No, akkor elkezdeném a mesét (remélem, Sogroon, ilyesmire gondoltál!). Aki be akar szállni, az lehetőleg egy "átlagos" kalandozóval indítson, tehát lehetőleg ne gyertek arkangyallal, vagy fekete sárkánnyal... 
Sogroon lesz a mesélő, ő mozgatja majd a fő eseményszálakat, és az NPC-ket. Az egész történet párbeszédekre, és egyes szám 3. személyben elmesélt történetekre épül. Lássuk hát (kicsit sablonosan kezdődik, de majd csak alakul valahogy )!
Erathia egyik, hajdanán virágzó tengerparti kisvárosában vagyunk. A neve nem számít igazán, a háború-dúlta partvidéken totál ugyan így néz ki az összes kikötővároska jelenleg. A móló üresen unatkozik, hajónak még nyoma sincs se közel, se távol. Az egykoron nyüzsgő raktárnegyed kifosztva, felégetve, sötét alakok által megszállva éktelenkedik bánatosan a halódó városka tengerpartján. A város egyes negyedeit földig rombolta a háború, aki tehette elmenekült már régen, hogy helyükre mindenféle kétes alakok, szerencsevadászok költözzenek. Az élet meglehetősen veszélyes errefelé, a kiégett kalandorok akár egy ezüstért is képesek kioltani egykori társuk életét. Az utcákon szinte mindenki fegyvert visel (aki nem, azt még nagyobb ívben kerülik el, mert mágikus hatalomra gyanakodnak), mindennaposak a vérontások, a rablások, és a kisebb-nagyobb csetepaték. Az utcák rendjét önjelölt bandák biztosítják, területüket foggal-körömmel védelmezve egymástól, és a "külvilágiaktól". A biztonságot tőlük vagy határozott fellépéssel, vagy jól csengő aranyakkal kell megvásárolni.
Hasonlóan nyomasztó hely az egykoron fényesebb napokat megélt, két szintes fogadó-kocsma épület is. A cégér felét valaki lehasította (talán egy fehér hajót ábrázolhatott valamikor), a tető egy részét leperzselte valami (tűzgolyó, avagy egy sárkány lehelete?), kormos falai között azonban mind a mai napig szomjukat olthatják a kiszáradt helybéliek, és átutazók. Aash, a jól megtermett, hatalmas pocakot, és még hatalmasabb, vasalt bunkót viselő ogre kocsmáros megfelelően rendben tartja az ivót, és bár mindennaposak a verekedések, határozott fellépésével eddig még mindig sikerült kitessékelnie a kötekedő rendbontókat. A fogadó füsttől szürkéllő falai között mindenféle gyanús alakok iszogatnak, beszélgetnek, vagy hajolnak összebújva kétes eredetű térképek fölé. Épp úgy megtalálhatók itt a legutóbbi barbár betörés után itt maradó orkok, goblinok, mint a leginkább útszéli rablónak kinéző, füstösképű naplopók, a nomád ruhában feszítő, görbe kardot hordó lovasok, a kiöregedet, obsitos katonák, állás nélküli matrózok, vagy akár a mokány, mogorva törpék. A színes forgatag kaotikusan nyüzsög a koszhadt hajópallókon, kerülgetik a kicsiny, de igen tartós, tölgyfából ácsolt asztalokat, melyeken általában megtalálható az elmúlt hét (hónap?) étlapja, ételmaradékok formájában. Pipák, vastag szivarok, vékony cigarettek, vizipipák füstje gomolyog, szinte elnyomva a sárgás, sápadt fényű olajmécseseket. Az ajtóval szembeni falra egy hatalmas kandallót tapasztott még az egykori tulajdonos, amiben jelenleg is vidáman lobognak a hasábok. A kandalló előtti asztalnál két komor alak üldögél. Látszik rajtuk, hogy igazi veteránok ők, számtalan háború megkeseredett hősei. Az egyikük egy sötétzöld, csuklyás köpenyt viselő, kortalan arcú, metsző pillantású férfi. Egyik kezét sosem távolítja el az övébe tűzött, falevélt mintázó markolatú, hosszú, görbe tőre mellől. Az asztalon előtte egyszerű, mogyoróbarna íj, amit épp egy puha ronggyal törölget (off: hogy ezt miként csinálja egyszerre, az számomra is rejtély
).
