Dazu csendben emésztette önmagát a lidérchajó csapóajtajának közelében.

- Nem még... nem lehet... így nem jó... fáj... nagyon fáááááj... éhezem... - lassan fogy el a hirtelen támadt ereje, és ahogy a mhorg léte tovaszáll, úgy csúszik le minél jobban a fal mentén a padlóra. Hamarosan a „régi jó” zombi kuksol a feljáró mellett.

- Mit keresek én itt? - töpreng. - Mikor nekem a hajófenékben lenne dolgom! És ha épp most lyukad ki a hajó? - és ahogy ezt megvitatja önmagával (röpke másfél óra alatt), elkezdi vonszolni széteső testét lefelé a mélybe. Alig pár alkatrészét veszti csak el, mire újból belecsobbanhat a hűvös, poshadt fenékvízbe.

- Itt jó. Biztonságos. Otthon... - dünnyögi, miközben kedvenc döglegyei ismerősként üdvözölve, újból elkezdik szívogatni erjedő belszerveit, és belepetéznek bomló húsába...


Csak egy apróság: remélem a pit lord úgy néz ki nagyjából, mint a H5-ben, és nem olyan mókajancsi, mint a H3-ban.


Az Ezüstsólyom Röptén és környékén:

A két matróz, akik a partraszálló egységet a jachttal kivitték a jeges partra, örömmel vették a feladatot, hogy a baljóslatú város-szerű képződménytől minél távolabb kerülhetnek. Gyorsan a part közelébe navigáltak, ahol besegítették a két alabárdost, és a teljesen átfagyott fiút. Ez utóbbi egy jó meleg teveszőr pokrócot kapott, hogy beburkolózhasson, míg a hajóra nem érnek. A nyílt tenger felett szabadon száguldhatott a nemrég újból feltámadó szél, így itt sokkalta hidegebbnek érződött a tél, mint a hegyektől védett parton. Ahogy a jeges vizeken hajózó tengerészek mondanák: foga volt az időnek, harapott, jégbeburkolt, és ha tehette, megölt volna bárkit, akit meleg nélkül ér a szabadban.


(Tételezzük fel, hogy azért John Smith pár szóban elmesélte, hogy léghajóval szenvedett balesetet, és nagyjából megmutatta az irányt, ahol lezuhantak...)

Lord Raphaell Bruthuss végre rendbe szedte pár utasítással a partra lépőket.

- Elsőnek szemléljük meg a léghajó roncsait. Hátha maradt valami használható felszerelés, vagy bármi, ami értékes lehet az expedíciónk számára! Nem biztos, hogy a kölyök alapos munkát végzett. Induljunk! Dakk és Clod, ti mentek elől!

Igazából senki nem róhatta fel a jó lordnak döntését. Valahogy egyenlőre nem akart még behatolni a különös tornyokból és a furcsa piramisból álló képződmény belsejébe, így, a léghajóra hivatkozva, mely a szélén zuhant le, távol maradhatott a csapat a város valójától...


Eközben az apró jacht elérte az Ezüstsólymot. Úgy látszik Ahab kapitány távcsövön követte az eseményeket, mert szinte azonnal kötéllétra hullott alá, és segítő kezek nyúltak a fiú után. A fedélzetre lépve egy vele egykorú sráccal találta magát szemközt legelébb. A homlokán különös, villám alakú sebhely, haja kese, arcán széles vigyor.

- Hozott a jószerencse az Ezüstsólyom Röptén, ifiúr! - üdvözölte az új jövevényt. Meleg, baráti fogadtatás. Csak a szeme... a szeme volt különös... Smith nem értette mi vele a gond, mikor belé villant a felismerés: a Sebes Jimmyként bemutatkozó matróz szemeiben a feneketlen éhség tüze izzott...

Johnatan érdekesnek találta ezeket a nagy minó poénokat, amiket a mainap elejtett 1-1 szituációban, de betudta annak, hogy nálluk ez biztos így szokás. Nos, mikor végre a lord elrendezte az ifjú sorsát, s elindultak, igaz nem a céljuk felé egyenlőre, hanem a lezuhant utazóeszköz felé, a lord előreküldte az Elf Necromanta-minó párost, ő közben fürkészte a távolban azt a pár építményt, mit lehetett látni, de ugyan nem látott semmit érdemlegeset sem, kicsit baljós érzése támadtak a hellyel kapcsolatban. Majd kizökkentette magát, s újra maga elé figyelt, a feladatra koncentrálva, miszerint fel kell kutatni a léghajót, márha télleg ott van, s nem csapda az egész!

