Üdv Freemy.

Cherbó még mindig eszméletlenül feküdt. A sebeiböl szorgalmasan szivárgott a vér. Szerencsére nagyrészük égési sérülés volt, akkor szerezte mikor az elementál belsejében lángót gyújtot és a forgás kiragadta a kezéből. Az égési sérülésekkel szemben rendkivüli ellenálással rendelkezett, ha ember lenne akkor örökké viselni kéne, de magóg lévén ezek nyomnélkül elfognak tünni.
Ugy érezte egyre lejjebb sülyed az eszméletlenségben, közben különös álmok gyötörték. Álmában egy vulkán magmakamrája felett lebegett, a forróságtól folyamatosan olvadtak el körülötte a sziklák, de ő mintha nem is érzékelte volna a rendkivüli meleget. Csak lebegett ott és közben mérhetetlen ürességet érzett. A világ leegyszerüsödött számára. Ott akkor nem foglalkoztatta semmi, úgy érezte minden eddigi gondolata csupán az életével együtjáró szükséges rosszak voltak. A fölöslegesen eltöltött idő, ami mostanra már teljesen értelmét vesztette. Lassan ereszkedni kezdett. Az alant fortyógó lávatenger szerető anyaként ölelte magához.

_________________
Vigyázz, minotaurusszal vagyok, és nem félek használni!
Heroes3 map editor Codex v3.0

Miután a hajó elsüllyedt, a túlélők, akiknek sikerült valamilyen úszó fadarabban megkapaszkodni, úszva egymáshoz közelítettek és mivel jobb dolguk nem volt, történeteket meséltek egymásnak.
Nem voltak igazi hősök, nem voltak állatok a fedélzeten, csupán a rakomány. A hét harcos értett valamit a csatákhoz. A négy törpeharcoson kívül két alabárdos és egy íjász-crusader volt a hajón, akik nagyon jó barátok voltak. Történeteikről folytak a beszélgetések a kocsmákban, bár sosem tudták, mikor mondanak igazat, mikor hazudnak… Elég volt, hogy beszéltek, senki sem merte kérdőre vonni őket. Sajnos a törpék a katasztrófa után eltűntek, a három jóbarát azonban túlélte, most épp a habok közt úszkálnak, sodródnak az árral…
Petrus, az alabárdos most így szól:

„Pajtásaim! Ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy szó szerint nedves üleppel várjuk a hamarosan bekövetkező halált, ne tegyük szomorúan! Meséljük el legszebb történeteinket!”

Alexander, az együgyű alabárdos így folytatja:

„Látom az egyik matróz egy boroshordón egyensúlyozni próbál éppen, a rajtmaradás a tét, ideje lenne kirántani alóla a talajt és megcsapolni azt a hordót! Mulassunk is picit, ha már így összesodort minket a sors!”

Erre odaevickél a hordóhoz és enyhén megrázza azt. A matróznak se kellett több, egy enyhe csattanással 10 pontos hasast ugrott a tengerbe…
A fedélzet egy kb. 17 négyzetméteres darabja úszik a vízen. Theodorus, a crusader észreveszi, és így szól:

„Jó emberek! Próbáljuk elérni azt a nagyobb darab hajódarabot! Stabilnak néz ki, jópáran elférhetünk rajta!”

Közben egy doboz úszik feléjük. Alexander kiemeli a vízből és a tőle elvárható módon, elmésen megjegyzi:

„Höhö! Egy pipereláda! Voltak nők is a hajón? Ennyit ittam volna, hogy nem vettem észre őket???”

Közben sokan elérik a fedélzetdarabot, 12 ember már fel is mászott rá. Stabilnak tűnik, de csak jó időben az… Szerencsére a katasztrófáig és azóta sem volt rossz idő. A háttérben viszont valami szürke felhők gyülekeznek. Bíznak benne, hogy nem lesz semmi porbléma... Létszámellenőrzés után kiderült, 14 ember maradt életben, és még kettő küzd súlyos sérülésekkel (törés, zúzódás) az életben maradásért. Többségük időben ugrott ki a hajóról, így azon kívül, hogy fáznak, más bajuk nincs, most a bor is melegíti őket. Elkezdődik a sztorizgatás.
A találóan Sasszemnek nevezett matróz távcsövével mindeközben a környező vizet szemléli, hátha lát valami változást…

Billy!

miután kiüvöltözte magát visszarohant a fedélzetre.
Most is mint ezelőtt csak a csörte végére ért oda.
Hála istenne az elemntál megint el volt foglalva, azzal, hogy a fedélzetmestert a sarokba repítse, mivel Billy Dakk-ot nem látta azt gondolta, hogy őt már elintézte az elemtál. Remélte, hogy barátja csak lepihent, hiszen kemény fából faradták, és lecsöppent egy kis nyálcsepp a szája szegletén, ahogy elképzelte, ahogy majd a mostani kalandjukat egy csomó pálinka mellett kiecsetelik majd berátjával. Feltéve ha túlélik.

Billy most erre koncentrált, szájából egyre hangosabban szakadtak ki a szavak. Az elején a hatalmas szél elfujta ezeket, de ahogy a varázslta erősödött, úgy kezdtek a szavak egyre ellenálóbbak lenni a széllel szemben. A hajón mindenki halhatta, mivel szinte nemcsak a hobbit szájából, hanem a lelkükből is szólt a hang. A szavak ismeretlen kakofóniává álltak össze. A hajó lakói érzékelhették, mintha a szivük egy kissé lehült volna, mintha a mágia egy kis melegséget vett volna ki belőlük. A Magóg is érezhette, ahogy lelkének egy kis tüzes része kilép testéből, és önálló életet kezd el élni. A kis tűzgömbök egyesültek a hajó fedélzetén, és egy hatalmas gömbbé álltak össze az elemntál körül. A gömb felszíne hirtelen átlátszóvá vált, és elkezdett úgy kinézni , mint egy dobóháló, azzal a különbségek, hogy a háló csomói között vékony "tűzcérnák "keletkeztek, amelyek át meg átjárták az elementál testét. Aki üvöltve próbálta letépni magáról a gömböt. Talán élete utosó hibája volt, hogy lebecsült egy kicsi hobbitot.
Én ennyit akartam írni. Beorn ha gondolod töllem leírhatod az elementál további életét.

Az első éjszakán túl vannak a hajótöröttek, de sajnos a két súlyosan sérült fickó nem élte túl az éjszakát. Ünnepélyes keretek közt a tengerbe dobják őket és elbúcsúznak tőlük. Majd azon tűnődnek, mennyire nincs semmi a tengeren maguk előtt...
Ilyen üres a tenger az egyik irányban: http://theop8.chem.elte.hu/rosta/tenger.jpg A másik irányban a jéghegyek közti utunk látható, olyan szögből, hogy a halottak és a sok törmelék éppen ne látszódjon! http://windowsceportal.hu/tartalom/hatterek/1/jeghegy.jpg
Korábban nem lehetett tudni, de újabb 6 ember betegedett meg. Talán tüdőgyulladás érte őket, hiszen a víz nem volt valami meleg. Felszökött a lázuk és van, amelyik már rángatózik is, persze nem önszántából.
A tegnap esti borozgatós jó hangulat átmegy pesszimistává. Már csak a két alabárdos és Theodorus látja pozitívan a dolgokat, bíznak benne, hogy valaki csak rájuk talál…

Ekkor valami vagy valaki elrepül felettük, akinek kilétére nem derül fény. Esküdni mernének azonban a matrózok, hogy soha életükben nem láttak még ilyen rondaságot azelőtt. Vajon hová tart? Mi a célja? Netán valami veszedelmes dolog előfutára lenne ez? Mindenesetre az a repülő valami továbbszállt anélkül, hogy bármi is történt volna. Biztos más a célpontja, mondják a többiek…
Theodorus az egyetlen, aki látott már ilyet korábban. Nem sok jó emléke fűződik hozzá. Ugyanis ez nem volt más, mint egy gazdátlan fekete sárkány! Nem nehéz felismerni koromfekete színéről, tarajáról és az aranysárga hasfaláról. Erről ő most inkább hallgat. Kisebb bajuk is nagyobb annál, minthogy itt még jobban riogassa a népet… A betegeket vizes ruhával borogatják, de úgy néz ki, hogy egyre rosszabbul vannak, ráadásul másnapra két újabb áldozat lesz és az őket ápolókon is jelentkeznek a tünetek.
Theodorusnak nehéz döntést kell meghoznia. El kell különítenie a betegeket és az egészségeseket. Az ivóvízkészlet is fogyóban van, így azt is meg kell osztaniuk, bár sokszor találnak a vízben egy-egy flakon innivalót, legyen az bor, víz vagy bármi más, azért fel kell készülni a legrosszabbakra… Így szól a lovag:

„Mindenki, aki beteg és aki kapcsolatba került a betegekkel, megérintette őket, itt kell maradniuk, az egészségeseknek pedig át kell szállniuk egy mellettünk úszó kisebb hajódarabra. A vizet és a megmaradt élelmiszereket tisztességesen fele-fele arányban megosztjuk és elbúcsúzunk egymástól a túlélés reményében!”

