Theodorus egy apró fejbiccenéssel (többre nincs idő) megköszöni Dakknak a remek mutatványt, majd azt veszi észre, hogy a fedélzetmester is gondba került.
Bár küzd rendesen, egyszerre három irányból támadják, ez pedig még neki is sok. Kardjával egy rovart leszúr, majd anélkül, hogy azt lerázná róla (megintcsak nincs ideje rá) Dakkra pillant és a fedélzetmester irányába mutat. Mindketten, plusz a mögöttük védelmet élvező varázsló is ellépnek Johnatan irányába. A lovag a leszúrt döggel a kardján a fedélzetmesterre támadó egyik lény hátára vág, de akkorát, hogy a karhegyére szúrt lény is és a másik, nála valamivel nagyobb termetű lény is két részre esik szét, mindeközben az elképzelhető összes irányba fröcsölik belső nedvüket...
Jut belőle mindenkinek. Aki finnyás, és nem bírja a büdös szagokat, annak nincs helye a csapatban, de mivel mindenki tisztességgel megállja a helyét, így vagy nincs ilyen köztük, vagy az életösztöne nagyobb az undoránál és a finnyásságánál...
Dakk ugyanekkor a másik lényre csapna, de varázslónk villámkeze gyorsabb, így a minotaurusz már csak az időközben kifüstölt lényre méri végső, de felesleges csapását. A fedélzetmesterre így egyszerre már csak egy lény marad, amivel rendeltetésszerűen végez is.
Theodorus amint végzett a segítséggel, újra a piramis felé vezető legrövidebb útra lép, és társaihoz hasonlóan hátrálni kezd.
Rövid a hátralévő út, de most piszkosul hosszúnak tűnik...

Huo, mivel nem érzi azt a mágikus védelmet, mint reggel, egyre beljebb és beljebb hatol a hajón. Hamarosan el is érkezik a kapitány kabinjához, amit ahogy a goblin is mondta, fokozottan őriznek.
Anyagtalanságának köszönhetően simán belép a zárt ajtón (monhatnám úgy is, hogy ajtóstul ront a házba, de mivel nem sérült az ajtó, így ez picit túlzás lenne), és a békésen horkoló Góliátot veszi észre, akinek nyakában ott az a bizonyos nyakék...
Közel merészkedve lát is rajta valami írást. Betűzgeti, betűzgeti, de nem nagyon akar összeállni a kép. Túl aprók a betűk, nagyító kellene hozzá. Addig-addig nézi, amíg aztán végül csak sikerül kirakni a megfelelő két szót, ami a nyakék neve lehet. Ez van ráírva: "Halálűző napfény"

Ezt jó lesz megjegyezni és visszatérni a többiekhez. A goblin tehát igazat mondott, de még többet elárul ez a két szó annál, amiről tudok. Utána kell majd nézni, de valószínűleg csak napsütéses időben "működik" a védelmező aura, így ők is egy olyan napra várnak a támadást illetően, amikor nagyon meleg, és szikrázó napsütés lesz. Nekünk viszont pont ezt kellene megelőznünk. Még szerencse, hogy mostanában, télen nem az igazi ez az egész, de kifoghatnak egy szerencsés napot. Nekünk minden nap szerencsés, ha a naplemente utántól napfelkeltéig tudunk támadni.

Már csak egy dolog van vissza, ki kell deríteni, hogy az inferno lényekre is hat-e a mágia avagy nem. Ezt viszont ráérünk kideríteni. Most, hogy tudom a nyakék nevét, könnyen utánajárhatunk ennek akár kipróbálás nélkül is. Ha pedig a nagy nekromanta kódexek nem írnak erről, még mindig ott az állandóan pótolható démonsereg, közülük egyvalaki felmehetne a hajóra, mintha csatlakozni szeretne hozzájuk és közben mindenre fény derül. De ez majd a legvégső eset, most mindenkire szükségünk van!