Galrathiel elveszi a goblin medalliont a Pit Lordtól, majd némi morgás közepette meglódul a goblinok irányába. Mikor elérei őket, már távolról kiabál feléjük:
-Hé, álljatok meg! Várjatok!
A hangra megtorpannak és a farkaslovas - feltehetően a vezetőjük - előrébb lép a számukra szokatlan lény felé.
-Állj, ki vagy te és miért háborgatsz minket?! - mondja ezt a vezér, igencsak bátor hangon, már amennyire ez egy goblinnál előfordulhat. Átlagos, könnyű ruházatot visel, s oldalára szablya van kötve. A farkasa egy nagy bozontos, fekete szőrű egyed, melynek egyik szemét valami vagy valaki kimarta.
-Az most nem lényeg, de ha jól tudom a ti fajtátok hord ilyesmit. Azt hiszem, hogy érdekelni fog titeket. - mondja a vérfarkas és leveszi a nyakából a medált. Az apró zöld katonák hátrahőkölnek, szemükben harag, félelem és elszántság furcsa elegye tükröződik.
-Hm... - morog a vezér - Honnan van neked ilyened te...izé?!
-Egy magadfajtánál találtam. Már csak a holttestét találtam meg, hat másik, gyalogos társával együtt. Arra hevernek, pár percnyire innen - s azzal arra az ösvényre mutat, ami pont a démonok felé vezet. Szerencsére egyikőjüket sem látni innen.
-Igazán?! - mondja ingerülten a lovas - És ugyan miért bíznánk meg benned? Mi van, ha te ölted meg a hasonszőrű fajtársaiddal? Mi van ha Még több likantróp is vár ott minket? - s azzal előrántott szablyáját a farkas nyakához szegezi. "Nem meglepő ez egy goblintól" - gondolja gúnyosan Galrathiel - "Na most legyen az ember farkasgyereke okos..."
-Egyszerű - mondja - Ha valóban én tettem volna, akkor szerinted elbántam volna hét ilyen remek harcossal, mint azok ott? Hidd el, még nálatok is jobbak lehettek...
-No azt nem hiszem! - mondja nevetve a vezér, s szablyáját visszacsúsztatja az azt megillető helyére - Nosza, nézzük meg azokat a tetemeket!
Galrathiel rájött, hogy a goblinoknak az ostobaságuknál csak az a kényszerképzetük hatalmasabb, hogy különb harcosok valamennyi fajtársuknál...

Miután a fiút eljuttatták a hajóhoz, s az expedíció elindult, Clod felérve az egyik bucka tetejére rövidesen megpillantotta a lezuhant léghajó roncsait - legalábbis annak vélte, hisz a hideg fuvallatok miatt szemeit alig tudta nyitva tartani. Ugyanakkor már látta város egy részét is. A hengerszerű 'építmények' úgy álltak ott, mint valami groteszk templom maradványai, s a piramis is furcsa látványt nyújtott a havas tájon. Most azonban az elf gondolatai a léghajó körül jártak. A fiú csak nem vezetthette egyedül azt a pompás gépezetet. Ekkor furcsa gondolat fordult meg a fejében:
-Mondd csak Dakk - szegete a kérdést gawájának - a kölyök nem mondott semmit a léghajó többi utasáról? Furcsa lenne, ha egyedül vezette volna. Ja, és remélem, hogy nem egy vérmes bestiákat szállító hajó zuhant le az orrunk elé!

Természetesen én is úgy gondolom, hogy nem pont úgy néz ki, mint a H3-ban, hanem inkább mintha a kettőt keresztezték volna!

Huo szellem a kapitány parancsát tökéletesen hajtja végre, hiszen amint vérfarkasunk csalogató útra kelt, ő mindenki elől eltűnt és láthatatlanul, de sasszemekkel Galrathiel minden mozdulatát figyelemmel kísérte.
Amikor elérte azt a pontot, ahol észrevették őt a barbárok, a tervek szerint szinte szaladt tovább. Csak az előre megbeszélt módon cselekedett, bár egyből a nyakékre tért, nem is próbálkozott nélküle. Ezek szerint nem kenyere a beszéd...
Mindezt úgy tette, hogy nem is sejtette, a szellem lépéstávolságra van tőle...
Ekkor elmondta, hogy halott barbárokat talált abban az irányban, ahonnan érkezett, valószínűlg a kollégáik lehettek... Ahogy előhúzta a nyakéket és a gyengéjükre épített, pontosan azt a reakciót váltotta ki a felfedezőkből, amit mindenki várt.
Mindez elegendőnek tűnt ahhoz, hogy szellemünk számára biztossá váljon, a vérfarkas nem a barbárokkal van. Ahogy visszatérnek a hajóra, jelenteni fogja a kapitánynak, hogy micsoda szerencséjük lett ezzel a vérfarkassal. Igazat mondott végig és tényleg azért csatlakozott a hajóhoz, mert ő akart és nem a barbárok adták neki parancsba!

Ahogy indulnak vissza, a vérfarkas fura kereső jeleket tesz, nem tudja, merre is vannak pokolbeli társai, illetve hogy hogyan jelezzen majd nekik. Ez nyugtalanná teszi... A szellem is észreveszi, hogy valami nincs rendben vele, egyből rájön, hogy bizonyára arról van szó, hogy nem tudja pontosan meddig is vigye őket.
Sebaj. Társaink már a közelben rejtőzködnek és csak a megfelelő pillanatra várnak! -gondolja a szellem.

Pár perc múlva el is érnek arra a helyre, ahol a pit lord és társai rejtőznek. Ahogy meghallják a lépések zaját, kiugranak a rejtekhelyről és megkezdődik a harc.