Összesen csupán négyen maradtak teljesen egészségesek, a két alabárdos, a lovag valamint a távcsöves matróz. Ők átszállnak a másik hajódarabra, a többiek pedig tovább ápolják a betegeket amibe ők is belebetegszenek. A szörnyű halál természetesen nem kerüli el őket, két nap múlva be is következik a tragédia, tudja a fene, milyen vírus támadta meg őket, de mind meghalnak és a fedélzetmaradvány a halott matrózokkal úszik tovább a semmibe…
Theodorus hálát ad Istennek, hogy jó döntést hozott és azért is, hogy végre megszabadította ezeket az embereket a kínlódástól. Számukra a halál megváltás volt!

Sasszem megunja a leskelődést a nagy sikertelenségben, és beszáll a beszélgetésbe. Elmondja élete történetét, ami nem túl izgalmas. Megtudjuk, hogy amíg fel nem csapott matróznak, édesapjának segített. Aztán elszökött otthonról, mert nem bírta az elnyomást. Apja mindig munkára kényszerítette, ő viszont másra vágyott. Felszállt egy hajóra és titokban elhajózott. Itt megtanulta a távcsövet használni és ő lett a Sasszem. Mindhárom útitársa érdekesebb történetekkel múlatja az időt, ezért eztán már inkább figyel és csak egy-egy kérés erejéig szólal meg újra… Időnként belenéz távcsövébe, de mivel minden változatlan, egyre ritkábban teszi ezt meg újra és újra…

Már nagyon várom, ki lesz az, aki először meglátja a hajótörötteket!
Beorn! Javítottam. Azt gondoltam, minden, amit én mesélek, az is kék. Ezért írtam úgy. Eztán másként lesz.

Freemy! Egyre jobban tetszik, amiket írsz: gratula! Két kérés csupán:
1.) a kék színt hagyd már meg szegény mesélőnek
2.) ha már ennyit hánykolódnak, akkor ne 15 mérföldre kezdjenek hajótörést szenvedni, hanem mondjuk 150-re, ok?
De a többi nagyon tuti! Én is kiványcsi vagyok, ki veszi őket észre!


A viharelementál sistergő gőzként távozik a levegőég felsőbb régiójába, olyan hangot adva, mint amikor egy felfújt marhahólyagból egy szűk lyukon keresztűl kieresztik a levegőt. Az egyre halkuló sivítás >>>sound track: kuktában kész a kaja<<< hamarosan elvész a magasba. Ki tudja mi történt vele? Végleg megsemmisült? Vagy csak dolgavégezetlenül, evilági testének pusztulása miatt visszatért a saját elemi síkjára? Az Ezüstsólyom Röptén utazók számára mindez egyáltalán nem fontos: egy valami számít csupán, az, hogy ki és milyen állapotban élte túl az összecsapást.

Hamarosan előkerülnek az utasok, a vihartól kába matrózok, és megszemlélik a pusztítást:
A hajó középső fedélzete rettentő állapotban van. A fővitorla árbócát teljesen lecsupaszította a lény: ágaitól fosztott fenyőtörzsként magasodik ott a kitisztult égbolt alatt. Az egyik mentőcsónak eltűnt, a másik is darabjaira hullott szét. A korlát több helyen megrongálódott, a jobb oldalon egy jó két méteres darab hiányzik belőle. Az előfedélzet kabinjaihoz vezető ajtót egy rajta átzuhanó minotaurusz szétzúzta , és a tatfedélzet is elég ramaty állapotban leledzik.

Nem különben azok is, akik valamilyen formában részt vettek az összecsapásban: a minotaurusz még mindig kábultan fekszik a folyosón, ahová az elementál taszította, szemmel láthatólag csak beverte a fejét, csontja nem tört, hála erős testfelépítésének. A magóg szintén ájult, őróla az előkeveredett Selmo atya nem tudta megállapítani, hogy szenvedett-e belső sérülést.
- Szemmel láthatólag nagyon legyengült. Mintha minden életerejét felhasználta volna... - dünnyög a jó pap. Azután ágyba viteti a démonkát. Gyógyítani addig nem tudja, amíg nem jön rá, az állapotának belső, vagy lelki okai vannak.

Ahab kapitány megúszta egy szimpla kettős bordatöréssel, és némi fejfájással a kalandot, őt az atya meggyógyítja, úgyhogy pár perc elteltével már úgy harsogja a parancsait, mintha mi sem történt volna.

A kormányos járt a legrosszabbul: valószínű, hogy ő kaphatta be az elementál dühödt kiáltásának legjavát, mert a belső szervei egyetlen véres masszává váltak. Sajnos rajta már nem lehet segíteni, temetéséről később intézkednek... Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Világjáróról megmentett, és azóta szép lassan felépülő két matróz (az egyikük ugyan továbbra is félkezű) épebbik tagja valamelyest konyít a kormányzáshoz (másodkormányosként szolgált amott), úgyhogy ez a probléma egy időre letudva.

Az egyik matróz is eltűnt a viharban, társai még látták, amint kikúszik a fedélzetre... Valószínűleg a hullámok sodorhatták el. A lovag lova csodával határos módon megúszta, pedig a karám tetejét a szélvihar letépte fölüle. A raktár is egyben maradt, hála a fedélzetmester álhatatos munkájának. Úgyhogy végül is egész jól megúszta a hajó a pusztító vihart!

- Hiába no, erős hajó ez! - büszkélkedik Ahab. - Fedélzetmester! Amint látja, a főárbócunk így használhatatlan. A szél letépte róla a keresztrudat, és bár tartalék vitorlánk van, ezt pótolni nem tudjuk. Most néztem meg, a hajó után vontatott kis jaht egyben maradt, csak megtelt vízzel. Vegyen maga mellé valakit, merjék ki a ladikot, és szálljanak vízre. Amikor a keresztrúd elrepült, épp délnyugati szél fújt, úgyhogy északkeletre kell keresni. Remélem, hogy nem merül el teljesen, és így meg tudják találni, mert nélküle elég nyomorúságosan fogunk vánszorogni tovább! Ha tudja, keresse meg, és vontassák vissza. Bízom magában, fedélzetmester!

Ezek után Ahab a kisebb javításokról kezd intézkedni. Szinte mindenki szerszámokért, tartalék kötelekért, deszkákért, gerendákért szalad, és hamarosan vad kalapálás, fűrészelés veri fel a hajó csendjét.

- Így is vagy három napig tart, míg helyrepofozzuk a hajót, uram! - jelenti Ahab a kabinjából előkecmergő lordnak, aki vérző homlokát törölgeti.
- Átkozott vihar! - így a lord, majd halkabban, hogy csak a kapitány hallja, így folytatja:
- Nagyon úgy tűnik, hogy valaki nem szeretné, hogy mi elérjük az uticélunk!
- Lehet benne valami - feleli a kapitány. - De azért némi előnyre is szert tettünk. Ez a rettentő szél úgy röpített minket a hullámokon, hogy vagy félheti utat bejártunk alatta. Érzi, uram, hogy mennyire lehűlt a levegő? Egyre közelebb érünk a jeges vizekhez!

Ezek után a lord körbejárja a hajót, és köszönetet mond a bátor hősöknek, önfeláldozó tetteikért...


Ewolian + Zargul! Nyugodtan írjatok, úgy, mintha az én hsz-em előtt történt volna. Hajrá!

