggódik értem. Most kiváltképp, hiszen már nagyon rég nem jártam otthon. Azt terveztem, hogyha megérkezünk a kereskedőhajóval, valahogy hazamegyek és megnézem, milyen állapotok uralkodnak odahaza.
De van itt még valami, amiről nem tudhattok. Mielőtt Petrus csatlakozott volna hozzánk, nem vetettem meg az italt, ma sem teszem, de a mértéket megtartom. Akkoriban sokszor az ital volt az erősebb, ami miatt majdnem eltanácsoltak a kiképzésről. Ekkor csatlakozott hozzánk Petrus. Ő sem volt a kiképző tisztek kedvence, én sem. Így nem nehéz kitalálni, hogy hamar összebarátkoztunk.
Mindig mindent megbeszéltünk, közösen döntöttünk a csatákban. Akkor viszont tényleg nem volt más kiút, mint a megfutamodás. Akkor azért mentettünk meg, mert bár senki sem merte hangoztatni, tudtuk rólad, hogy nem egy nemes vér vagy, mégis lovaggá válhattál. Ez ritkaság, büszke volt rád minden alabárdos! Közülünkvaló voltál, és az egyetlen lovag, akire mindig felnéztünk. Nem csoda, hogy végig kitartottunk melletted és eztán sem lesz ez másképp. Legyen bármilyen csata, bármilyen ütközet, összetartunk és egymást kihúzzuk a bajból! Gondolom van még neked is titkod előttünk, Theodorus! Mivel mindketten kiöntöttük lelkünket, várjuk, hogy te mit tartogatsz számunkra! Ne feledd! Még mindig jobb fölöslegeset tudni, mint semmit. Na jó, a semminél sokkal többet tudunk rólad, de igazából nem nagyon értjük, hogy is juthattál el a lovagságig. Mesélj erről, ha más egyébről nem szeretnél!
Theodorus elgondolkodik, miként feleljen a kérdésre. Bizony, sokmindent nem tudnak még róla, de mivel most nagyon ráérnek, úgy dönt, hogy ő is az elejéről kezdi.
-Rendben! -veszi át a szót Theodorus
Tényleg titkoltam valamit, méghozzá pont a származásom történetét és a harcosok közé való belépésem okát. Most elmesélem.
-Még ifjúkoromban, 14 éves koromban történt valami, amit a mai napig nem tudok kiheverni. Ez indított el az utamon! Még csupán két embernek meséltem erről előttetek, de úgy érzem, veletek megoszthatom titkomat. Lord Hagen és Lord Andre tud még csak a dologról.
Szóval az történt, hogy normálisan éltem életemet a 13 éves öcsémmel együtt szüleim farmján, fizettük az adót, élelemmel láttuk el az orkokat, így ők nem bántottak minket. Egyik normálisan induló napon épp a földet műveltünk, mint ahogy azt máskor is az évnek ebben a szakában szoktuk…
Ekkor történt valami, amit még a mai napig sem tudok pontosan, hogy mi volt. Azt vettem észre, hogy egy csomó szerzetes közelít felénk a köves úton. Ez még nem is lenne olyan szokatlan, hiszen forgalmas út mellett laktunk, de most jön csak a java. Furcsa hangokat hallott édesapám az ellentétes irányból, hát odamentünk mi is, megnézni, mi történik. Láttunk egy hadvezérszerű valakit egy nagy fekete sárkányon és jópár minotauruszt félelmetes tempóban harci üvöltések közepette közeledni. Édesapám meg is jegyezte a bajsza alatt,
„Itt valami nagyon nincs rendben! Ezek a minotauruszok nagyon berágtak a szerzetesekre!”
Nem is volt minden rendben...
Mikor a szerzetesek észlelték a fenyegető minotauruszokat, azonnal csatarendbe fejlődtek és földünkön átgázolva (mert ugye így volt közelebb) felálltak egymás mellé és elkezdték szórni az „áldást” a minutauruszokra.