MGee, most rádbízom, hogy hogy zajlik le a harc. Minden NPC-t mozgathatsz, a szellemet kivéve, aki láthatatlanságba burkolózva csak szemléli őket. Lehetőleg egy goblin maradjon életben, akit ki lehet majd faggatni jobban a kapitányukról!

Alabárdosaink szerencsésen visszatértek a fedélzetre. Alexander egy újabb adag tőtetért szaladt új társuknak, miközben ő a hajón maradtakkal beszélgetett. Sir Aylward lovag is üdvözölte a fiút és jövetelének okáról kérdezte. Petrus kíváncsi volt szintén újoncuk válaszára, így ott maradt és fülelt...

Megköszöni a Lordnak, hogy a hajóra szállítják majd a csónakban pihen. A hajónál megköszöni a fuvart, a fedélzetre lépve bemutatkozik. A hideg már majdnem kiállt végtagjaiból.
- Először is köszönöm, hogy megmentették az életem. A nevem John Smith, egy kovács fia voltam. Ha a történetemre kíváncsiak, ám legyen. Apámmal egy kis faluba tartottunk léghajóval, mely a messzi északon terül el (nem a léghajó ). A faluba tartván egy hárpia ütődött a léghajónknak a szél következtében és vagy 3-4 hellyen kilyukasztotta azt. Apám pont a köteleket rögzítette meg, de hirtelen történő durranás és robaj következtében kiesett a léghajóból a semmi közepébe. A hajóval lezuhantam a jégvárosba, ahonnan néhány órán belül kitaláltam és a barátaik megmentettek engem. Mindösszesen csak néhány holmim maradt. 4 dobótőr... Apám csinálta őket. Most, hogy apám eltűnt, remélem felfogadnak a hajóra, mint kovács. Még kezdő vagyok a szakmában, de igyekszem apám nyomdokaiba lépni. Majd ha esetleg valamikor kikötünk valahol, majd szerzek üllőt és kovácseszközöket. Addigis, remélem nem terhelem önöket a jelenlétemmel. Harci tudásom leginkább a kardokra összpontosít, de régebben használtam íjjat és dobótőrt is. Sajnos emlékeim innen már tompák, remélem van a fedélzeten egy veterán aki majd segít gyakorolni. Jelen pillantaban dobótőrre...
Az épületes elbeszélés után nagy levegőt vesz és várja a fedélzeten lévők válaszát.

Ahogy kiadja Aldo a parancsot mind a 11 démonnak(Azért 11 démon, mert ugye egy meghalt, és kettő éledt újra. Volt 10, akkor 10-1+2=11 ), Huo szellem ismét megjelenik előttük és leállítja őket.

- Nincs értelme körülnéznetek, én már megtettem. Sajnos ezek a lények nem csak mondták, hanem tényleg keményebb harcosok voltak, mint az előzők, hiszen oda két famulus, már csak három maradt, akikre sokkal jobban kell vigyáznunk, mert szükségesek lesznek még, és egy démonnal is végeztek ezek a szerencsétlenek... Szerencse a szerencsétlenségben, hogy lordunk kettőt fel tudott éleszteni, így számuk mégis növekedett.

Huo ekkor azt veszi észre, hogy Galrathiel fura szemekkel néz rá. Egyből tudja, mi a gond, miért tesz így a vérfarkas. Rögtön válaszol is az el nem hangzott kérdésre.

- Igen, ott voltam, amikor odaértél hozzájuk és közölted, hogy kiket láttál. Ott voltam, mikor megmutattad a medaliont és hallottam, ahogy szerencsésen felhoztad azt az egy dolgot, ami a gyengéjük, méghozzá a büszkeségük. Csak gratulálni tudok ehhez!
Ha azért nézel rám ilyen furán, hogy mégis mit kerestem ott, és miért nem segítettem itt a csatában, akkor most elmondom. Először is nem akartam felfedni magam előttük. Egyrészt azért, mert ha netán nem tudtad volna elcsalogatni őket, hanem elszaladtak volna erősítésért, megtudták volna, hogy van a közelben egy szellem és értesíthették volna a küklopszot. Ez már maga épp elég, de van más is.
Ha netán nekedugrottak volna valamiért, akkor segítettem volna. Ketten talán többre jutottunk volna, mint magad...

Természetesen Huo Gruhaa kapitány kérését, a próbatételt szándékosan elhallgatja előle, ezt mondja magában:
"A próbáról nem beszélek, hiszen nem kell ennek mindent tudnia. Jobb így, ha már akkor elhitte, hogy bízunk benne, amikor a hajóra lépése után Gruhaa bevette a csapattagjai közé."
Majd folytatja tovább a beszédét:

- A csatában nem vettem részt, mert közben azt fürkésztem, hogy hol lehet a következő csapat, de nem találtam ilyet a közelben. Mire visszaértem, már nem volt értelme beszállnom, mert addigra már majdnem minden eldőlt. Örülök azonban, hogy egy ilyen lény megmaradt. Ideje kifaggatnunk.