Ezzel visszatér Suo-hoz, Aldohoz és a többiekhez, elmondja, mit tapasztalt a hajón, és rögtön indulnak is vissza a lidérchajóra. Már kezd világosodni, hamarosan felkel a nap. A lidérchajón már nagyon várják őket, a hírt, amit hoznak és bár még nem tudják, de valószínűleg a következő naplementét is.

Közben kéne valami kódexet szerezni. Sajnos nem tudom, hogy kinél, kiknél lehet ilyesmi, remélem, valaki majd segíteni tud, aztán indulhat is a csata!

Talán meg kéne nézni a Nagy Csontkönyvtárban... balra a második polc...

Clod, miközben a többiekkel együtt hátrál, hangosan gondolkodik.
-Mi az ágrólszakadt lichagyat keresnek ezek itt?! És egyátalán, mik ezek, nerubok?
Szerencsére a rovarlények nem tűnnek túl rezisztensnek az ártó varázslatokkal szemben, így az elf megbűvölt nyilai hatásosnak bizonyulnak. Némelyeknek a húsa kezd el rohadni a mérgektől, míg mások szimplán megdermednek a bénító varázsoktól. Mindnyájan hősiesen küzdnenek, de a rovarok többen vannak. Jóval többen... "Mi tartotta itt őket eddig? Valaki biztos mágikus irányítása alá vonta ezeket a dögöket... nem tudom ki volt az, de addig szívnám belőle az életet, amíg formátlan szivacs nem lenne belőle..." - gondolja, miközben egy felé 'röppenő' bogárlényt bénít le nyilával. - "És ez a piramis is, fura egy valami! Úgy érzem, hogy odabent sem számíthatunk jobbra..."

Miközben a démonokkal és a szellemekkel halad vissza a kikötő felé, Galrathiel a horizontra pillant. A távoli hegyek között épp most sütnek át a felkelő nap első sugarai. A vérfarkas társai után kiált.
- Mejetek! Mindjárt utolérlek titeket! - mondja, s közben leteszi válláról a zsákját, melyet még a hajóról hozott. Fájdalmas vonyítást hallat - az átalakulás elkezdődött. Bőre a barnás színezett helyett az eredti fakó fehérré változik, s mintha meg is puhulna. Termetre is megzsugorodik, s kiálló tépőfogai is visszaugrik a helyére. Rövidesen ismét ott áll emberi mivoltában - meztelenül az erdő közepén. A zsákja után nyúl és előveszi belőle ruháit és felöltözik. A zsákban még más is található: két goblin nyakék és jópár aranygyűrű. "Na, eladom ezeket a városban és veszek wywernbőr ruhát. Az legalább rugalmas." - gondolja, miközben a démoni csapat után rohan. - "De legalább igazam volt! Tudtam, hogy van valami extra abban a nyakékben." Ebben a pillanatban már utolérte társait és odakiált a szellemnek és a lordnak:
-Hé Huo, Aldo uram! Azt hiszem, hogy tudok valakit, aki segíthet. Van egy könyvtáros vámpír a városban, aki némi fizetségért - őszintén szólva nem is kevésért - bővebb információt tud nekünk mondani erről a tárgyról, vagy legalábbis mutat vmi könyvet róla! Csupán pár erszény aranyra lenne szükségem! Amint beérünk meg is kereshetném.

- Gyorsan, gyorsan! - sürgette a többieket Ballentrae, miközben egyre jobban kezdett félni attól, ami itt vár majd rájuk. Már nagyon fázott, izmai minden egyes lépésnél halálsikolyt visszahangoztak agyában. "Mindjárt összeesem, a fenébe is!" szűrte a fogai között. Pocsék gyúnyája már teljesen megszívta magát hólével deréktól lefelé, súlyosbítva az amúgy sem rózsás helyzetet. Lépett még párat, aztán megszédült és majdnem átesett egy felé futó nagyobbacska rovarban. Nem volt ideje elsütni egy varázslatot sem, így tenyérrel próbált védekezni az időközben "harci pózt" felvevő bestia ellen, de végleg elvesztette egyensúlyát, összeszorított fogakkal és szemekkel várta, hogy a lény lerágja a karjait borzalmas csápjaival..