A vele szemben ülő alak annál több figyelmet igényel, még a leghangosabb kötekedők is nagy ívben kerülik el a hatalmas karosszéket, amelyben üldögél. Egy feketésbarna bundájú, jól megtermett, majd két és fél méteres minotaurusz az. A testét borító szőrébe itt-ott ezüstös szálak vegyülnek, a két szarva között a sörényét valamilyen anyaggal narancssárgára festette, és taréj-szerűen felállította. Mind a testét borító számtalan heg, mind a hátára csatolt hatalmas, rúnákkal maratott, éjfekete, kétkezes csatabárd elárulja, hogy számtalan összecsapásban megfordult már. Orrában, és csonka bal fülében aranykarika fityeg, és száradó bundája olyan szagot áraszt, amitől még egy jobb érzésű ork is elfintorodik. Ellőtte három, literes fakupa, az utolsó alján lötyög még csak egy kevés a híres, kerítésszaggató, ork sörből. Ormótlan bal öklével megtámasztja hatalmas, busa fejét, és az elfogyasztott alkoholmennyiséghez képest meglepően tiszta tekintetét társára veti. Ez a tekintetet a legfurcsább. A hatalmas, melegbarna szemekben nem a fajtársaira jellemző őrjöngő harag izzik, hanem valami végtelen szomorúság, keserűség... Gyakran pillant az ajtó felé, mintha várna valakit... A hangja mély, karcos, amint megszólal:
- Még meg sem köszöntem neked, hogy megmentetted az életemet. Egész jó lövés volt, igazi mesterlövész vagy! - lassan beszél, szinte megrág minden egyes szót, mielőtt kimondaná.
Társa a mesterlövész szóra metszően ránéz, majd megcsóválja a fejét, és tovább folytatja az íja ápolását.
- Az a kis takonypóc azt hitte, hátulról ledöfhet! Valószínűleg meg is tette volna, ha te nem lövöd át a torkát... hmmm. Elf-féle vagy? Nem mintha bármi bajom lenne az erdők népével, sőt, egyet barátomnak is mondhatok közülük... Most csodálkozol, mi? Pedig igaz. Sokfelé megfordultam már, sok mindent csináltam, és sok lénnyel megbarátkoztam utam során... igaz ellenségem is akad szép számmal, de szerencsére ők fogyatkoznak a múló idővel rendesen! - morgó kacagása betölti az egész ivót, sokan felkapják a fejüket, és a minotaurusz felé fordulnak, de hamar visszafordítják pillantásukat maguk elé.
- Még be sem mutatkoztam - folytatja a bikafejű. - A nevem Dakk. Dakk, a Sárkányölő. Igen, jól hallottad: sárkányölőt mondtam. Télleg egy sárkány volt, még ha kisebb féle is, meg még egy kicsit éretlen, amolyan zöld színű... de jó darabot kiharapott így is a karomból. - mutat a bal karján éktelenkedő egyik sebhelyére. A sebhely méretéből látszik, hogy a "kisebb féle" sárkányka meglehetett vagy háromméteres.
- Messze keleten születem, Nighon szigetén, és egy labirintusban nőttem fel. Azok voltak életem legboldogabb évei! Olvasgattam, járőröztem a szinte végtelen járatokban, amikben csak én tudtam eligazodni, vadásztam a lángköpő kőgyíkokra... Oh, Gork! Nincs jobb íze semminek, mint a kőgyík frissen kitépett nyelvének! A környékbéliek néha egy-egy fehér ruhás szüzet küldtek be nekem. Szegényeket teljesen megzavarta az a sok babonaság, amivel a fejüket teletömték. Mindegyikük térdre borult, és azért könyörgött, hogy ne egyem, és ne erőszakoljam meg őket. Most mond, te, íjász! Hát mit tudtam volna kezdeni azokkal a törékeny kis mimózákkal? Nem vagyok én szörnyeteg! Így azután amikor megnyugodtak végre egy kicsit, akkor söprögethettek nálam, megsüthették a kőgyíkokat, fényezhették a fejszémet, és az értelmesebbjével még el is tudtam beszélgetni erről-arról. Azután mikor már kezdtek nagyon sápadozgatni, kezükbe nyomtam egy nagy marék csecsebecsét (ők aranynak, meg drágakőnek mondják, de mind a mai napig nem értem, hogy mit esznek azokon a népek, amikor haszontalan kavicsok, és fegyvernek alkalmatlan puha fém csupán), és kituszkoltam őket a hátsó, titkos kijáraton. Szerintem egy sem tért vissza közülük a falujába...