_________________
Vigyázz, minotaurusszal vagyok, és nem félek használni!
Heroes3 map editor Codex v3.0

_________________
Chuck Norris osztható nullával!!

Miután Eizyen segített lekötözni a raktár hordóit és egyéb ládáit, visszatért kabinjába, és várta az elkerülhetetlen rázkódást. Az hamarosan jelentkezett is, de Eizyennek nagyrészt sikerült az ágyához lapulva túlvészelnie azt. A vihar rettentően tombolt odakinnt. Behunyta szemeit, és egy békés tájat próbált elképzelni maga elé, hogy megnyugodjon. Békés gondolatait egy hatalmas rázkódás szakította félbe. Eizyen akárhogy is kapaszkodott az ágyába, nem tudta tartani saját testsúlyát, amint a szinte megváltozott gravitáció felfelé húzta teljes erejéből. A feje a plafonon koppant egy nagyot, majd menten utána visszazuhant az ágyára, ahonnan egy két és fél másodperces nyugalmi időszak után levetette a hajó balra dőlő mozgása. Második zuhanása során már védte a fejét. Miután lezuhant a földre, hirtelen az egész vihar abba maradt.
A mágus már kezdett megnyugodni, de ekkor a kis hobbit kiabálása újabb nyugtalanságra adott okot neki. - "Hát ez nem csak egy sima vihar?" - Azonnal elindult kifelé, de a folyosón inkább megállt, mert megijedt attól amit a fedélzeten látott. A minotaurusz vérben forgó szemekkel nyalogatta a csatabárdja élét. - Mi a... - kezdett bele mondandójába, de ekkor meglátta mire nézett Dakk nagy szemeivel. Szél, vízpára és egy csomó fadarab, valamint a hajó letört hulladékai kavarogtak a másvilági lény testében. Dakk az elementál felé lendítette bárdját. A varázsló döbbenten látta amint a bárd megsebzi azt a valamit ami fentről éppen őt vette célba. A következő pillanatban azonban a minotaurusz elrepült valahova hátra, mielőtt Eizyen akár bármit is tehetett volna. Sebes léptekkel elindult kifelé a fedélzetre, de egy szélhullám visszarepítette őt a folyosóra.
- "Mivel lehet ezen a lényen sebet ejteni? - suhant át villámgyorsan agyán a gondolat - szél és víz. Akkor tűzzel és a földnek a másik létsíkon kifejezett hatásával. Föld úgy látom nincs most itt a közelben, úgyhogy marad a tűz és a minotaurusz csatabárdja. Újra elindult kifelé. Az egyre erősödő szélben gyorsan elmormolta egy varázslat szavait. Ennek következtében mintha a szél, mostantól elkerülte volna őt. Még érezte, hogy hatalmas ereje van így is a szélnek, de már nem foglalkozott vele, és elkezdhette tervének következő pontját megvalósítani.

mégis lehet kettő lenne, folyt.köv

_________________
Chuck Norris osztható nullával!!

Miközben a túlélők a tengeren hánykolódnak, kisebb szél támad. Nem tudják, vajon mi történhetett, de hamarosan ki is derül. Sasszem elkezd elég furán viselkedni. Az eddig hallgatag ember szitkozódik, átkozza Istent és mindennek elmondja utitársait, akiket nagyon váratlanul ér mindez. Arca színe elváltozik, sápadt lesz és a szeme is mintha pirosabb színben pompázna, bár ezt a nappal szemközt ülve nehéz megállapítaniuk…
Theodorus eszébe jut, mit mondott egykori oktatója, az öreg Lord Andre. Elmondta neki, milyen jelek mutatkoznak, mikor egy élőhalott szellem megszállja a gazdatestet, és viaskodnak az uralomért. Az öreg ugye nekromantaölőként is elhíresült, így nem kevésbé érthetett a dologhoz. Pont ezeket, az általa leírt jeleket látta Sasszemen, így rögtön felvilágosította útitársait, hogy mivel van dolguk. Ezt mondta:

-Figyeljetek rám barátaim, Alex és Petrus! Ezt az embert megszállta egy gonosz szellem, talán épp a matrózok közül valamelyiknek a gonosz lelkéből építkezett, halála után önálló életre kelt és meg is találta az új gazdatestet. Rajta már nem tudunk segíteni, hiszen elhatalmasodott rajta a szellem tudata, a hatalmat felette visszavenni csak úgy lehet, ha ebbe a szellem is beleegyezik, de erre nem sok esély van…

-Miből gondolod, hogy valóban ez történt? –kérdezte Petrus.

Mielőtt válaszolhatott volna, Alexander is megszólalt.
-A fenét szellem! Túl sok bort ivott és keveset aludt, könnyen el tud hatalmasodni az ember felett az alkohol, pláne, ha nem ismeri a mértéket! Én már csak tudom! Néha én is túllőttem a célon, a célzóvizet már sokszor bevettem, de ilyen szörnyen még nem éreztem magam tőle, mint ez itt… Persze a vizet nem is szeretem…

Furán néznek rá a többiek…

-Hogy miért? Nem mondtam még? –folytatja Alexander.
Sosem iszom vizet, mert abban a halak mindenféle gusztustalan dolgot csinálnak!
No, de mi volt abban a borban? Ahhoz a halak hozzá nem férhetnek!

Erre Theodorus magában: „A sokféle tudás nem tanít meg arra, hogy esze is legyen valakinek… Ez az Alex bár remek harcos, saját döntései a csatát negatívan befolyásolnák pont együgyűsége miatt. Nem csoda, hogy akkor is elfutott…
Mondjuk sosem az eszéért csíptem. A szíve arany, a poénjai pedig mindig ülnek!”

-Nem, ez most biztos nem az alkohol!-folytatja Theodorus. Mi is ittunk legalább annyit, mint ő, mégsincs semmi bajunk. Ő korábban jobban bírta a szeszt, mint mi együttesen. Szóval biztos, hogy egy szellem van benne! Ki lehetne űzni, de ehhez mágus kellene, így közveszélyes bárkire, álmunkban érhet bennünket a végzet. Akármennyire is sajnáljuk, de meg kell ölnünk ezt az embert. Mielőtt azonban sorsot húzunk, hogy melyikünk legyen a hóhér, el kell mondjam, mit tegyetek, nehogy ti is az ő sorsára jussatok!
Először is jegyezzétek meg! Minél ostobábbnak néztek is ki, annál többet tanultok. Tehát, ne egymás reakcióira figyeljetek, mikor az eddig nem hallott dolgokról esik szó!
Amikor a szellem megszállja az embert, akkor először belül némi bizsergést érez, ami felfut egész az agyig. Mikor felér, átveszi a hatalmat áldozata felett. Mint már mondtam, kiűzni a szellemet, csak mágus tud, köztünk nincs ilyen, így más megoldásra van szükség!
Talán láttátok is már, van nálam egy medál, egy kettős kört ábrázoló, méghozzá a nyakamban. Akinek ilyen van, azt nem támadja meg a szellem. Hogy miért, ne tőlem kérdezzétek, ez egy régi trükk, Lord Andre tanította, tőle kaptam a nyakéket is. Annyit tudok még, hogy Cronossnak, a tér, az idő és a mágia urának van köze a dologhoz, de hogy pontosan mi, ez ügyben egy mágus véleményét kell kikérnetek! Láttam, hogy egyes matrózok a hajón ugyancsak viseltek ilyet. A feladat a következő. Ússzatok át a halottakhoz és szerezzetek meg tőlük minimum két ilyen nyakláncot, és garantálva van a biztonságotok!