Nagyon fájt.

Csak elsőre ilyen borzalmas, ne aggódj! - lüktetett az agyában.

Soha nem fájt még neki semmi ennyire.

Hirtelen melege lett, kihűlt végtagjaiba új élet költözött.

"...de annyira fáj...!"


Könnyezni kezdett, de azok rögtön el is párologtak.
A kezei lángoltak, holmi nagy és vöröses fénnyel, és szinte teljesen megsemmisítette a lakomára készülő förmedvényt.
- Gyerünk, állj fel - mondta egy hang. Ballentrae nagyon megrémült, varázstudó lévén tisztában volt a hogyanokkal és mikéntekkel. "Mentálmágia..!" Szája némi sikolyra nyílt, szembogara alig látszott már.
- Ne aggódj, segíteni fogok! Nincs idő kérdésekre, viszont muszáj együtt dolgoznunk. Fontos nekem, hogy a csapat túlélje ezt a próbát is, mivel kicsit több húzódik meg mindez mögött - te sem véletlenül vagy itt..

Zavart elszántság ült ki Ballentrae arcára, de gyorsan úrrá lett a rátörő kétségbeesésen. "Hogyan tovább?" kérdezte magában. "Tovább, idővel többet is megtudsz, mondod az utat". A varázsló körülnézett, hogy reagált a csapat többi tagja a kis intermezzóra. "Majd betudják annak, hogy varázsló vagyok, vagy mifene!" Arcán megjelent a már szokásos hibbant mosoly és buzdítani kezdte a csapatot, közben kilőtt egy villámot, mely leperzselte két kisebb rovar lábait - harcképtelenné téve így azokat.
- Tovább! - kiáltotta és rohanni kezdett, miközben a megidézett tűzfal egyre gyengébben sugározta halálos lángjait, utat adva így az eddig feltartóztatott rovaroknak. Először a kisebbek fértek át a meg-megszűnő lángok között, de hamarosan az igazán gigászi darabok is sérülés nélkül támadhatnak ismét.

***Szükségszerűen írtam külön hozzászólásba.***

Olyan ismerős volt, csak mint valami képlékeny massza, változott körülötte tér. Aztán hirtelen megállt minden, és a felismerés kíméletlen buzogánya teljes erővel súlytott le rá.
- NEM! Nem, nem, az nem lehet, másodszorra nem lehet, nem... - üvöltötte, súgta, hörögte, majd elájult.
A nagy semmi közepén ott feküdt egy kardját szorongató férfi, testét zöldes-narancs lidércfények táncolták körbe egyenletes mégis kaotikus mozgásukkal.

Beorn: Természetesen, csak vártam még 1-2 reagra, meg vacakolt a netem, mostmár akkor folytatom a részem!

John a fedélzeten egy szobát kér, majd miután elvezették oda, lepihen és alszik egy pár órát. Miután felkelt elindul felfedezni a hajót, első célpontja a konyha, némi ennivaló után néz. Miután talált némi eledelt, és befalatozott, odasétál a karzathoz és az ott található matróztól kezd érdeklődni.
- Ahoy pajtás! A nevem John, nemrég érkeztem a hajóra. Szép a hajótok, a neve elég különleges. Afelől érdeklődnék, hogy mi ennek a hajónak a célja? Mit csináltok itt a tengeren? És kik voltak azok, akik a partról idehoztak? Valamint még egy kérdés: Ki ennek a hajónak a kapitánya?
Miután minden kérdését feltette, válaszra várva nézi a messzi naplementét.

