Dakk már nem is nagyon figyel oda a többiekre, így nem látja a varázsló próbálkozását a bezárult bejárati kapu közelében felderengő rúnával. Sötétlátásának hála sokkalta előnyösebb helyzetben van, mint társainak jó része. Jobb kezével csatabárdja nyelét markolva átlép a következő terembe. Ez is hatszöglet alaprajzú, és további két, megszólalásig hasonló, boltíves kijárat nyílik belőle. Az egyik egy enyhén emelkedő, kissé tekergő folyosóra, a másik egy újabb hatszög alapú terembe nyílik. Abból újabb három boltíves nyílás vezet tovább.
Ekkor hallja meg a távoli üvöltés visszhangját. Beleborzong. Valahogy túlontúl ismerős számára... Fülel, de mivel újabb bömbölés nem érkezik, megvonja vállát, és folytatja azt, amit elkezdett.
A minotaurusz memóriája tökéletes, amikor ismeretlen, folyosókból és termekből álló építményt kell felfedeznie. Szégyen is lenne számára, sőt, egész faja számára, ha eltévedne egy ilyesmiben. Agya egyik szegletében folyamatosan, szinte ösztönösen raktározza el az elhagyott folyosókat, termeket, fordulókat. Nem akar nagyon eltávolodni társaitól, csupán körülnéz egy kicsit.
Nagyjából negyed óra telik el, mikor visszatér hozzájuk. Jópár totál egyforma, hatszög alaprajzú termet, lefelé-, vagy fölfele lejtő, tekergő folyosót, és egy pár lépcsőt derített föl.
- Tudom már, hol vagyunk - mondja bajtársainak, akik még mindig a bejárati kapu termében tartózkodnak. A kékesfehér mágikus fénygömb halovány, de megnyugtató fénnyel árasztja el a termet. - Ez egy labirintus. Egy piramis alakúra épített, több szintes labirintus. Eléggé összetettnek tűnik...
A piramis védelmezője elégedett, halk morrantással nyugtázza, amikor végre, jópár folyosót és elágazást maga mögött hagyva, megérzi a behatolók szagát is. Megáll, csendben szimatol egy ideig... nyolc, vagy talán még több különböző szag. Ugyanennyi ellenfél. Urai úgy látszik próbára akarják tenni, bár az is lehet, a mostani termés különösen gyenge eresztés... Mindegy, a munkát akkor is el kell végeznie valakinek. Megtermett alkatához képest megdöbbentő csendben indul tovább. Már közel jár. Azok a bolondok úgy látszik nem értették meg a bömbölést, vagy csak nem készítették fel őket az eljövendőkre! Nem szóródtak széjjel, nem készülnek csapdát állítani az őrzőnek, hanem mind együtt, még mindig a Bemutatás Termében vannak. Ám legyen. Nem igazán rajongott az ilyen gyors, hamar véget érő mészárlásokért, jobban kedvelte a hosszan elhúzódó, a labirintus egészén át tartó üldözéseket, amikor a menekülőt lassan elhagyja ereje, és mikor már teljesen összezavarodik az elhagyott átjárók számát és irányát illetően, végre megfordul, hogy megadja magát sorsának, hogy meghaljon üldözője által. Gyors munka lesz, de legalább hamarább visszatérhet kellemes sztázisálmába.
Ekkor megérzi a szagot. Megtorpan. Különös, egyedi illat, mely rég elfelejtett emlékeket idéz fel... talán a faji emlékezetében élt eddig csupán ez az illat. - Mi lehet? - töpreng. Hatalmas orrlyukait egészen a hideg márványfalhoz nyomja, úgy szimatol tovább. - Mindegy! - határoz hamarosan. - Akárki, vagy akármi, pusztulásra van ítélve!
Az eddigieknél is óvatosabban oson tovább a mélysötét járatokban, mikor végre megpillantja az áldozatok halványan derengő fényeit. - Gyertyafényes vacsora... - kuncogja magában.
- Ez egy labirintus - mondja Dakk. - Egy piramis alakúra épített, több szintes labirintus. Eléggé összetettnek tűnik...
- Eltaláltad! - hallatszik egy mély hang a szomszéd teremből, majd az őrző a fénykörbe lép. - Kár, hogy életetek itt és most véget ér!