Ekkor pedig az eddig nagyon csodálkozó goblin előtt is felfedi magát, aki megérti, hogy miért is nézett ennyi ideig felfele a semmibe a pit lord, társai és a vérfarkas... Így szól a goblinhoz a szellem:

- Huo szellem vagyok, csak azért mutatkozok be neked, mert egyébként nem szokásom, hogy jó szándékomról biztosítsalak! Ha jól felelsz pár kérdésemre, akkor szabadon engedünk és életben hagyunk.
Feljelj tehát a kérdéseimre!
1. Mivel érkeztetek ide a holtak földjére?

- Hajóval érkeztünk.

- 2. Van kapitány is a hajótokon? Ha igen, hogy hívják?

- Természetesen van, méghozzá Góliátnak hívják.

- 3. Miért érkeztetek erre az általatok kevésbé preferált földre? Gondolom, nem kirándulni.

- Bizony, nem! Arról értesültünk, hogy fogva tartják egyik legjobb harcosunkat valahol itt a környéken. Őt kiszabadítani érkeztünk.

- 4. Kiszabadítani? Kit? Hogy került fogságba? Hogy tudtátok meg, hogy itt van?

- Erről nem beszélhetek!

- 5. Nem? Mit ígértem az előbb?

- Ha beszélnék terveinkről, többé nem lennének tervek! Így is túl sokat mondtam már... Ha megölsz sem mondom el!

- 6. Jó, akkor még egy kérdés: Hogy szüntethető meg Szikrázó Góliát, küklopsz kapitányotok mágikus aurája?

- Honnan tudsz te erről? Nem is mondtam, hogy ő van a hajón. Mi ez? Ti többet tudtok már, mint gondoltam! Mit kérdezősködsz akkor, ha már tudod a választ?

- Mivel látom, hogy nagyon keveset mondasz, ezt ha elmondod, elengedünk és ha legközelebb találkozunk, kapitányodat legyőzve téged teszünk meg a hajó kapitányává, majd visszahajózhatsz szeretteid közé!

- Én leszek a kapitány? Hát ez nem hangzik rosszul. Már régóta vártam egy ilyen lehetőségre!
A lényege egyszerű. Az aura akkor működik, amikor ébren van. Ha alszik, akkor a mágikus védelme is szünetel. Ilyenkor nagyobb védelem van a kabinja előtt, mint máskor.

- Ez igaz?

- Már miért is ne lenne igaz? Ha nem hiszed, derítsd ki, mint ahogy kiderítetted a nevét is!

- Rendben goblin, hiszek neked. Elmehetsz! Engedjétek el srácok!

Ezzel elengedik, a goblin pedig futva menekül. Szellemünk túlvilági szava viszont nem sokat ér egy élőnek, ugyanis nem hagyja sokáig futni. Ismét láthatatlanná válik, utána ered és elfoglalja testét. Majd a lelkét kiűzi testéből, ami mint egy harmonika csuklik össze ekkor. A goblin szelleme egyesül Huoval, majd szétválnak és két szellem keletkezik. Huo társát, aki agymosásszerűségen esik át (azaz semmire sem emlékszik életéből) egyszerűen Suo-nak nevezi el, majd a két szellem visszatér a pokoli hordához, alakot vesznek és Hou bemutatja társát a többieknek, majd közösen előre indulnak kideríteni azt a tényt, hogy vajon igaz-e az, hogy ha Góliát alszik, akkor többen védik, mint máskor? Ha ez így van, akkor igazat mondott a goblin és megvan a hajó és a sereg gyenge pontja, éjszaka kell támadni!

A két alabárdos miután Smith után újra meghúzzák a tőtetes butykost, sajnálattal közlik vele, hogy ők nem értenek ehhez. Valaki mást kell keresnie.
Sir Aylward sem ért a dologhoz, tehát ő is továbbpasszolja a srácot...

Neldor aggódva kemlélte a tájat és a körülöttük elterülő roncsot mivel valami megmagyarázhatatlan rosszérzés telepedett rá mióta ezekre a fagyott földekre lépett.Ez csak fokozódott benne mikor egy hatalmas csörömpölést hallva megfordult és megpillantotta azt a sok, az átlagosnál nagyobb méretű rovart ahogy épp, kitudja hányéves jéghideg álmukból eszméltek fel.Az elf mintegy beletörődve az elkerülhetetlenbe, tenyerébe temette arcát és várta az újabb ismeretlen veszedelmet...

(Ismerős.Ugye jönnek az orkok meg az a drabális dombi troll? )

Ahogy meglátja az éledező lényeket lovagunk, miután a minotaurusz egyéni "akciója" befejeződik, nekiáll ő is irtani őket. Eleinte a lábával próbálja eltiporni az apró termetű bogárszerű képződményeket, majd hamar rájön, hogy a puha hóban ez a fajta tevékenység nem jár sikerrel, ugyanis ahogy rálép a következőre, az előző már jön is elő újra a hóból... Tehát előhúzza kardját és egyiket a másik után félbevágva irtja ezeket az apróságokat. Mivel ellenkezni nem igen van idejük, így különösebb nehézséget nem okoz számára az irtás, igaz még nem minden lény kelt életre, gond is lehet, ha majd az összes egyszerre támad. Szerencsére nincs egyedül.