Holnap estig vagy holnaputánig türelmet kérek tőletek! Túl sok munkám van, még elolvasni sem tudtam a topicot... Elolvasom, aztán folytatom a sztorit.
Lehet készülni a könyvtárba indulásra, ha akartok, többen is eljöhettek. A többiek pedig az utolsó simításaikat végezzék fegyvereiken, nehogy kicsorbulhassanak idő előtt!

Theodorus nem siet a piramisba, valahogy fura előérzete van. Ezért megvárja, míg mindenki bemegy és ő zárja a sort. Látszólag védelmezi a befelé haladókat, de csapdát sejtve nem nagyon akar bemenni. Végül aztán mivel mindenki belépett és semmi bajuk sem lett, ő sem maradt egyedül kint.

Belépve fura látvány tárult elé. Minden más volt, mint a megszokott, mintha egy teljesen más, eddig ismeretlen, de intelligens faj műve lenne az egész építmény...

Dakk mellett ő a másik, aki épp védekező pozíciót venne fel, de ekkor elkezd becsukódni az ajtó.
Az ajtó becsukódása után, illetve mikor szóbakerül, hogy nem találják az ajtónyitó kart, több ízben is a hideg fut végig a hátán... Ennek ellenére bízik abban, hogy nem itt, ebben a sötét és borzasztó hideg "cellában" ér véget az élete.


A hajón, az ifjú újonc kérésére válasz érkezik:

Petrus: "Petrus lennék, ő pedig itt mellettem, Alexander. Mindketten alabárdosok vagyunk, ahogy ezt jól is látod. Szeretjük az izgi csatákat, a humort...

Alexander közbevág: ...és természetesen a "tőtetet"!

Petrus folytatja: Célunkat talán már tudod is, ha nem, akkor elmondom. (Elmondja)
Majd így ér mondandója végére: Aztán ugye végre elértük ezt a szigetet, ahol feltételezhetően szerencsével járunk.
Mi, egyébként Theodorus lovaggal még a Holt tengeren is átvágtunk! Az volt a legszebb pillanat, mikor nem sokkal ez után a lovag megkérdezte Alexandert:
- Na, barátom hol volt megtalálható tehát a Holt-tenger?
Alex csak állt némán.
- Nos, halljuk!
- Tudod, én úgy tudom, a halottakról vagy jót, vagy semmit, így inkább hallgatok...
Erre mi egy hatalmasat nevettünk, majd ő is egyet, amikor rájött, hogy mit is mondott és tett közben, azaz legközelebb nem szabad majd annyit innia, mert a Holt tenger nem egyenlő a Holt emberrel...


Alexander a mosolygás utáni arcokat figyelte. Amint kisimultak a ráncok, tett egy általa titkosnak mondott javaslatot újoncunknak, hogy az szabaidőjében picit erősítsen. Persze ebben burkoltan az is benne volt, hogy elég gyengusnak látja öt:
- Van egy titkos gyakorlat, hogyan erősítsük meg a kar és váll izmainkat. Egy héten háromszor kell csinálni és csodákat művel!

1. Kezd azzal hogy állj ki a fedélzetre egy-egy 5 kilógrammos
krumpliszsákkal a kezedben. Nyújtsd ki a karjaidat a két oldaladra és
tartsd ki amilyen hosszan csak bírod.

2. Néhány héttel később cseréld fel az 5 kilós zsákot 10 kilósra, majd
később 20 kilósra és utána 30 kilósra. Ha sikeresen eljutottál erre a
szintre, tartsd ki legalább egy percig.

3. Ezen a szinten azután elkezdhetsz beletenni néhány krumplit is a
zsákokba, de légy óvatos nehogy túlerőltesd magad!

Majd ebben a légkörben folytatódott tovább a beszélgetés.