„No, ez kellett csak nekünk, oda lesz a termés, mit fogunk enni a télen?” –fortyogott atyám, de mit lehetett tenni? Két kapával és anyám hirtelenharagú természetével kevesek voltunk ekkora seregek ellen… Mire észbekaptunk, már sorra hullottak el a minotauruszok és alig maradt időnk menekülni. Mikor utoljára hátranéztem, láttam, hogy négy bátor minotaurusz maradt, pontosabban már csak három, ekkor egy újabb életét vesztette, de ez a három már ott karistolt a szerzetesek között. Esélyük sem volt a túlélésre, mégis harcoltak utolsó vérükig!
Mi ekkor már befutottunk a házba, hogy ott a pincében megbújhassunk. Legfürgébb révén én mentem elöl és már nyitottam is a pince tetejét, öcsém mögöttem érkezett, apám udvarias volt, így anyámat maga elé engedte, majd következett egy nagy bumm! Valami hatalmas kő eshetett házunkra, ahogy később észleltem. Apám már nem tudott lejutni a pincébe, így sajnos ott vesztette el életét, anyámat pedig ő védte meg saját testével a haláltól.
Ekkor megesküdtem! Megbosszulom apám halálát, megtalálom azt a fekete sárkányon üldögélő hadvezért és a két kezemmel fosztom meg életétől!
(Később, ahogy tanultam, megtudtam, hogy egy varázslat, méghozzá egy meteor shower nevű végzett mindenkivel, aki a csatatéren volt. Ezt egy idős varázsló árulta el nekem, mikor neki is elmondtam a történetem. Nem akartam varázsló lenni, így nem is tanutam ilyesmit, inkább a puszta erőre hajtottam mindig. De erről majd később…)
Miután lecsendesült minden, édesanyámat öcsém gondjaira bíztam, hiszen ő jobban értett a földműveléshez, szerette is csinálni, nekem csak jobb híján segédkeznem kellett. Régóta arra vártam, hogy elmenjek otthonról, kiképzésben részesüljek, és a jó oldalon vegyem fel a harcot Erathiáért! Már semmi sem tarthatott vissza. Apámért útra keltem és egy íjászmesterhez szegődtem, hogy lőfegyverek használatára tanítson. Ki is tanultam mindent, tanítványai közt a legjobb íjász lettem. Ekkor úgy éreztem, ideje váltani és közelharcot tanulni.
Volt egy íjászverseny a közeli kastélyban, hát beneveztem. Én lettem, az aktuális Robin Hood Verseny bajnoka. Meg is kerestek a kastélyból, hogy lenne-e kedvem csatlakozni és a számszeríj használatát is elsajátítani. Természetesen nem mondtam nemet, hamar kitanultam ezt is. Mondtam Lord Hagen-nek, az ottani felettesemnek, hogy mivel már nagyon jó vagyok az íjászat terén, szeretnék közelharcot is magasabb szinten tanulni (természetesen a kastélyban ezt is tanítják, de mi csak lándzsákkal és kiskésekkel tanultunk harcolni ellentétben a crusaderekkel, lovagokkal, akik komoly kardokkal edzettek). Ő bemutatott Lord Andre-nak, a vár legnagyobb, leghíresebb, de már idős lovagjának, akiről az a hír járta, hogy párbajban még soha sem vesztett, viszont már régóta nem párbajozott, kora miatt... Egy híres mondás is szólt róla: „A citrom nem esik messze a lótól”, ugyanis apja is híres lovag volt, bátran lépett mindig a harctérre, egyszer egy mindmáig vitatott csatában egy fekete lovag ütötte ki a nyeregből és vette el az életét. Azóta Lord Andre a bosszúnak élt és a nekromanták ellen küzdött. Fiúgyermek nemzésére nem volt lehetősége, sem ideje, így öregkorában megbízta Lord Hagent, hogy keressen egy fiút, aki méltó arra, hogy örökbefogadja és fiaként kiatnítsa. Rám esett Lord Hagen választása.
Lord Andre segítségével kitanultam a kardforgatás képességét, mind az egykezes, mind a kétkezes kard használatát.
- Akkor tettél szert hatalmas erődre és fizikai állóképességedre is, ha jól gondolom -szólal meg Petrus, hiszen egy ilyen kard forgatásához nem elég egy hétköznapi ember!