Alexander és Petrus undorral bár, de megteszi, amit a lovag kért tőlük. A halottaknak mára már nemcsak a lába bűzlik, így nem szívesen veszi feléjük útját senki… Hamarosan vissza is térnek a tutajszerű roncshoz és visszamásznak. Mindegyik nyakában egy-egy nyaklánc méghozzá az a kettős kört ábrázoló nyaklánc lóg, amiről szó volt.
Eközben azonban Theodorusra támadt a szellem Sasszem testén át és épp hatalmas erővel viaskodnak. A lovag nem játszik alárendelt szerepet, de kicsit meglepődött a szellem támadásának hevességén. Le is tudná győzni, de kíváncsi, mire is képes egy szellem, mert még nem volt dolga egy hasonlóval sem, csupán hallott róluk.
Eközben a pillanatokkal korábban visszaérkező Petrus előkapja rég használt alabárdját és pont a szívén keresztüldöfi a furán rángatózó, mégis agresszíven támadó Sasszemet. Pár pillanat után holtan terül el előttük. Alexander leveszi nyakából a távcsövet és kiüríti zsebéből a hasznosnak tűnő dolgokat, majd a vízbe dobják az élettelen testet és szomorúan , de rendesen vacogva beszélgetnek tovább. A téma épp Brutus, Petrus édesapja…

De erről majd később…

A három barát magáramaradt a tengeren. Petrus veszi át a mesélőkét, aki mint megtudjuk, nem is alabárdosnak készült, csak a sors hozta úgy, hogy azzá vált...

-Hogy is lett belőled alabárdos? -kérdezi Theodorus

-Nem baj, ha egész előről kezdem a történetet? -így Petrus

-Miért lenne baj, időnk, mint körülöttünk a tenger! -feleli Alexander

-Szóval -kezdi Petrus. Már abban az időben, mikor Jézus Krisztus született, akkor meséltek egy emberről, aki jóval korábban élt és már akkor Istennek szolgált. Zsidó volt, de büszke volt rá.

-Hát te tényleg nem köntörfalaztál, mikor azt mondtad, hogy az elején kezded! Kíváncsi leszek, mi lesz ebből. -feleli meglepetten Theodorus

-Szóval ezt az embert úgy hívták, hogy Sámson -folytatja nyugodtan Petrus. Állítólag a hajában volt az ereje és én is az ő véréből származom. Édesapám, Joachim Brutus úgy mesélt nekem erről, mikor egyszer épp otthon volt és nem harcolt Lord Andre oldalán, hogy szinte teljesen hihető volt a sztori. Természetesen lehet, hogy nem igaz, lehet, hogy igaz, de nem tudja senki sem biztosan. Édesapámnak az ő édesapja, neki az ő apja mesélte, tehát apáról fiúra szállt a dolog. Mindenesetre azért van hosszú hajam, mert apámnak is az volt, és Sámsonnak is az volt. Bízom benne, hogy tényleg van valami erő azokban a hajszálakban és akkor a csatatéren már a fél győzelem az enyém.

Theodorus szólni szeretne, de Petrus megelőzi...

Ne is szólj! Tudom, most mire gondolsz, de nem úgy van az! Nagyon nem úgy! A csatatérről más okból menekültünk el. Ott esélytelenek voltunk a győzelemre és Alexanderrel úgy döntöttünk, hogy elvisszük a hírt a többi kastélyba is, ne érje olyan váratlanul őket a támadás, mint ahogy érte a mienket. Aztán megláttunk téged, és az életünk megváltozott.

-Azt vettem észre, de miért nem beszéltél, miért nem beszéltetek erről eddig? Mindvégig éreztem, hogy van valami titok a levegőben, de gondoltam, ha akarjátok, majd elmondjátok. Örülök, hogy végre erről is beszélsz! Látom van még mondanivalód, nem szakítalak félbe, beszélj csak!

Rendben! No, de ne szaladjunk ennyire előre. Apámról beszéltem, sajnos nem sok emlékem maradt róla. Ez a páncél viszont még az övé volt, a tartalék páncélja, amit még kezdő lovag korában viselt. Egyébként tudjátok meg, én nem is akartam alabárdos lenni! Apám révén ugyanúgy lovagi címre és elismerésre vágytam, mint ő, de mivel még nagyon fiatal voltam, csak 13, mikor életét vesztette az egyik nekromanták ellen vívott csatában, így csak a nevem miatt vettek fel alabárdosnak a kastélyba. Ott mivel nem nagyon szerettem ezt a lekicsinylést és a folytonos gúnyolódást, nem nagyon szerettek, amolyan "paprikajancsi" voltam, így nem is lettem olyan jó harcos, mint amilyen lehettem volna, ha akartam volna. Ha nem ismerkedek össze Alex barátunkkal, talán már nem is élnék. Az ő bugyuta elméjének talán legjobb ötlete volt, amikor azon a napon elmenekültünk. Mára megváltozott a véleményem az alabárdosokról és veled együtt keményen dolgoztam, edzettem magam, komolyan mondom, már bármelyik alabárdost le tudnám győzni. Talán többet is egyszerre! Remélem, be is bizonyíthatom mindezt!

Neked mi a véleményed az egész történetünkről, Alexander? Van titkod, amit eddig nem osztottál meg velünk?

-Az én életem egy örök rejtély. –így Alexander. Soha sem tudtam, és még ma sem tudom igazán, mi szeretnék lenni. Bár azt tudom, hogy ki mellett fogok harcolni! Ikertestvéremmel együtt álltunk be alabárdosnak, mert gyorsaságunkra felfigyelt egy későbbi mesterünk, aki hát mit tagadjam, édesanyám szeretője volt… Nem is bírtuk a fickót, de legalább segített rajtunk, elindított pályámon.

-Neked volt ikertestvéred? –kérdi meglepetten Petrus.

-Bizony volt, de sajnos edzés közben egy falmászó gyakorlat során rosszul ért földet, olyan rosszul, hogy eltört a gerince. Így nem sokáig marad életben. Csak annyit mondott, hogy legyek helyette is kiváló alabárdos, duplaannyi erő fog lakozni bennem, mint eddig, ő segít majd rajtam a kritikus pillanatokban. Még egy évet sem tölthetett el alabárdos tanoncként, és már vihettem is haza a rossz hírt. Apám favágó és ács volt, gyorsan összeütött egy gyönyörű, de egyszerű koporsót, és eltemettük testvéremet. Azóta anyám mindig nagyon aggódik értem. Most kiváltképp, hiszen már nagyon rég nem jártam otthon. Azt terveztem, hogyha megérkezünk a kereskedőhajóval, valahogy hazamegyek és megnézem, milyen állapotok uralkodnak odahaza.
De van itt még valami, amiről nem tudhattok. Mielőtt Petrus csatlakozott volna hozzánk, nem vetettem meg az italt, ma sem teszem, de a mértéket megtartom. Akkoriban sokszor az ital volt az erősebb, ami miatt majdnem eltanácsoltak a kiképzésről. Ekkor csatlakozott hozzánk Petrus. Ő sem volt a kiképző tisztek kedvence, én sem. Így nem nehéz kitalálni, hogy hamar összebarátkoztunk.
Mindig mindent megbeszéltünk, közösen döntöttünk a csatákban. Akkor viszont tényleg nem volt más kiút, mint a megfutamodás. Akkor azért mentettünk meg, mert bár senki sem merte hangoztatni, tudtuk rólad, hogy nem egy nemes vér vagy, mégis lovaggá válhattál. Ez ritkaság, büszke volt rád minden alabárdos! Közülünkvaló voltál, és az egyetlen lovag, akire mindig felnéztünk. Nem csoda, hogy végig kitartottunk melletted és eztán sem lesz ez másképp. Legyen bármilyen csata, bármilyen ütközet, összetartunk és egymást kihúzzuk a bajból! Gondolom van még neked is titkod előttünk, Theodorus! Mivel mindketten kiöntöttük lelkünket, várjuk, hogy te mit tartogatsz számunkra! Ne feledd! Még mindig jobb fölöslegeset tudni, mint semmit. Na jó, a semminél sokkal többet tudunk rólad, de igazából nem nagyon értjük, hogy is juthattál el a lovagságig. Mesélj erről, ha más egyébről nem szeretnél!

Theodorus elgondolkodik, miként feleljen a kérdésre. Bizony, sokmindent nem tudnak még róla, de mivel most nagyon ráérnek, úgy dönt, hogy ő is az elejéről kezdi.

Legközelebb ez következik! Aztán jó lenne, ha hamarosan jöhetne már az a megmentő hajó, mert meg fogják unni egymást! Meg aztán köztudott: Nyugodt víztől is irtózik a hajótörött!

_________________
Vigyázz, minotaurusszal vagyok, és nem félek használni!
Heroes3 map editor Codex v3.0

Ez még mindig Beorn irománya elé...