Éjkarom Lidérchajó:
Thel az első, aki Zutyinkoval beszélni tud, miután előbújt eddigi rejtekhelyéről. Kiderül, hogy már több csatát túlélt, a legtöbbjét (az első csatáját kivéve) Gruhaa mellett húzta le.
Éppen ezért szerencsésnek vallja magát, úgy gondolja, Gruhaa az ő szerencsebálványa, így minden szavát úgy hajtja végre, mint a parancsot.
Most azonban ő veszi észre először a visszatérőket, majd értesíti kapitányát, hogy idegenek érkeznek a hajóra, tehát azonnal fegyverbe!
Gruhaa felvilágosítja, hogy ők most a hajó legénységéhez tartoznak, ráadásul nagyon fontos küldetésről tértek haza, ahogy látja, kicsit megszaporodva...

Huo amint a fedélzetre lép, bemutatja Suo-t mindenkinek, illetve az új démonokat.
Mindez után a kapitányhoz lép és elmeséli a történteket Aldoval együtt.
Elmondja a nyakékről mit tudott meg és felteszi a kérdést, hogy kit bocsátana el farkassal az útra a könyvtárba, ami elvileg nincs messze innen.

Kapitányunk pedig Suo-t rendeli mellé és így azonnal elindulnak a város felé, a nyakék nyomába...

Gruhaa kapitány természetesen megkérdezi Huotól, hogy sikerült-e és ha igen, milyen eredménnyel zárult a vérfarkas tesztje. A szellem részletesen tájékoztatja kapitányát, aki ezután szerencsés véletlennek tartja, hogy ez az előlény csatlakozott az expedícióhoz.

Suo és Galrathiel tehát útra kelnek a városba, a könyvtárba. Suo a magasból kémleli a tájat, vigyázva arra, hogy ne kerülhessenek veszélyes helyzetbe.

Gruhaa ekkor megparancsolja az egyik csontváznak, hogy kondítsa meg a harangot, majd ahogy mindenki teljes harci díszben előtte áll, megkezdi beszédét.

Sötétségbe burkolózott bajtársaim! Eljött a mi időnk!
Éjszaka meg fogjuk támadni a barbár sereget! Napnyugta előtt valamivel útra kelünk és ha a szerencse is mellénk áll, napkeltéig végzünk is velük!
A rejtőzködő íjászokra lesz eleinte nagy szükség! Kicsalogatják a hajóról az elülső védelmet, majd a másodikat, aztán ha őket elintéztük, jön a kapitányt védő fősereg.
Napkeltéig mindenképp végezni kell velük, mert éjszaka nem hat Góliát mágikus aurája, ha viszont felkel a nap, az aura minden előholttal végez, aki túl közel van hozzá!

Másodlagos célunk a nyaklánc megszerzése és biztonságos elszállítása. Ezért már el is küldtem Suo szellemet és vérfarkasunkat a városunk híres könyvtárába, hogy nézzenek utána a nyakláncnak, különös tekintettel arra, hogy miként szállítható egy előholt számára nappal, illetve van-e egyáltalán valami ellenszere. Hamarosan visszatérnek a válasszal, csata előtt még tájékoztatni foglak benneteket erről is, továbbá belátásom szerint kijelölök pár személyt, akinek majd a nyakékkel kell törődnie.

Beorn, örülnék, ha felvennéd a könyvtáros vámpír szerepét és kitalálnál valami érdekes történetet a nyakláncról külön tekintettel arra, hogy mi van akkor, ha az előholt kézbe kerül. A vérfarkasnak meg vezetni kellene Suót, aki ugye még nem járt a városban korábban...

Miután az ajtó bezárul mögöttük, Clod körbetekint a termen. A falakon a lüktető erek mintha vezetnének valahova. Furcsa érzés önti el, s a terem egyik közeli zugában megpillant valamit. Egy nagyobb kőtáblán fura kis felirat villódzik,ami valami ismeretlen nyelven íródott. Ahogy közelebb merészkedik hozzá, a szimbólumok közelében az erek mintha intenzívebben lüktetnének.
"Aha!" - gondolja az elf - "Egy rúna! Na nézzük csak..."