Huo és Suo beszélgetése az egyetlen, ami megtöri a csendet. Senki sem beszél, csak ők, a többiek azért hallgatnak, hogy nehogy elárulják magukat egy esetleg erre járó újabb csapatnak. A két szellem magasan felettük és picit előttük repül, így ők tökéletesen látják, hogy ki vagy kik vannak előttük. Megbeszélték, hogy ha elhallgatnak, az annak a jele, hogy újra társaságuk lesz. Suo most tehát mindent megtud, ami a hajóval, a jelenlegi küldetéstükkel és a következő lépéssel kapcsolatos.
Furcsálják, hogy egy ideig újabb ellenséges csapattal nem találkoznak, de ez a magány is, ahogy minden, előbb-utóbb véget ér...
Egy hatalmas hajó körvonalait látják meg messziről. Először a két szellem, nem sokkal utánuk Aldo és társai veszik észre a hajót...

Nappal vagy éjszaka van most? Mert ugye a történet szempontjából nem mindegy...

Freemy:
1.) nappal van, délelőtt (mármint az Ezüstsólymos sztorinál)
2.) nem semmi, hogy Huo így gyártja a szellemeket! valami negatívuma legyen szerintem, különben 1000 goblin = 1000 szellem, és lassan csak szellemek lesznek Erathiában...


A toronyszerű képződményből előmászó öklömnyi rovarok gyorsan elfogynak a minotaurusz, a lovag, és társaik szakszerű ténykedésének hála. Vagy négy tucat döglött, vagy döglődő hangyalény hever a havon, sárgára festve azt kiömlő testnedveikkel.

- A rüszmeteg kis dögök! - jegyzi meg Dakk. - Az egyik jól megmarta a lábamat, nem vettem észre, amikor rám mászott! - dörzsölgeti vérző sebét. - Csíp is, úgy látszik valami gyenge mérget is kiizzadnak a mocsadékok!

Eközben a tornyok rezonálása lassan abbamarad, a hang lecseng. Néma, baljóslatú, vihar előtti csend üli meg a havas tájat. Dakk körbenéz, és fellélegzik kissé: úgy tűnik, senki sem észlelte a hangzavart, amit okozott...

- Talán jobb lenne visszatérni a hajóra, nem, uram? - veti fel valaki. - Valahogy rossz előérzetem van.

- Nekem is, de azért a piramist még nézzük meg közelebbről, ha már eddig eljöttünk - válaszolja az expedíció parancsnoka, és éppen indulna a mintegy száz méterre álló hatalmas építmény felé, amikor...

... amikor váratlanul, mintha felrobbanna a hótakaró városszerte. A föld alól, akár temetőben az élőholtak, feketés-barna kitinvázas rovarok másznak elő. Iszonyú sokan vannak, mintha maga a hó és jég elevenedett volna meg valami szürrealista rémálomban. A legkisebbek akkorák, mint amiket az imént csapkodott a társaság agyon, de a nagyobbak egy póniló méretével is vetekszenek. Veszedelmes kinézetű csáprágók nyílnak-csukódnak, a hat lábú rovarsereg cerregése betölti a légteret.

- A hajó felé nem tudunk átvágni! - kiált az egyik bátor felfedező. - Iszonyú sokan vannak! Mintha szánt szándékkal vágták volna el az utunkat!

- Ugyan már! Ezek a tornyokból jöttek... nem is tornyok ezek, olyanok, mint a nagyra nőtt termeszvárak. Igaz, ilyen dögöknek - mutat egy pokolkutya nagyságúra - nem is csoda, hogy ekkora tornyok kellenek! Mivel a léghajó a város parttól távolabbi végén zuhant el, nem csoda, hogy a tornyok, és velük együtt a tetves rovarok a part felé esnek tőlünk. Hála bikafejű barátunknak! - néz a mínóra, aki szégyenlősen húzza be nyakát.

- Próbáljunk a piramis felé átvágni! Arra még mintha kevesebben lennének! - így a lord. - Ha be nem is tudunk jutni, de a fala mellett jobban tudnánk magunkat védeni! Legalább a hátunk biztonságban lenne!

Dakk akit mélységes szégyenérzet töltött el, hogy ekkora galibát okozott, most egyszeriben felélénkül:
- Remek ötlet, uram! Hajrá! Majd én megyek elől, ti fedezzetek! - azzal csatabárdját forgatva az élre áll, és kegyetlen lelkesedéssel kezdi kaszabolni a közelbe kerülő rovarlényeket. Ízelt lábakat, csáprágókat csap le, vagy csak simán kettévágja a gazdájukat. Az apraját hármasával-négyesével írtja egy-egy jobban sikerült, köríves csapással. Hamarosan az egész böszmeteg félhumán sárgás rovarlében úszik, és a fogai között is kitindarabkák ropognak. Na jahh, néha bizony nem csak a bárdját, vagy az öklét használja, hanem a patáit, a szarvát is, és volt olyan, hogy harapott, akár egy megveszett kutya. Nem semmi látvány, az biztos, kérdés csupán az, hogy elegendő lesz-e a lelkesedése ahhoz, hogy kibírja a piramisig. Már is több sebből vérzik...