- Bizony így van! -folytatja Theodorus. Azonban mielőtt befejezhettem volna a képzést, megtámadták a kastélyt. Élőholt seregek rontottak nekünk látszólag minden ok nélkül. Az igazság más volt. De erről majd később...
Borzasztó sokan voltak.
A harc közben egy futár érkezett a hírrel, miszerint nem kaphatunk erősítést. Nekem kellett a hírt megosztani Lord Andre-vel, aki természetesen engem, mivel épp én voltam kéznél, letolt, mint a rezes gatyát…
Mindenki magát meghazudtolva is, de küzdött a végsőkig. Sajnos a túlerő ellen nem győzhettünk. Az én és maroknyi seregem feladata volt, hogy nekiugorjunk, ahogy mi mondtuk a „halottasszekérnek” és meg kellett semmisítenünk. Megtörtént. Nem számoltam a csontikat útközben, akiket szétzúztam, voltak egypáran, de azt hallottam, hogy a többiek sem szerénykednek, hiszen percegő hangok jöttek körülöttem mindenhonnan. Hatalmas volt a por. Aztán a nyomás engem is magával sodort, egyszer csak megállt a jobbik combomban egy skeleton penge… Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat és a földre rogytam. A csontit, aki a földre kényszerített, levágta egy másik kollégám, aztán őt egy másik skeleton, így pont rámesett. Mozdulni sem tudtam, de legalább életben maradtam. Mivel nem látszott rajtam, hogy életben vagyok, az élőhalott tömeg odébbállt és a többieket támadta. Sajnos már nem sokan voltak életben közülünk, ha életjelet adtam volna, abban a pillanatban halott lettem volna. Az tartott még életben, hogy bosszút ígértem apám gyilkosának, így nem lett volna értelme félholtan erősködni... A kastély az övék lett.
Amint berohantak az ellenfelek kastélyunkba, valahogy elkúsztam az erdőig, ahol szerencsémre két bajtársammal találkoztam. (Ti voltatok azok!) Nekem elsőre úgy tűnt, hogy gyáván elmenekültetek, mégis kapóra jöttetek. Mikor láttátok, hogy életben maradtam, ugye segítettek rajtam, ápoltak és így túléltem a végzetes csatát. Akkoriban még jártak hajók a környéken, bár nem túl gyakran. Egyikre felszálltunk és az Ossgord nevű jeges szigetre mentünk. Élelmiszert szállított a hajó, mi pedig egy időre elmenekültünk a világ elől, hogy felgyógyuljak.
Fél év múlva a seb begyógyult, de nekem újra kellett tanulnom járni. Köszönöm, hogy mindvégig kitartottatok mellettem! Erős volt bennem az akarat és a bosszúvágy apám és a nekromanta sereg miatt, így újra megtanultam, begyakoroltam mindent, amit addig tudtam. Elmúlt pár év és most úgy döntöttem, hogy eljött az ideje a bosszúnak. Ezért embereket keresek, akik segítenek nekem kideríteni és megtalálni azt a hadvezért. Ezért is indultunk útnak, nem pedig azért, hogy végre hazatérhessek, mint ahogy mondtam. Úgy gondoltam, hogy egy minotauruszt fogok keresni, akitől óvatosan megkérdezem, hátha tudja, kit is keresek valójában és hol találom...
Ahogy most ücsörgünk itt a hidegben és várjuk a megmentő hajót, ha jön egyáltalán, egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy találkozok egy minotaurusszal. Jelen pillanatban az is örömmel töltené el szívem, ha végre újra meleg ágyban alhatnék és gyakorolhatnám az íjászatot és a kardforgatást, ahogy azt tettem eddig minden nap, mióta újra elkezdtem megtanulni mindent, amire korábban képes voltam. Gondolom, ti sem gondoljátok másképp.
Mi a véleményetek a titkomról? Ti mit tettetek volna a helyemben? Láttok esélyt még arra, hogy megbosszulhatom édesapámat? Én biztos nem adom fel, még a legkilátástalanabbnak tűnő pillanatban sem. A lényeg a gondolkozás és nem a nyers erő. Az másodlagos. Jó, ha ezt ti is megjegyzitek!
Ennyit az eddigiekről, most ti jöttök, illetve az offolás! 
_________________ 
Freemy
|
|
R.I.P.