-Shak'ramador - motyogja, mire jobb kezéből lilás sugár lövell ki a rúna felé. Legnagyobb meglepetésére azonban a 'lövedék' pár arasznyira a kőtábla előtt megpattan, s visszaverődve egy jókora lyukat üt Clod lába előtt a vastag kőpadlóba, mire az elf megtántorodva hátraesik. Páran felfigyelnek rá, így ki kell magyaráznia magát.
-Semmi gond, csak megbotlottam! - mondja nevetve és leporolja magát. "A fenébe, még a lábamat is elkapta egy picit! Na mindegy, nem tufjuk kiderítebi mire valóak ezek..." - gondolja, mikor velőtrázó, oroszlánszerű üvöltés hallatszik. "Mi a fene? Egy mantikór?"

Galrathiel és Suo szellem épp elhagytúják a kikötőt és az odavezető főutcán felfele tartanak. Épp a Túlvilági Tivornya mellett vezet az utuk, amikor onnan robannás hallatszódik és egy nagy füstgomolyaggal a háta mögött megjelenik egy óriási zombi, egyik kezében egy jókora filézőkést, másikban pedig egy nyeszlett kis vámpírt szorongatva. A kidobó meglódítja a vérivót, aki ennek köszönhetően hatalmas nyekkenés kíséretében ér földet a szemközti sikátor legvégén, ami olyan jó húsz méternyire van a bejárattól.
-És meg ne lássalak itt többet, te szerencsétlen! - kiabálja tajtékozva a zombi.
-Megint nincs jó estéd Greehmbo? - mondja nevetve a vérfarkas.
-Mi? Ja, Gal'! Tudod a szokásos dolog. Nem tudom hányszor kell ezeknek elmondani, hogy ha az ördögbogyót sátánvodkába dobják akkor ez lesz - mondja a zombi és a háta mögötti füstre mutat, ami mögött csak most bontakozik ki egy lángoló asztal képe.
-Hát igen... figyelj, Azrát nem láttad mostanság? Bent ül a csehóban?
-Nem nézett még be. Biztos a könyvei közt kuksol a szokásos helyen.
-Rendben, kösz öreg harcos!
-Ha beszélsz vele mondd meg neki, hogy lóg a gazdámnak ezer csontérmével és Ő nagyon nem szereti ha valaki tartozik neki! - s ezzel egyidőben hatalmas filézőjével baljós mozdulatokat tesz.
-Ööö... persze, átadom!
Mondta Galrathiel, s azon nyomban eliszkolt. Bölcs megoldásnak vélte ezt, hisz némi idő kérdése volt, hogy öreg barátja rájöjjön, hogy a vérfarfkas számlája a könyvtárosénak kábé húszszorosa...

Nem sokkal később meg is érkeznek a Nagy Könyvtárba. Az épület leginkább egy vészjóslóan magas, csontokból készült arénára hasonlít kívülről. Bent azonban számos kisebb részre oszlik. Tudta, hogy barátját a Zárolt Részlegen kellett keresnie, hisz itt a kutya se járt és nyugodtan üzérkedhetett kétes eredetű szerzeményeivel. Meg is indul a helyesnek vélt irányba, miközben épphogy kikerül egy nekromantát, aki 'A Külső Síkok Veszélyes Lényei' című lexikon köteteit cipeli - mind a harmincötöt. Mikor odaér Azarafielhez, az épp a '100+1 hasznos tipp vérfarkasoknak' című könyvet lapozgatja. "Ezt mindenképp el kell olvasnom" - gondolta, s hatalmasat csap az asztalra. A könyvtáros majdnem hátraesik ültő helyéből. Feltolta örrán szemüvegét, s mikor meglátja barátját, nagyon meglepődik.
-Nocsak, Gal'! Megzavarodtál vagy újabban könyvtárba is jársz?
-Figyelj Azara'! Küldetésen vagyok, hogy milyenen, azt nem mondhatom el, mert akkor meg kéne halnod... megint! Van valamid a... szentelt varázstárgyakról? - kérdezi, mire a vámpír arcára a gyűlölet és a meglepődöttség furcsa elegye ül ki.
-A... szentelt... ja persze! Jobb mancs felé a hatodik polc! Ott keresgélj!...vagy a tizenötödik balra? Nem is tudom!
Galrathiel tudja mire utal ezzel barátja, s leteszi a csontérmékkel telt erszényt leteszi a pultra
-Ennyiért tudnád?
-Micsoda? Ja perszeeee! - mondja ezt egy félreérthetetlen vigyor kíséretében - Jobbra a hatodik polctól a kilencedikig. De ha tudsz valami konkrétabbat is... - Ekkor megjelenik Suo.
-Azt hiszem, hogy ő tud valamit róla. Suo, ugye megkaptad Huo emlékeit a nyakékről?