- Pengjen az íj, Clod! - hörgi Dakk, miközben épp hátraugrik egy hatalmas dög csáprágói elől, aki a fejét próbálta leszedni éppen. - Mész vissza a pokolba, ahonnan jöttél! - bömböl, majd az alulról indított, gyilkos erejű csapása kettéválasztja a rovaróriást hosszában. Sárgás váladék fröccsen nagy sugárba, de ez a gigászi hangya társait nem állítja meg...

A csapat lassan bár, de halad a feketés színű, nem kevésbé baljóslatú építmény felé. Ám a rovarok, mintha valami közös tudat irányítaná őket, egyre vadabbul, egyre nagyobb hullámban támadják a csapatot. A csapat élete immár csak egy hajszálon függ...

Ballentrae-t nemigen hozta lázba az, hogy a minó nem csak fát tud vágnia a fejszéjével, de amikor tucatnyi - valóban - nagy rovarlény mászott elő a hóból, működésbe lépett életösztöne. Így hát besomfordált az egyik előtte álló alak háta mögé, meghúzta magát és fagyott lábait kezdte nézegetni. Papucsa jól megszívta magát hólével, a varázstudó biztos volt benne, hogy ujjai már kékülnek. Mivel egyre több és több förmedvény közeledett feléjük, Ballentrae 'tarthatatlan helyzet'-nek nyilvánítota a szituációt, ezért eszeveszettül gyorsan próbált felidézni valami sosem használt varázslatot. Ruhája vége is kezdte megszívni magát, teljesen átnedvesedett.. "Megvan!" - kiálltott fel hangosan.

Ballentrae pocsék varázslónak tűnt, mivel alapvetően nem ezzel a fajta máiával kereste a kenyerét. Erről tanuskodott az is, ahol és amilyen körülmények között volt éppen. Csodák mégis vannak. Néha sikerülnek dolgok, amik nem szoktak, mivel előtte sosem cselekedték meg. Akkor is valami ilyesmi történt. De a villám ami feketére sütötte a körmeit és szakállát még riasztóbbá tette, segített. Két nagy dögöt égetett el egy villámmal, és több kicsit is megölt. Zavartan néztea kezeit, a füstölgő - rohamosan hűlő - tetemeket és a körülötte lévők arcát. Egy pillanatra eltűnt zavara és elővillantotta magabiztos mosolyát, amit az aktuális helyzet és egyébként is lehangoló kinézete nem tett megnyerőbbé. Mindenesetre felbátorodva folytatta varázslatainak próbálgatását - már amennyi eszébe jutott. Ez tulajdonképpen nem volt sok, a villámon kívűl a pánikhoz közel csak a sima varázslövedék és a már alkalmazott tűzgyújtás jutott eszébe. Hát, nem sok, így maradt a villámnál, kilőtt még egy izét Dakk jobb oldalán, majd hátrafordult, és szája széle legörbült:
- Na ne..! - nyögte. - Kedves újdonsült barátaim, ha lennének oly' kedvesek és hátratekintenének egy pillanatra... - kiáltotta hátra a csapat többi tagjának, miközben lázasan gondolkodott valamit, ami ezt a sok dolgot meg tudja ölni, majd meggondolta magát; a mágikus tűznek nincs szüksége tápanyagra a manán kívül - szerencsés dolog egy ilyen helyen. Kis koncentráció utűn egy fényes villanás kiséretében Ballentrae gigászi tűzfalat varázsolt a hátuk felöl közelítő - őket megkerülő kis-nagy rovarok ellen, majd futni kezdett és közben mint egy eszelős üvöltözött a hadakozó társaira, hogy "Rohanjanak!"
Vicces látvány volt a helyzet komolysága ellenére is.

Theodorus nagyon megörült annak a ténynek, hogy elfogytak a rovarok. Már nagyon elege volt belőlük. Igazából nem okoztak nagy problémát, csak undorítók és büdösek voltak...
Szerencsésnek mondhatta magát, mert bár őt is megmászta egy lény, de időben kapcsolt és eltávolította testéről a heves rágcsálót. Nem úgy, mint Dakk, akinek csak egy kisebb harapás után sikerült ugyanezt a cselekedetet végrehajtania. Magában hálálkodott, hogy mivel vékonyabb, így érzékenyebb az emberi bőr, mint a vastag minotauruszbőr.

Öröme azonban hamar undorba ment át, ugyanis pár pillanat múlva újabb lények érkeztek, és enyhén szólva is sokszoros túlerőben voltak...