Miután Eizyen már jobban koncentrálhatott következő varázslatára nem is késlekedett sokat. A hajó egy korlát darabja amely éppen Eizyen felé repült, a mágus feltartott keze hatására, lassított a sebességén. Keze mozdulatára irányt változtatott, majd szép lassan a tomboló szél centruma felé kezdett el lassan araszolni. Az elementál felüvöltött amint a hobbit hatalmas mennyiségű tüzet eresztett rá kezéből. Ez kapora jött Eizyennek. A fadarabot, nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült kordában tartva az elementál mögé reptetni, vagy legalábbis nem azok elé a valamik elé amik feltehetőleg a lény szemei voltak.
A fadarab köré egy kisebb erőteret képezett, és végül meggyújtotta a fadarabot. Az erőtér megvédte a tüzet a hatalmas széltől ami a hajón folyamatosan jelen volt. Eizyen még nem nagyon csinált ilyet, de megpróbálta az erőtérben lévő tüzet minél jobban felmelegíteni. A fadarab, szinte teljesen eltűnt abban a gömbben ami szinte már csak egy tűzgomolyag volt. Amikor Eizyen úgy vélte, ezt már nem tudja fokozni, az erőteret a lény teste felé közelítette, majd egy utolsó erőfeszítéssel belevitte a lény testébe. A lény ebből nem érezhetett meg sok mindent, mert az erőtér nem engedte át a hőt és a tüzet, valamint azzal volt elfoglalva, hogy minél nagyobb pusztítást vigyen véghez a hajón és a hajón lévő, még mozgó lényeken.
Az erőtér megszünt. A pusztító hőmérsékletű tűz elárasztotta a lény testét. A jelenség látványos volt, igaz hogy csak egy-két másodpercre látszott. A tűz szét áradt a lény testében, egy forgó lángörvényt képezve, amiből egy pillanat múlva párolgó gőzfelhő valamint egy fájdalomtól üvöltő elementál képe bontakozott ki. Úgy tűnt a lény már nem húzza sokáig, de az is látszott hogy még közel sem halálosak ezen a létsíkon keletkezett sérülései. A tűzgömb létrhozása elég sok erőt kivett Eizyenből, de a látványos siker felbuzdította.
A másik gondolata a minotaurusz csatabárdja volt. Dakk mellett ott hevert a bárd, amely még mindig vörösesen csillogott, jelezve, hogy még aktiv mágikus töltése. - "Ez nehezebb lesz"- gondolta Eizyen - "gyorsan kéne, nem tudom meddig bírom még!". Rámutatott a bárdra, majd az elementál felé lendítette kezét, mire a csatabárd szélsebesen az elementál felé repült. Úgytűnt a lény nem vette észre a bárdot, de szinte az utolsó pillanatban amint elérte volna a bárd a lény alaktalan testét, egy szélhullám eltérítette azt. Eizyen elvesztette a bárd felett az uralmat. A tárgy egyszerűen belezuhant a tengerbe. -"Francba"- hagyta el a mágus eddig biztosnak tűnő fedezékét a fedélzeten, -"gondolom nem örülne neki a minotaurusz, ha magához térne, hogy a víbe hajítottam a kedvenc fegyverét."- Átrohant a fedélzeten. Érezte amint az elementál, megpróbálja lesöpörni őt is a fedélzetről, de a szélpajzsa még védett. A hajó szélén a korlát már nem volt meg, így veszélyesnek tűnt a széle mellé menni, az amúgy is billegő hajónak. Szerencsére nem volt szükség rá, mert a közelben meglátta a bárdot a vizen csillogni. Éppen merült volna el, amikor Eizyen mágikus hatalma segítségével, újra irányítása alá vette azt, és kiemelte a vízből.
A háta mögött meghallotta Billy egyre erősödő hangját. -" Ez nagy varázslatnak tűnik"- nézett vissza az elementál felé.
Eizyen megborzongott a látványtól amit látott. Csodálatosan nézett ki ahogy egy dühöngő elementált kordában tartott egy tűzháló. -"Most jó lesz!"- a mágus megint az elementál felé repítette a bárdot. Most már ellenfelük nem figyelt fel a közeledő csatabárdra, így az könnyűszerrel belhatolt annak evilági testébe. Eizyennek nagy koncentrálás kellett ahhoz, hogy ne repüljön ki az elementálból a fegyver. Kihasználta azt az elemi forgószelet ami az ellenséges lény testét képezte. A bárd a lény testében folyamatosan forgótt, mindenhol megvágva azt. Az entitás uralója fel-felüvöltött amint a bárd folyamatosan szó szerint felszabdalta. Viszont a mágus ezt csak kevés ideig bírta. Amint elfogyott ereje a csatabárd hihetetlen sebességgel kirepült a lény testéből. Beszakította a folyosó folyamatosan csapkodó ajtaját, majd a szemközti szoba ajtaját is áttörve beleállt a szoba falába.
Az elementál még mindig a tűzháló csapdájában volt, látszott rajta, hogy akármennyire is akar, nem tud szabadulni az egyre szűkülő hálóból.
Eizyen fáradtan nekitámaszkodott a fedélzeten lévő pajta falának, majd megkönnyebbülten felnyögött. -" Hát most már ez is meg volt. Egy elementál..."- tudta, hogy a csatát megnyerték, és örült, hogy azért elég jelentősen kivehette belőle a részét, így talán könnyebben fogják elfogadni őt új társai.

No nekem ennyi lenne, ezután párolog el gondolom az elementál.

_________________
Chuck Norris osztható nullával!!

Az infarktus jött rám, amikor tengerbe dobtad a bárdot!

Ewolian: az elementál távozott, és te továbbra is a pajta falának támaszkodsz, amikor meglepő erővel, egy kép bukkan fel agyadban. Az éjfekete, rúnákkal maratott csatabárdot látod a saját kezeidben szorongatva, amint magasra emeled, és kíméletlenül lesújtasz vele az előtted lévő áldozati oltárra kötözött fiatal lány torkára. A szépséges, szomorú arcvonású, hosszúhajú fej pörögve elszáll, és a lány artériájából spriccelve tör elő a vér. Rutinos mozdulattal, kéjes örömet érezve mártod fegyvered az áldozat rubinvörös vérébe, megfürdetve benne a pengét. Jóeső érzéssel konstatálod, hogy Urad elfogadta az áldozatot: a penge elnyeli a kiömlő vért, miközben körös-körül a segédpapjaid megkönnyebbült, örömmel teli suttogása kél. Igen, most már biztos a szekta győzelme! A diadal már csupán napok kérdése! Áhitattal teli szemeidet felemeled, és végigtekintesz Urad evilági másán, a 16 méteres rubinokból készült szobron...

_________________
Vigyázz, minotaurusszal vagyok, és nem félek használni!
Heroes3 map editor Codex v3.0

-Rendben! -veszi át a szót Theodorus
Tényleg titkoltam valamit, méghozzá pont a származásom történetét és a harcosok közé való belépésem okát. Most elmesélem.

Legközelebb, ha Theodorus találkozik valakivel és a történetéről kérdezi, csak azt fogom mondani, hogy "erre Theodorus elmeséli élete történetét eme borzasztóan kíváncsi vitéznek" vagy valami hasonlót. A történet ebben a hozzászólásban lesz leírva. Aki keresi, majd lapozzon vissza ide! Persze, ha konkrét kérdés lesz, arra rendesen válaszolok. Gondolom érthető. Akkor kezdjük is!

-Még ifjúkoromban, 14 éves koromban történt valami, amit a mai napig nem tudok kiheverni. Ez indított el az utamon! Még csupán két embernek meséltem erről előttetek, de úgy érzem, veletek megoszthatom titkomat. Lord Hagen és Lord Andre tud még csak a dologról.