Theodorus is, ahogy társai is meghallja az üvöltést. Hallott ugyan már ennél különbet is, de tudja, hogy előérzete ezúttal sem csapta be, csapdába került. Azonban azt nem tudhatja ez a lény, akármi is legyen, hogy képzett harcosokból álló csapattal kell szembeszállnia. Ez erőt ad mindenkinek a közelgő csatára.


Nem, rosszul tudod a dolgot. -szólal meg Suo.
Semmit sem tudok megkapni, ami Huo emlékei közt szerepel, csupán úgy értesülök a dolgokról, ha valaki elmondja nekem, vagy a saját szememmel látom.
Annyit azonban Huotól tudok (és ekkor a vámpírhoz fordul), hogy egy nyakékről keresünk információt, ami a titokzatos "Halálűző napfény" nevet kapta.
Annyit tudunk róla, hogy nappal nagyon nagy kiterjedésű mágikus aurát hoz létre az a személy körül, aki viseli. Az élőholtakra van komoly hatással, ugyanis minél közelebb merészkedünk a nyakéket viselő személyhez, annál valószínűbb, hogy belepusztulunk a találkozásba...
Viszont hátránya, hogy amint lemegy a nap, illetve míg újra fel nem kel, megszűnik az aura és használhatatlanná válik.
A kérdésem tehát a következő: Melyik könyvben lehetne róla valamit megtudni, illetve hogyan szállíthatná el egy élőholt, ha felkel a nap?

Közkívánatra az alabárdosok folytatják a nosztalgiázást...

Petrus: - Vannak még érdekes történeteink. Emlékszel még Alex arra a faforgácsos bárra?
Alexander: - Lehet azt elfelejteni?
Szóval az történt, hogy a két jóbarát, vagyis mi betértünk egy kocsmába.
- Barátságos ez a helyiség. - jegyzi meg egy idő után a kocsmárosnak Petrus. - Csak azt nem értem, miért van az egész felszórva faforgáccsal?
- Az nem forgács. Tegnap estig ez volt a berendezés. - így a kocsmáros...

Petrus: - Történt aztán még valami akkor és ott. Emlékszel még ahogy a hentes félelmetes méretű bárdjával arra a részegre hogy csapott le? Annyira idegesítette a dumája, hogy már nem bírta tovább és megszabadította attól az irritáló és büdös fejtől, ami a probléma forrása volt... Emlékszel?
Néma csend.
- Mi van, Alex? Elfelejtetted?
- Dehogy felejtettem, csak úgy felháborít ez az eset, hogy nem találok szavakat. Hagyjuk inkább!
Beszéljünk a mai fiatalokról, ez jobb téma! Tudod, hogy ők már milyen lusták! Én fiatalabb koromban akár 15 kilométert is gyalogoltam a szomszéd faluig, ha ott volt valami jó balhé! Ők meg már erre se képesek...
- És utána haza is gyalogoltál?
- Á, dehogy! Hazahozott a szekér.