A lovag csak hadonászott, vagdosott jobbra-balra, miközben a rovarok úgy érkeztek, mint azok a méhek, amelyek kasát (direkt vagy véletlen) támadás érte...
Egy csapás után véletlenül a bogarat a minotaurusz pofájához vágta, aki úgy tett, mintha semmi sem történt volna, de lovagunk biztos volt benne, hogy ha túl lesznek ezen a kalandon, biztos lesz hozzá pár fura szava és egy-két érdekes grimaszt is fog vágni... Azonban a rovarok végeláthatatlanul érkeztek, nem úgy tűnt, hogy sokáig vissza tudják tartani őket...

A tűzfalat meglátva azonban elkezdett reménykedni.
A "Rohanjatok!" felszólításra kapta fel megint a fejét, és mivel a többség elkezdett rohanni, ő sem tett másképp.


Huo a hajót megpillanatva maradásra bíztatja társait. Eljött az este, hamarosan újra átváltozik a vérfarkas, így sajnos hasznavehetetlen lesz, míg a pokolbeli lényekre sincs igazából szüksége, értük majd visszajön reggel, mikor a kapitány aurája újra működőképes lesz. Azonban most a legfontosabb utánajárni annak, hogy valóban többen védik őt, illetve hogy tényleg megszűnik-e az aura működni éjszaka.
Így útra kel egymaga. Suo-ra bízza a többieket. Elmondja neki, hogy ha kóbor barbár felderítőket lát, azonnal szóljon társainak, akik majd nem hagyják meglógni őket. Ezzel zárul is a kör, mindenki tudja a feladatát. Huo a hajóra tart, Suo pedig körbe-körbe repked társai felett barbár lények után kutatva.
Aldo történetei meséli eközben társainak, hogy valahogy könnyebben és gyorsabban múljon az az idő, amit várakozással kell töltsenek.

A lidérchajón:
Gruhaa megmutatja a lélekharangot társainak, amit a hajón majd akkor fog használni, ha bajba kerül az épp aktuális őrség.
"Mindenről értesíteni kell legénységemet, de mindent csak a megfelelő időben fogok elmondani!" -gonolja magában.
Természetesen már beosztotta a nappali és éjszakai ügyeleteseket, a többieket pedig a legnépszerűbb szerencsejáték mellé parancsolja, hogy ezáltal is fejlődjenek.
A hajón továbbá tréningező helyeket jelöl ki, ahol különféle gyakorlatokat végeznek azok, akiknek nincs szerencséjük a játékban.

Tehát maga a kockás játék azért folyik, hogy ne kelljen edzeni a kiképzőhelyen. Akinek szerencséje van, marad a játékban, aki szerencsétlen, az edz.

Neldor, a csapat jobb oldalán rövidkarjának gyors vágásaival igyekezett tizedelni az undorító rovarokat melyek nagyon szívósnak bizonyultak.Főleg a nagyobb példányok melyek egy kisebb unikornis méretét is meghaladták.Mitagadás, haragudott Dakk-ra de időnként előre pillantva jólesett neki az a látvány ahogy - szószerint - darálta az ízeltlábúakat.Közel volt annyira hogy hallja minden egyes ütése utáni recsegést, ahogy annak roppant fegyvere keresztül hatol a kitinpáncélon.Ekkor már igancsak feltüzelt állapotban volt, élvezettel pusztította az ellenséget bár némileg aggódott is hatalmas számbéli fölényük miatt.Rovart, rovar után küldött a másvilágra, míves páncéljáról csorgott azok belsősége és kitudja még milyen testnedve amikor is, kb 8 lépésnyire(ahogy ebben a helyzetben megtudta ítélni a távolságot)a mínót látta lezuhanni a földre, felette egy kifejlett példánnyal.Az elf, kihasználva könnyűléptűségét két szökkenéssel ott termett és egy jónagyot vágott Dakk fölé tornyosuló rovar hátába.Majd még egyet mert az csak nem akart halni majd egy jókora rugással - ahogy tőle kitelt - megpróbálta félre rúgni az ízeltlábú holt(?)testét.