Szóval az történt, hogy normálisan éltem életemet a 13 éves öcsémmel együtt szüleim farmján, fizettük az adót, élelemmel láttuk el az orkokat, így ők nem bántottak minket. Egyik normálisan induló napon épp a földet műveltünk, mint ahogy azt máskor is az évnek ebben a szakában szoktuk…
Ekkor történt valami, amit még a mai napig sem tudok pontosan, hogy mi volt. Azt vettem észre, hogy egy csomó szerzetes közelít felénk a köves úton. Ez még nem is lenne olyan szokatlan, hiszen forgalmas út mellett laktunk, de most jön csak a java. Furcsa hangokat hallott édesapám az ellentétes irányból, hát odamentünk mi is, megnézni, mi történik. Láttunk egy hadvezérszerű valakit egy nagy fekete sárkányon és jópár minotauruszt félelmetes tempóban harci üvöltések közepette közeledni. Édesapám meg is jegyezte a bajsza alatt,
„Itt valami nagyon nincs rendben! Ezek a minotauruszok nagyon berágtak a szerzetesekre!”
Nem is volt minden rendben...
Mikor a szerzetesek észlelték a fenyegető minotauruszokat, azonnal csatarendbe fejlődtek és földünkön átgázolva (mert ugye így volt közelebb) felálltak egymás mellé és elkezdték szórni az „áldást” a minutauruszokra.
„No, ez kellett csak nekünk, oda lesz a termés, mit fogunk enni a télen?” –fortyogott atyám, de mit lehetett tenni? Két kapával és anyám hirtelenharagú természetével kevesek voltunk ekkora seregek ellen… Mire észbekaptunk, már sorra hullottak el a minotauruszok és alig maradt időnk menekülni. Mikor utoljára hátranéztem, láttam, hogy négy bátor minotaurusz maradt, pontosabban már csak három, ekkor egy újabb életét vesztette, de ez a három már ott karistolt a szerzetesek között. Esélyük sem volt a túlélésre, mégis harcoltak utolsó vérükig!
Mi ekkor már befutottunk a házba, hogy ott a pincében megbújhassunk. Legfürgébb révén én mentem elöl és már nyitottam is a pince tetejét, öcsém mögöttem érkezett, apám udvarias volt, így anyámat maga elé engedte, majd következett egy nagy bumm! Valami hatalmas kő eshetett házunkra, ahogy később észleltem. Apám már nem tudott lejutni a pincébe, így sajnos ott vesztette el életét, anyámat pedig ő védte meg saját testével a haláltól.
Ekkor megesküdtem! Megbosszulom apám halálát, megtalálom azt a fekete sárkányon üldögélő hadvezért és a két kezemmel fosztom meg életétől!
(Később, ahogy tanultam, megtudtam, hogy egy varázslat, méghozzá egy meteor shower nevű végzett mindenkivel, aki a csatatéren volt. Ezt egy idős varázsló árulta el nekem, mikor neki is elmondtam a történetem. Nem akartam varázsló lenni, így nem is tanutam ilyesmit, inkább a puszta erőre hajtottam mindig. De erről majd később…)
Miután lecsendesült minden, édesanyámat öcsém gondjaira bíztam, hiszen ő jobban értett a földműveléshez, szerette is csinálni, nekem csak jobb híján segédkeznem kellett. Régóta arra vártam, hogy elmenjek otthonról, kiképzésben részesüljek, és a jó oldalon vegyem fel a harcot Erathiáért! Már semmi sem tarthatott vissza. Apámért útra keltem és egy íjászmesterhez szegődtem, hogy lőfegyverek használatára tanítson. Ki is tanultam mindent, tanítványai közt a legjobb íjász lettem. Ekkor úgy éreztem, ideje váltani és közelharcot tanulni.
Volt egy íjászverseny a közeli kastélyban, hát beneveztem. Én lettem, az aktuális Robin Hood Verseny bajnoka. Meg is kerestek a kastélyból, hogy lenne-e kedvem csatlakozni és a számszeríj használatát is elsajátítani. Természetesen nem mondtam nemet, hamar kitanultam ezt is. Mondtam Lord Hagen-nek, az ottani felettesemnek, hogy mivel már nagyon jó vagyok az íjászat terén, szeretnék közelharcot is magasabb szinten tanulni (természetesen a kastélyban ezt is tanítják, de mi csak lándzsákkal és kiskésekkel tanultunk harcolni ellentétben a crusaderekkel, lovagokkal, akik komoly kardokkal edzettek). Ő bemutatott Lord Andre-nak, a vár legnagyobb, leghíresebb, de már idős lovagjának, akiről az a hír járta, hogy párbajban még soha sem vesztett, viszont már régóta nem párbajozott, kora miatt... Egy híres mondás is szólt róla: „A citrom nem esik messze a lótól”, ugyanis apja is híres lovag volt, bátran lépett mindig a harctérre, egyszer egy mindmáig vitatott csatában egy fekete lovag ütötte ki a nyeregből és vette el az életét. Azóta Lord Andre a bosszúnak élt és a nekromanták ellen küzdött. Fiúgyermek nemzésére nem volt lehetősége, sem ideje, így öregkorában megbízta Lord Hagent, hogy keressen egy fiút, aki méltó arra, hogy örökbefogadja és fiaként kiatnítsa. Rám esett Lord Hagen választása.
Lord Andre segítségével kitanultam a kardforgatás képességét, mind az egykezes, mind a kétkezes kard használatát.
- Akkor tettél szert hatalmas erődre és fizikai állóképességedre is, ha jól gondolom -szólal meg Petrus, hiszen egy ilyen kard forgatásához nem elég egy hétköznapi ember!
- Bizony így van! -folytatja Theodorus. Azonban mielőtt befejezhettem volna a képzést, megtámadták a kastélyt. Élőholt seregek rontottak nekünk látszólag minden ok nélkül. Az igazság más volt. De erről majd később...

Borzasztó sokan voltak.
A harc közben egy futár érkezett a hírrel, miszerint nem kaphatunk erősítést. Nekem kellett a hírt megosztani Lord Andre-vel, aki természetesen engem, mivel épp én voltam kéznél, letolt, mint a rezes gatyát…

Mindenki magát meghazudtolva is, de küzdött a végsőkig. Sajnos a túlerő ellen nem győzhettünk. Az én és maroknyi seregem feladata volt, hogy nekiugorjunk, ahogy mi mondtuk a „halottasszekérnek” és meg kellett semmisítenünk. Megtörtént. Nem számoltam a csontikat útközben, akiket szétzúztam, voltak egypáran, de azt hallottam, hogy a többiek sem szerénykednek, hiszen percegő hangok jöttek körülöttem mindenhonnan. Hatalmas volt a por. Aztán a nyomás engem is magával sodort, egyszer csak megállt a jobbik combomban egy skeleton penge… Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat és a földre rogytam. A csontit, aki a földre kényszerített, levágta egy másik kollégám, aztán őt egy másik skeleton, így pont rámesett. Mozdulni sem tudtam, de legalább életben maradtam. Mivel nem látszott rajtam, hogy életben vagyok, az élőhalott tömeg odébbállt és a többieket támadta. Sajnos már nem sokan voltak életben közülünk, ha életjelet adtam volna, abban a pillanatban halott lettem volna. Az tartott még életben, hogy bosszút ígértem apám gyilkosának, így nem lett volna értelme félholtan erősködni... A kastély az övék lett.

Amint berohantak az ellenfelek kastélyunkba, valahogy elkúsztam az erdőig, ahol szerencsémre két bajtársammal találkoztam. (Ti voltatok azok!) Nekem elsőre úgy tűnt, hogy gyáván elmenekültetek, mégis kapóra jöttetek. Mikor láttátok, hogy életben maradtam, ugye segítettek rajtam, ápoltak és így túléltem a végzetes csatát. Akkoriban még jártak hajók a környéken, bár nem túl gyakran. Egyikre felszálltunk és az Ossgord nevű jeges szigetre mentünk. Élelmiszert szállított a hajó, mi pedig egy időre elmenekültünk a világ elől, hogy felgyógyuljak.

Fél év múlva a seb begyógyult, de nekem újra kellett tanulnom járni. Köszönöm, hogy mindvégig kitartottatok mellettem! Erős volt bennem az akarat és a bosszúvágy apám és a nekromanta sereg miatt, így újra megtanultam, begyakoroltam mindent, amit addig tudtam. Elmúlt pár év és most úgy döntöttem, hogy eljött az ideje a bosszúnak. Ezért embereket keresek, akik segítenek nekem kideríteni és megtalálni azt a hadvezért. Ezért is indultunk útnak, nem pedig azért, hogy végre hazatérhessek, mint ahogy mondtam. Úgy gondoltam, hogy egy minotauruszt fogok keresni, akitől óvatosan megkérdezem, hátha tudja, kit is keresek valójában és hol találom...