- Tudjátok, mégis az volt az egyik legjobb sztori, amikor egy ember beleesett a vízbe még az előző hajónkról. Alexander nem hagyhatta ki, be kellett szólnia neki, hiszen a vízben a férfit kétségbeesetten kapálózott és hangosan kiabálta:
"Segítség, nem tudok úszni!"
Erre így felelt neki Alex:
"Én sem, de én nem kürtölöm világgá!"

Ezzel a mondattal lezárul a hosszú poénok sora. Belefáradtak a sok mesélésbe és úgy döntöttek, ledülnek egy picit.
Egyedül Alex nem volt álmos, inkább enni szeretett volna valamit.
Meglátogatta tehát a már alvó Zumbát, felrázta legszebb álmából és megkérdezte, hogy mit ehet.
A válasz rövid és tömör volt: "Amit találsz!"
Ekkor az alabárdos megkérdezte a szakácstól a következőt:
- Van-e itt egy kevés, de annál jobb sertéshús?
- Nincs! - mondja dühösen a szakács és szinte kirugja a szobából az alabárdost.
Neki sem kell több. Egy idő után, mikor már biztos újra elaludt a szakács, újra kopog az ajtaján, majd az újra felébresztett szakács még félig zárt szemekkel kinyitja az ajtót. Így szól Alex:
- Elnézést, nemrég érdeklődtem, hogy van-e sertéshús.
- Mondtam, hogy nincs! Mit akar még? - ordít Zumba.
- Hoztam egy keveset.
- Vigye innen! Kell a francnak! - majd jól bevágja az ajtót, és nem úgy néz ki, mintha még egyszer rövid időn belül kinyitná...

Alex a konyhába viszi a húst, besózza, megsüti, mosolyog közben tettén, majd egy kis kenyér és tőtet mellett élvezettel elfogyasztja az ételt.
Hamarosan aztán ő is elálmosodik és nyugovóra tér.

Neldor magába fordulva ült egy kis márvány ülőalkalmatosság félén, onnan figyelte szörnyű pszihés fájdalmak közt a kiutat kereső mágiatudókat és segítőiket.Kétségbeesett, látta az arcukon a tehetetlenség komor vonásait - ha ők nem tudják mi a megoldás, ő mint egyszerű fegyverhasználó aztán végképp nem tud túl sokat hozzátenni.Ráadásul ez a környezet is...
Nem bírta a zárt helyeket.Ráadásul teljesen rideg, mindenféle organikus dolgot mellőző helyen kellett abban szörnyű állapotában várni az ismeretlent.Egy idő után elbóbiskolt.
Újra a kies és hűs erdőkben járt, lába alatt ropogott az ősz beköszöntével meztelenre vetkőzött fák narancssárga színben pompázó hanyagul ledobott ruhája, könnyűléptű társai jóízűen nevettek körülötte majd megpillantotta a közvetlen szemben elötte elterűlő elf várost.Alanthol.Ó, mióta is vágyott már ide és végre megérkezett.Mindenki tiszta szívvel üdvözölte, megölelték a rég látott barátok, családtagok.Egy jónagyot szippantott a friss levegőből, tüdejét keresztül járta a hideg levegő sebesen kiüldözve onnan az oxigénmentes közeget
- Minden tökéletes - nyugtázta magában.Ekkor azonban, mintegy megcáfolva elöbbi kijelentését, bömbölés rázta meg az erdőt és a fák közt verődve jutott el annak minden egyes rejtett zugához...
Feje lecsúszott a támasztéknak szánt, combján támasztott kezéről és visszatért a valóságba.A kegyetlen és rideg valóságba.A hatalmas bömbölés elülni látszott azonban az elf azonnal felpattant és leakasztotta hátáról az íját majd egy nyilat helyezett annak idegére.Már már betegesen várta az új rémséget:végre, élet...