Mindnyájan rábámulnak, majd felugrálva fegyvert rántanak. A varázslók körül megsűrűsödik a mana, ahogy belemarkolnak az Áramlatba. Az őrző megtermett, izmos alak, jóval magasabb, mint két méter. A piramis márványához hasonló színű, díszítetlen, de mesterinek kidolgozott félvértezetet visel, baljóslatú a vöröses erezetű, mattfekete fém látványa. Mindkét roppant kezében egy-egy kardot szorongat, anyaga hasonló a páncéléhoz, apró szikrák táncolnak a pengéi körül, ahogy a belé zárt mágia vérre szomjasan éledezik. Egy embernek talán másfélkezes kardnak is megfelelne egyetlen ilyen jószág, a lény pedig játszi könnyedséggel kettőt hordoz belőlük.
A piramis szörnyetege még egy lépést tesz, immár teljesen belépve a fénykörbe, hogy ellenfeleit elöntse a látványa okozta páni félelem. Két hegyes szarvakkal díszített roppant fej, kitágult, hatalmas orrlyukak, vastag ajkak, amit most fekete nyelvével élvezettel nyal meg. Vörösesbarna, hosszúszőrű bunda, patákban végződő lábak. A páncél mellrészének erőteljes domborodása kétségtelenné teszik emlős, és nőstény mivoltát. Egy minotaurusz.
- Várjatok! - hörrent Dakk az utolsó pillanatban. Előrelép a sötét, szomszédos teremből, és az őrzőre bámul. Az meg rá: szemei tágra nyílnak a csodálkozástól. Egy hozzá hasonló lény! Sosem látott még magához hasonlót! Urai azt mondták, ő egyedi, és utánozhatatlan. Ráadásul nem egészen olyan mint ő!
- Akkor ezt talán megbeszélhetnétek egymás közt, nem? - jegyzi meg valaki, de elhallgat, mikor Dakk előre lép, a jövevény pedig fenyegetően emeli fel mindkét roppant kardját.
- Te ki vagy? - kérdi Dakk tétován, bárdját továbbra is jobb öklében szorongatva. Valami éledezik benne, valami rég elfeledett emlék. Valami, ami kellemes...
- A végzeted! - feleli a mély női alt, s megemeli szikrázó pengéit. Magabiztosnak szánt mozdulat, mégis, mintha leheletnyi bizonytalanság érződne benne. Ő is megzavarodott, az eddigi áldozatai nem hasonlítottak hozzá ennyire.
- Te egy minotaurusz vagy - inkább kijelentés, mint kérdés. Dakk még közelebb lép, lassan már veszélyesen közel. - Még sosem láttam... nőstény minotauruszt... - alig bírja kimondani. Mi történt vele? Torka kiszárad, a szíve hevesen dobog. Mi ez? Mi ez az érzés?
- És akkor mi van? - kérdi a nőstény. Tartása, felemelt fegyverei önbizalmat sugároznak, egy legyőzhetetlen pusztító önbizalmát... csak a szemei nem... a tágra nyílt, hatalmas, barnásfekete szemek... - Akkor is megöllek titeket!
- Én nem harcolok veled! - így Dakk, és egy váratlan elhatározástól vezérelve a falhoz támasztja emberméretű csatabárdját. Széttárt karjaival jelzi: fegyvertelen.
- Jó! Úgy könnyebben végzek veletek!
- És miért kéne végezned velünk? - kérdi Dakk, csak hogy még szólni hallja a számára lélekborzolóan gyönyörű hangot. Nem érti miért, de valahogy különösen érzi magát. Mintha a föld felett lebegne pár centivel. Mintha tudná, innentől kezdve semmi rossz nem történhetne vele...
- Hogyhogy miért? Mert ez a törvény! Uraim áldozataival nekem kell végeznem! Ti léptetek be a piramisba, úgyhogy tinektek kell meghalnotok!
- Tévedsz. Mi véletlenül kerültünk ide. Óriás hangyákkal harcoltunk, és ez volt az egyetlen menedék.
- Hangyákkal? Milyen hangyákkal? Hazudsz! Odakint Mador városa terül el, a világ középpontja! Ti áldozatok vagytok csupán, csak megpróbálsz félre vezetni! Vedd fel a fegyvered, és halj meg becsülettel, harcban! - dühös körívet ír le a két pengéjével, a szikrák haragos fénnyel izzanak fel annak élein.
- Mador... - motyogja valaki - Olvastam róla, vagy hétezer évvel ezelőtt pusztult el egy barbár inváziótól...
- Hazudsz, hitvány kutya! Csak össze akarsz zavarni! Mador örök! Uraimnak csak újabb próbái vagytok csupán!