Johnatan a léghajónál tapasztalt furcsa jelenség és a kis bogárkák után csak akkor tudott meglepődni, mikor azokból egyre nagyobbak jelentek meg! Nem akart nagyon tolakodó lenni, de ezt egy picit megint nem egyenlő küzdelemnek látta, hisz volt pár akkora példány is, mint egy szekér, de ennél még volt hatalmasabb is, de a legkisebb is akkor a volt, mint a karja! Nos, nem kellett több, a szemlélődés után ő is végre nekilátott aprítani a dögöket, s ehhez a hozott szigonya igen jól passzolt! Igaz, a nagyobb rovarok hátán már nehézkesen hatolt át, sőt, rossz szögben eltalálva simán lepattant róla, de szerencsére a hosszú fegyverrel hamar kitudta teríteni a csótányokat, hogy a hasa részüknél tudja kimulasztani bogár életét! Sajnos egyetlen baj volt csak, a csáprágók, amiben a méreg vagy sav lehetett, mert láthatóan kezdett a szigony fa anyaga megfeketülni mikor az egyiket ezen részénél találta el, s ez semmi jót nem ígért! A harc hevében a meglepetés, a villám döreje picit elterelte a figyelmét, amit az eggyik nagyobb bogár ki is használt, s jól odakapott a karja felé, amit szerencsére elhibázott, mert Johnatan elfordult, hogy szóljon valamit a szeleburdi mágusnak, de a kifröccsenő váladéka azonnal lemarta egy kis foltban a ruháját, s a bőrét is, amit azért megérzett! Egy jólsikerült fordulóscsapással gyorsan megszabadította csáprágójától a fenevadat, majd a hadonászó lábai következtek, amikenk hiányában elborult a dög, majd szépen felnyársalódott a szigonyra! Eztuán a nagy tűz fellobbanása és a kiáltás hatására ő is megiramodott a többiek után, s még pár bogár útközbeni kiiktatása után megnézte hogy a többiek hogy bírják. A lovag meg a mágus egész épnek látszott, a Lord is az egyik elffel, de a másikat egy nagy rovarral hadakozni látta, ami meg a bundásra támadhatott rá feltehetőleg, mert igen szorult helyzetben volt amaz alatt! Első cselekedeteként előreküldte szigonyát a szívós ízeltlábú testébe, majd előkapta íjját, s 2 lövést le tudott adni még rá! Az első sajnos sikertelen volt, mert bemozdult a cél, a második pedig épp a patás felett húzott el tán egy arasznyival, de legalább az egyik lábát eltalálta vele a bogárnak, ami már kellően megingathatta, hisz végre arrébbvonszolta magát a minóról. Több lövésre se ideje, de lehet szükség se lett volna, mert egy rovar megint zaklatta, aminek a lábait hamar kigáncsolta az íjjal, majd előkapva a kardját gyorsan lecsapott párat, majd íjját visszatette hátára, mert igencsak akadályozta a közelharcban! Sajnos elkeseredve látta, hogy a hangyaféle potrohában landoló szigonyának már teljesen vége, így kard által érvényesült újra, de immáron a lovag közelében próbált vagdalkózni, bízva abban, hogy a gyér karhasználati technikája miatt ott nem kerül nagy bajba majd.

Theodorus egyszer-egyszer odapillant Dakkra, de abban a pillanatban éppen nem...
Azt veszi észre aztán, hogy fekszik a minó a hátán és egy hatalmas bogár mászik rá egyre inkább. Mivel ő áll a legközelebb hozzá, egy merész csapást vet a csáprágókra, de nem jár sikerrel.
Szerencséjére mások is vannak még itt, és ők elintézik a dögöt. A lény immáron veszélytelenné válva már csak somfordálni tud, azt se sokáig...
Több se kellett a rovar társainak annál, hogy egy fél pillanatig másra koncentrált a lovag. Körbevették (majdnem teljesen) és a kisebb rovarok már a páncélja alatt is voltak...
Mivel azt senki sem tudta, hogy mi történik a lovag szerelése alatt, ezért mindenkinek, aki látta, elkerekedett a szeme, amikor Theodorus nagy hévvel ledobta magáról egyes gönceit... Visszavenni már nem volt ideje. Tovább hátrált és védekezett, mögötte az íjász helyezkedett...

Huo eléri a hajót és fura látvány fogadja. Bár még nem látja a kapitány kabinját és annak védelmét, de a fedélzeten fokozottan kevesebb barbár tartózkodik, mint amennyi volt az előző látogatása alkalmával, illetve a mágikus aura hatását sem érzi. Talán szerencséje lesz?

"Ehehehe..!" - gondolta magában Ballentrae, miközben mint egy idióa rohangált a csapat tagjai között, olykor-olykor hátrapillantva. A látvány kicsit megnyugtatta - kezdtek fogyni a bogarak a hátuk mögül -, de egyúttal az is eszébe ötlött, mikor a tűzre nézett, hogy tényleg fázik. Mekeményítette remegő hangját és elüvöltötte magát, miközben kicsit fagygörcsbe állt kezeit dörzsölgette;
- HÉ! Most, hogy mindenki talpon van, siethetnénk egy kicsit, nem..?! - ekkor páni félelem ült ki az arcára: hol van Therog? Gyorsan begyúlt kismillió zsebe közül az egyikbe, és addig kotorászott, amíg meg nem találta a szőrös kis állatot, ami - a jelek szerint - teljesen épségben volt. "Huh..!"
A pillanatnyi megkönnyebbülés után 360 fokban körbenézett. Olyan furcsa volt a hó... "Mintha emelkedne, vagy valami..." gondolta magában, aztán egy, majd rögtön még egy jókora csáp meg egy csillogó páncél bukkant fel jóval Dakk előtt és a brigád bal oldalán. Mivel muszáj volt futosgálnia, nehogy teljesen megfagyjanak a lábai, rohant is a minotaurusz felé, hogy értesítse őt, mivel jóllehet harci dühe elködösítette a látását. Miközben Dakk aprította a házigazdákat, Ballentrae barátságos, nyájas hangon elfecsegte neki, hogy ha nem találnak ki valamit, hamarosan mind meghalnak és gazdatestek lesznek, szóval iparkodni kéne...
Miközben beszélt, próbálta felmérni a távolságot a tőlük balra lévő csáp és önmaga között, aztán kezdte izzítani a következő villámot...