Ahogy most ücsörgünk itt a hidegben és várjuk a megmentő hajót, ha jön egyáltalán, egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy találkozok egy minotaurusszal. Jelen pillanatban az is örömmel töltené el szívem, ha végre újra meleg ágyban alhatnék és gyakorolhatnám az íjászatot és a kardforgatást, ahogy azt tettem eddig minden nap, mióta újra elkezdtem megtanulni mindent, amire korábban képes voltam. Gondolom, ti sem gondoljátok másképp.

Mi a véleményetek a titkomról? Ti mit tettetek volna a helyemben? Láttok esélyt még arra, hogy megbosszulhatom édesapámat? Én biztos nem adom fel, még a legkilátástalanabbnak tűnő pillanatban sem. A lényeg a gondolkozás és nem a nyers erő. Az másodlagos. Jó, ha ezt ti is megjegyzitek!

Úgy látom, Alexander szeretne mondani valamit. Ne tartsd magadban! Beszélj!

Hamarosan ti is megtudjátok, mit szeretne Alexander hozzátenni az elhangzottakhoz!

Alexander így felel:
- Tudod, csak annyit szeretnék hozzátenni mindehhez, hogy a remény hal meg utoljára… A halál előbb utóbb úgyis utolér minket! Erről jut eszembe. Ettetek már életetekben uborkát?

- Uborkát? –mondja Theodorus. Még szép, hogy ettem. Hogy jön ez most ide?

- Hát te, Petrus? –ránéz Petrusra.

- Én is, de mondd már, mi köze van ennek a mostani helyzetünkhöz! –így Petrus

- Különösebb semmi –feleli Alexander, csak egyszer egy kocsmában azt hallottam, hogy azok között, akik ettek már uborkát életük során, 100 százalékos volt a halálozási arany…

- Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes vagy poénkodni! –mondja neki Petrus irigykedve. Mi lenne, ha elmondanánk pár poénos történetet, ami minket ért? Szerintem jó kis időhúzás lenne. Közben borozgatnánk, mint egy jó kis füstös kocsmában! Ha benne vagytok, akár kezdhetem is!

A másik két vitéz bólintva tudtára adja, hogy benne vannak. Petrus bele is vág a közepébe.

Képzeljétek! Egyszer egy kivégzésen fura dolog történt. Alexander tudja, de te, Theodorus még nem, hogy valamikor a kastélyban mint őr szolgáltam kivégzések mellett. Sok érdekes történetet hallottam ott. A két legjobbat el is mesélem!

Egy lopásban bűnösnek talált ogrét visznek a bitófához kivégezni, de az eszméletlenül csuklik. Letérdel, a fejét elhelyezi, ahogy kell, de még mindig nagyon csuklik. Odamegy a hóhér és megkérdezi:
- No ogre, mi az utolsó kívánságod?
- Hát hóhér úr, ha meg tudna egy kicsit ijeszteni!

Akasztják télen az áruló alabárdost. Ismertem a fickót, bár soha sem derült ki róla, hogy tényleg áruló volt-e, mégis bárki el tudta róla képzelni és ekkortájt a gyanú is elég volt az akasztáshoz. De nem is ez a lényeg, hanem amit ott mondott:
A hóhér megkérdezi tőle:
- Na, mi az utolsó kívánsága?
- Há' ennék egy kis málnát.
- Megőrültél alabárdos? Télen málnát?
- Há' megvárnám...

- Ezek nagyon jók voltak! –mondja Theodorus. Most hallgassátok meg az én történeteimet!

Egy fiatal pár nemrég kezdte el közös életét. Az ifjú arát nem érdekelte különösebben a házi munka, mígnem egy este férje kiordibált a munkahelyéről, a mellettük lévő házban található fűrésztelepről:
- Drágám, mi történt a porral és a faforgáccsal ezen az asztalon? Tegnap beleírtam egy fontos dolgot, hogy ma ne felejtsem el, és most nem találom!

A másik történet egy kocsmában esett meg. Két az alkohol által jelentősen befolyásolt személy beszélgetését volt szerencsém kihallgatni. Nem szokásom a hallgatózás, de mivel aznap nagyon tele volt a kocsma, pont melléjük kellett leülnöm. Míg barátomnak természetből eredő dolga akadt, a részegedő vitézek elkezdtek érdekes dolgokról beszélni. Sosem felejtem el a kérdéseket, amiket aznap feltettek. Persze válasz nem érkezett a kérdésekre, azok talán még a kérdéseknél is jobbak lettek volna, de talán majd ti kitalájátok a válaszokat is! El is mondok most pár kérdést ezek közül.

Süllyedő hajón láttál már ateistát?
Aki addig kacsint a tyúkszemre, míg az visszakacsint, kitartó?
Szerinted, aki az akasztott embertől megkérdezi, hogy lógunk, lógunk, hajcsár?
Akinek józanon is keresztbeáll a szeme, szerinted vallásos?
Honnan tudja egy vak, hogy végzett a feneke kitörlésével?


- Te is voltál már érdekes helyen, Theodorus! –veszi át a szót Alexander. De most jöjjenek az én sztorijaim!

Apám legjobb barátja egy sírköves volt, aki temetéseken is segédkezett. Ő temette el szerencsétlenül járt testvéremet is…
Ő véste be a kívánt szöveget mindig az elhalálozottak fejfájába vagy fejkövébe. Tőle hallottam pár extra kérést, amit a fejfákra irattak.

Itt nyugszik Lady Sarwag,
Itt vagyon ő eltemetve,
Elősszőr fordul elő, hogy
Senki sem fekszik mellette.

Itt nyugszik Ladislaw Balgerta
Csinálta a keresztapja.
Az anyjának barátságból
Ezt a fejfát akácfából.

Theodorus azonban ennél a pontnál félbeszakítja
- Ez nem poénos! Hagyd abba az ilyesmit!
Nem semmi emberek vannak! Akit ilyen szöveggel helyeznek végső nyugodalomra, annak az életére nem lehettek büszkék családtagjai… Én nem hiszem, hogy valaha is ilyesmit íratnék bárkinek is a fejfájára…

Közösen isznak újra némi bort és a mai nap elmegy a további poénozgatással.
Másnap reggel Alexander, aki ugye átvette a távcsöves szerepet Sasszemtől, észrevesz valami apró dolgot a vízben, ami biztos nem a hajójukról származik! Felrázza a többieket és arra bíztatja őket, hogy mindenki evezzen annak a valaminek az irányába! Vajon mi lehet az?

-Minden ami ismeretlen, nagyszerűnek látszik! –mondja Theodorus, hogy felkészítse utitársait az esetleges veszélyre, bár még senki sem tudja mi lehet az. Azonban egyre közelednek felé!

Hogy mi is az a tárgy a vízben, legközelebb kiderül!

Egyre közelednek a tárgy felé. Még nem tudni, hogy mi az, de egyre nő a mérete.
Találgatják, hogy mi lehet az. Petrus szerint egy hordó, méghozzá teli borral, így hajódarabhoz kötött és mindezidáig magukkal húzott egyre fogyó boroshordó felváltható lesz ezzel. Theodorus szerint ez nem más, mint egy fapajzs. Nem túl erős, nem túl strapabíró, talán egy paraszt veszthette el, mert feléjük az állandó veszély miatt sok paraszt készíttetett magának egy nem túl drága, mégis valamit védő pajzsot. Alexander szerint ahogy közelednek, egyre inkább úgy tűnik, hogy egy hulla az…
-Talán… -mondja Alexander. Ugyanis a nagymamám hatvanéves korában elkezdett napi hét kilométert gyalogolni. Most kilencvenhat, és fogalmunk sincs róla, hol a fenében lehet…

- Elég az ilyen poénokból! –kiált fel Petrus. A halál nem vicces!

Amint még közelebb érnek, már mindenki látja, hogy valami fa ládikó lehet. Pár csapás még és el is érik. De nem is kis ládikó, hanem egy nagy láda az! Azon vitatkoznak, hogy ki nyissa fel először, hátha valami elátkozott ládikó ez, amit nem kéne felnyitni. Ahogy forgatják és nézegetik, feltűnik rajta egy cetli, amire valamit írtak, de a víz már elmosta az írás felét. Ennyi látszik belőle:

„A ládikó tartalma egy bizonyos Szaladinnak, a Moulder vár egyik Efreetijének a tulajdonában áll. …ert kapitány (A nevének elejét és a többi szöveget elmosta a tengervíz)”

- Egy Effreti kincse! Ezt érdemes lesz kibontanunk! –mondja Alexander és már próbálkozik is a zár feltörésével.