- Egészen addig tartott jó sorom, amíg egy Gunnar nevezetű hadúr, és féltestvére, egy Darkstorn nevű boszorkánymester el nem határozták, hogy már nagyon régóta honolt béke a környező királyság és az országunk között, úgyhogy összegyűjtötték seregünket, és átteleportálták az egész bagázst Erathiába. Mind a mai napig nem emlékszem már pontosan, hogy mivel sikerült rávenniük arra, hogy elhagyjam kényelmes kis labirintusomat... Azt hiszem Gunnar minotaurusz teheneket emlegetett, amiket gaz lovagok tartanak fogva várbörtönükbe... Hahhh, átverés volt az egész - Dakk egy hatalmas sóhajtással kiüríti kupáját, majd elkeseredésében úgy vágja vissza az asztalra a nehéz fa ivóalkalmasságot, hogy az szilánkokra törik. Társa egyetlen rezzenés nélkül folytatja tovább íjának karbantartását.
- Nem untatlak a rengeteg csatával, amin végig verekedtem magam. Hamarosan felfigyelt rám a hadúr (amúgy egész becsületes egy fajtársam volt), és osztagparancsnoknak nevezet ki. Bezony, én lettem a 3. csapásmérő század, 4. pusztító osztagának parancsnoka! Nagy karrier, mit mondjak... Volt tíz hasonszőrű alárendeltem, mind elvakult mészárosok valamennyien. De akkor még fiatal voltam, és egyre hajtott a tehenek ígérete! Fényesnek nem nevezhető karrierem akkor ért véget, amikor rajtaütöttünk azon a szekéren. Nagyon furcsa egy szekér volt, úgy őrizték a talpig vasba öltözött lovagok és számszeríjászok, mintha a grált óvták volna. Pedig csak egy vérvörösen izzó kard volt benne. Emlékszem, Darkstorn, amikor kedvenc fekete sárkány hátasán végre odatolta a képét, egészen fellelkesült a látványától. A kezébe szorongatta, és csak kacagott, kacagott! No, ekkor ütöttek rajtunk a sima képű lovagok, akiket valami hatalmas, fehértollú, szárnyas lény vezetett. Egyik világot látott medúzánk (akivel egyébként jól elbeszélgettünk néha), azt állította, hogy egy angyal. De nem hiszem, hogy az lett volna, egy angyal nem fürdik ellenfelei vérében olyan élvezettel, mint ahogy azt ő tette...
- Gunnar ekkor megpillantott egy csomó alattomos szerzetest a távolban. Rájuk mutatott, és csak annyit mondott: "Dakk, nyírjátok ki őket!". A parancs egyértelmű volt, és nem is túl nehéz. Tudod, hogy van ez... haverom mondta mindig, amikor a hegyesfülűekkel akadtunk össze: "elf lenni jó lövő, de érni szart, ha harc jön közel", és milyen igaza volt... Már ha nem sértelek meg vele. De így vannak ezzel a varázslók is. Messziről nagy bőszen durrogtatják a varázslataikat, de amikor valaki melléjük áll, meglóbálja a kétkezes szekercéjét, akkor bezzeg menten becsinálnak a nadrágjukba!
- No, elég az eléghez, hogy nyomultunk a fiukkal a szerzetesek felé, azok meg eregették bőszen ránk a mágikus lövedékeiket. Egész ügyesek voltak, mert már csak harmadmagammal voltam, mire melléjük értem. Persze ez is épp elegendő a feladathoz... No, ekkor hallottam meg azt a hangot, amitől muszáj volt hátrafordulnom, és azt hiszem nem én voltam ezzel egyedül... Darkstorn magasra emelte a kardot, valamit kiáltott, az ég elsötétült, és lángoló meteoreső zúdított ránk. Nem nagyon nézte, kit talál el vele, beküldte a szeretetcsomagot a legnagyobb kavarodásba. Megpróbáltam a szekér alá beugrani, de elkéstem... Egy szikla eltalálta a kobakomat, és minden elsötétült előttem...
- Mint később megtudtam, az az őrült boszorkánymester kinyírt mindenkit a közelben: barátot, ellenséget egyaránt. Ő meg kacagva repült a csatatér felett a hülye sárkányával, és minden menekülőt szénné égettetett vele. Hogy rohadna meg Zorg poklában!