- Nem hazudunk - lépett még közelebb Dakk. Odakinn nincs semmi, csak a végtelen hó és jégmező, meg párszázezer óriás hangya. Ha nem hiszed, győződj meg róla a saját szemeddel!
- Kísérts csak, álnok! Tudod jól, hogy nem szabad elhagynom a piramist! De elég volt a felesleges beszédből! Készüljetek, mert hamarost isteneitek előtt adhattok számot eddigi életetekről!
Dakk, akinek eddig még nem volt szerencséje ellenkező nemű fajtásához, elégedetten elmosolyodott. Tetszett neki ez a rettenthetetlen, tűzről pattant „menyecske”, akit nem zavar, hogy számtalan fegyveressel és varázstudóval kell szembenéznie.
- Nem szívesen csúfítanám el a csinos pofikádat a csatabárdommal - kezdte. - Így van egy ajánlatom a számodra.
- Ajánlat? Nem érdekel!
- Talán még is. Engem ugyebár könnyedén legyőznél, hiszen mindnyájunkkal végezni tudnál, nem?
- Úgy bizony!
- Akkor semmi akadálya, hogy mielőtt nekikezdenél a munkádnak, mi ketten megharcoljunk egymással. Puszta kézzel. Ha győzöl, ami szerinted biztos, a társaim élete is a tied. - Dakk jól tudja, hogy a vele érkezettek amúgy sem hagynák magukat. Igazából a nőstény életét akarja megóvni.
- Szóval puszta kézzel...
- Aha. Puszta kézzel. Mint férfi a fér... öööö... szóval érted, no!
- Jól van, ám legyen! - a nőstény előre nyújtja két kezét, és elengedi fegyvereit. Azok azonban ahelyett, hogy leesnének a földre, egyszerűen eltűnnek a levegőben. Mágia. Nyújtózkodik, megtornáztatja roppant izmait, és megmutatja jó hatcentis karmait ellenfelének. Aranyra festett, borotvaéles mindahány. Dakk egy pillanatra elbizonytalanodik a látványuktól, főleg, mikor a nőstény végigkarmolja a falat, mely kékeslila szikrákat vet a nyomában. Azután elrugaszkodik, és ellenfelére veti magát...
A két böszmeteg humanoid hörögve, egymást püfölve összekapaszkodva gurul erre-arra a padlón. Dakk harapni próbál, miközben a szeme épségét védelmezi a nőstény karmaitól. Iszonytató, csontropogtató ütéseket mérnek egymásra, bármelyikbe belehalhatna egy gyengébb csontozatú ember.
- Milyen aranyosak, így egymás között... - jegyzi meg valaki. - Minotaurusz-romantika.
A két küzdő tépi, rúgja, harapja a másikat, Dakkot vagy hatszor egymás után úgy lefejelik, hogy csillagokat lát. Hatalmas izmait megfeszítve feláll a nősténnyel a nyakában, hogy földhöz teremtse ellenfelét, amikor jobb lába váratlanul támaszték nélkül marad. Egy lépcső. Dübbögve, nagy csattanások közepette gurulnak le az aljába, de eközben egyetlen másodpercre sem hagyják abba egymás püfölését. A csörömpölés és a tompa puffanások egyre távolodnak, egyre halkulnak. Azután már semmit sem hallani belőlük. Hosszú ideig.
- Utánuk menjünk? - készségeskedik valaki.
- Nem szükséges! Mintha lépteket hallanék! Készüljetek! Ha az a vérszomjas nőstény tér vissza...
Hamarosan felbukkan Dakk, a félig alélt nőstényt a hátán cipeli. Borzalmas állapotban van mind a kettő. Dakk szőre vértől lucskos, mindkét szeme körül hatalmas, sötétlő karika, a szája több helyen is felrepedt, és szemmel láthatólag még az egyik fülét is megcsócsálta valaki. De ő legalább még tud járni, még ha rogyadozva, tétova léptekkel is. Puhának nem igazán nevezhető mozdulattal a fal mellé dobja a nőstényt, akinek kifordult az egyik bokája.
- Sikerült tisztáznunk bizonyos félreértéseket... - kezdi társaira nézve bátortalanul. - Engedjétek meg, hogy bemutassam Danát, a menyasszonyomat!
- Hello! - emeli fel jobb kezét egy bágyadt mosoly kíséretében a fal mellett heverő nőstény.
|