- Arra eszméltem, hogy béklyókba verve zötykölődöm egy rácsos szekéren. A közelemből ocsmány ork röhögés hallatszott... Igen, kitaláltad, a barbárok rabszolgavadászai gyűjtöttek be, mint még használható egyedet a csatatérről, miután mindenki elvonult. Rugdaburg, a küklopsz arénájába kerültem. Így lettem gladiátor. No, ez a Rugdaburg egy tökös legény volt. Félmázsás sziklákkal dobálódzott, amikor mérges lett valakire, és volt, hogy el is találta az illetőt. Placcs, és már is palacsintává vált a nagyreményű goblin viador... Nem részletezem az ottani "hősi" tetteimet, minek untatnálak a szüntelen kiképzés, és a viadalok sorával téged! Annyit elég róla mondanom, hogy egész jó kis hírnevet sikerült szereznem: egy idő után úgy emlegettek csak, mint a Dühöngő Bika! ... Hogy hallottál róla? Igen, én vagyok Dühöngő Bika személyesen, az arénák bajnoka, a legyőzhetetlen, a halálosztó, a marcangoló, stb... stb... Elég hatásvadász név, nem? ... Ja, szerintem is. A Dakk sokkal jobban tetszik... No, azután persze megszöktem. Volt ott egy mágusforma, öreg, füstös képű ember, aki megígérte nekem, hogy mindenféle varázslatot tanít nekem, ha segítek neki visszaszerezni az elkobzott varázskönyvét, majd kijutnia az arénából. Mondjuk nem vert át, tanított is másfél hónapon át rendesen, csak a fejembe nem sikerült belevernie szinte semmit sem! Egyetlen varázslatot sikerült csak megtanulnom, a Gyógyítás igéjét. Nem egy nagy szám, mi? Pedig áradozott a Vízmágia hatalmáról, Jéglövedékről, Teleportról, a rejtélyes Klón varázslatról... de nekem csak ennyi jutott. Bár igaz, ami igaz, nem egyszer megmentette már az életemet, hogy egy-egy súlyosabb sérülésemet meg tudtam gyógyítani. Mutattam már a vállamat? Na, itt egy wywern harapott meg...
- Egyet sajnálok csak nagyon, azt, hogy a Hajóidézést nem sikerült elsajátítanom! Mennyire jól jönne most! Ki látott már ilyet?! Kikötővárosnak mondják, azután az utolsó hajó jó két évvel ezelőtt hagyta el a mólót, és vissza egy sem jött közülük. A háború meg felperzselte a környező erdőket, amiket meg nem égettek fel, azt kivágták, hogy ostromtornyokat, ballistákat, nyílvetőket építsenek belőle... Látom, ez téged is bánt. A francba! Annyi fa sem akad a környéken, hogy egy csónakfélét össze tudnék tákolni belőle! Pedig - hajol bizalmasan közelebb beszélgetőpartneréhez - azért vagyok pont itt, mert állítólag nem messze a parttól, alig két napi hajóútra, létezik egy sziget... Egy gyönyörű, smaragdzöld sziget, tele labirintusokkal, kazamatákkal, és állítólag egy minotaurusz tehén vigyázza! No, ezért sajnálom, hogy nem tanultam meg a Hajóidézést! Pedig a tenger... a tenger gyönyörű! Beleszerettem első látásra! Érted, megpillantottam azt a végtelen, mélykék víztömeget, és valami beléhasított a szívembe... itt belül. Egyszerűen muszáj kihajóznom, hogy láthassam milyen az, amikor minden irányból a smaragdzöld hullámok vesznek csak körül, és a horizont egybe olvad az ég kékjével... Csodálkozol? ... Nem, nem hiszem, hogy költő lennék, bár egyesek szerint viszonylag elfogadhatóan játszom a négy húros baseliten... Ha ismerném azt a nyomorult varázslatot, hidd el, nem maradnék itt tovább, egy percet sem! De tudod, éppen idevárok valakit... esetleg ő talán tud nekem segíteni... - ezzel mintegy végszóra kinyílik a kocsma ajtaja, és egy alak lép be rajta. A minotauruszok arcáról nehéz leolvasni az érzelmeket, így beszélgetőtársa sem tudja eldönteni, hogy az öröm, vagy a harag arckifejezését öltötte-e...
No, tudja valaki folytatni?
) kiadásával sem sikerült kiküsszöbölniük azt, hogy 9. szint felett ne fajuljon tápbajnoksággá önkéntelenül is a játék (akármennyire SZEREPjátszanak is a játékosok).
) MAGUS könyv kigyűjtése, kilistázása... és - szerintem - még így is béna lett, és tele van logikátlan dolgokkal (annak ellenére, hogy imádom). Egy vadi új világot teremteni (még ha az a H3 világa is) úgy, hogy hiteles legyen, logikus, és mindenki meg tudja találni benne a kedvére való fajt, hőst, NAGYON kemény munka, sok-sok ember többhavi munkája szükséges hozzá!
, de ugye egy lovag nem ugyanaz, mint egy barbár mészáros 