Theodorus még mindig bizonytalan azt illetően, hogy kinyissák-e a ládát, de már nincs ideje közbeszólni, mert az alabárdosnak sikerül kinyitnia a menet közben már teljesen átrozsdásodott lakatokat.

Amint felpattan a lakat és kinyílik a láda, nem mindennapos látvány várja a túlélőket. Egy levél van a ládikó tetején, alatta pedig pénz és első látásra értékesnek tűnő fegyverek, kardok és egy kés. Pár kézzel rajzolt kép is volt még a ládikóban, ami a lovagokat ábrázolja. Theodorus kiveszi a levelet, ami valójában nem is levél, hanem egy lepecsételt szerződés. Felnyitja és már olvassa is hangosan, hogy a többiek is egyszerre értesüljenek a hírről.

„A ládikó tartalma egy bizonyos Szaladinnak, a Moulder vár egyik Efreetijének a tulajdonában áll, amit Erathia földjéről rabolt egy sikeres csata után. Szaladin megbízza Hellert kapitányt, hogy a rabolt kincseket és fegyvereket szállítsa Moulder várának Thissen nevű nyugati kikötőjébe és ott adja át Szaladinnak.
A ládában található értéktárgyakért felelősséget vállal Hellert kapitány és garantálja, hogy épségben megérkeznek tulajdonosához. Ellenkező esetben a halál sebes szárnyakon jön el rá.”

A szerződés le volt pecsételve és mindkét fél által alá lett írva.

- Mivel a mieinktől rabolta Szaladin a kincseket, így nem juthat el hozzá! –mondja Theodorus. Természetesen ettől a perctől kezdve miénk minden, amit természetesen igazságosan elosztunk.

- Nézzük csak, pontosan hány aranytallér és fegyver található a ládában! –veszi át a szót Petrus.

Nekiállnak mindent megszámolni és kiderül, kereken 300 aranytallér, 5 kard és egy lovagi tőr található a készletben. Így fejenként 100 aranytallér és 2-2 kard üti a két alabárdos markát, amiket egyenlőre átmenetileg a ládában hagynak. Theodorus pedig elrakja a lovagi tőrt, az egy kardot, valamint a 100 tallérját pedig a ládában hagyja.
Kétféle aranytallér került a ládába, mint később kiderült pontosan fele-fele arányban.
Ezek a tallérok: http://freemy.tvn.hu/Kepek/CrusaderObv.jpg http://freemy.tvn.hu/Kepek/CrusaderRev.jpg

A kardok így néznek ki:
http://freemy.tvn.hu/Kepek/sword1.png http://freemy.tvn.hu/Kepek/sword2.png http://freemy.tvn.hu/Kepek/VSE000023_L.jpg http://freemy.tvn.hu/Kepek/VSE000029.jpg http://freemy.tvn.hu/Kepek/VSE000033.jpg

És itt a tőr: http://freemy.tvn.hu/Kepek/crusader_dagger.jpg

A képek:
Egy lovaghajó: http://freemy.tvn.hu/Kepek/crusader_ship.gif
Egy lovag harc közben két képen: http://freemy.tvn.hu/Kepek/crusader_lovag.jpg http://freemy.tvn.hu/Kepek/Empire_Crusader.jpg
Végül lovag harc után az esőben: http://freemy.tvn.hu/Kepek/uneasyrest.jpg

Tanakodnak, vajon mi történhetett először a lovagokkal, aztán meg a (valószínűleg) kereskedőhajóval? El van átkozva a víznek ez a része? Itt, a környéken csak tragédiák történnek?
- Legyen bárhogy is -veszi át a szót Theodorus-, a lényeg az, hogy ha rövid időn belül nem jön erre egy egészséges hajó, mi is és a kincs is odaveszik!

Erről beszélgetve rájuk száll az éjszaka, sötétbe burkolózik a táj. Minden csendes. Már túlzottan is! Ez valaminek a jele, -gondolja Theodorus. Remélem, holnap történik valami számunkra pozitív dolog!

Nemcsak a hajótöröttek, már én is nagyon várom a felmentősereget. Napokig tudnám még írni az efféle történeteket, de jó lenne már veletek beszélgetni. Biztos tudtok sok érdekeset mondani Theodorusunknak!

Feljön a nap, felébrednek a hajótöröttek is. Petrus szép nőkről, meleg ágyban eltöltött éjszakáról álmodik. Reggel meglepetten tapasztalja, hogy csak álom volt az egész. Alexander édesapjáról és öccséről álmodik, akik épp arra kérik, hogy tartson ki, de hogy miért, azt már nem tudja meg, mert felébred… Theodorus már nem emlékszik álmára, csak azt tudja, hogy jó volt. Ahogy felkelnek, körülnéznek és ugyanazt észlelik, hogy már nem látszik jéghegy a közelükben, de sajnos felmentő hajó sem. Ez lesz a negyedik nap, amit a tengeren kell eltölteniük. Mindegyikük vágyik már valami normális ételre, lassan-lassan már a borból is elegük van, ami talán még két napig kitart, aztán az is elfogy…

Alexander észreveszi, hogy egy halcsapat fölött vannak épp, akik sebes tempóban úsznak keletről nyugat felé. Bíztatja társait, hogy próbáljanak meg az alabárddal illetve Theodorus a karddal halat fogni! Ha sikerül, legalább a mai kaja más lesz, mint az eddigi maradékok. Fél óra is elmegy, mire megérkezik az első hal a tutajra. Petrus hatalmasat kurjant.

- Jeeeee! Valamit elkaptam! Ez már nem menekül! Bár nem a legnagyobb, azért megteszi. Folytassuk csak!

- Sajnos a karddal nem megy –szólal meg Theodorus. Túl mélyen vannak ehhez képest a halak! Ti csak ügyeskedjetek, én meg majd raktározom és előkészítem őket!

Alexander is elkapja az első halat.
- Itt a következő! Már én sem maradok éhen! Sőt, rögtön itt a második is! Petrus húzz bele, mert ki fogsz kapni a halfogóversenyben!

Petrus sem hagyja annyiban, elfogja a versenyláz.
- Már verseny is van? Persze, ha te többnél jársz, nem nehéz versenyt hirdetni! Mindegy. Legyen! Akkor sem fogom hagyni magam! Itt is a következő! Egyenlő! Tovább!

Két órára rá odébbúsznak a halak és véget ér a vetélkedő. Petrus öt hallal zárt az élen, Alexandernek négyet sikerült fognia. Bosszankodik ám rendesen Alex, de mit lehet tenni, a tényeken nem lehet változtatni. Most Petrus volt a szerencsésebb.

Sokáig nincs idejük örülni illetve bosszankodni, ugyanis kiderül, miért tűntek el a halak oly hirtelen. Cápák követték őket, azok elől menekültek. Most pedig már a cápák köröznek körülöttük… Egyszerre vagy 10-20 cápa gyűlt össze a környéken, úgy néz ki épp kajaidőben vannak.

Petrus meg is jegyzi:
- Nem lenne ajánlatos most a vízbe ugrani és közelebbről megszemlélni ezeket a pokoli hírnévre szert tevő vízigyilkosokat! Még a lábad se lógasd a vízbe!

Erre Alexander poénosan:
- Sose nézd meg a víz mélységét két lábbal, főleg a jelenlegi helyzetben ne!

Elmegy egy újabb óra, a hajótöröttek némán ülnek és figyelnek. A cápák úgy néz ki, rájuk sem hederítenek. Theodorus azonban észreveszi, hogy azon a hajódarabon, amin a meghalt matrózok tartózkodtak, már nincs egy sem. Senki sem látta közülük, hová lettek, talán az egyik cápa hozzáért a szállítófához és ez elég volt, hogy a tengerbe csússzanak a halottak. Ott meg valószínűleg már a cápák el is fogyasztották őket… Legalább a szaguk nem jön már többé erre –gondolja Theodorus és elgondolkozik azon, hogy mitévő legyen egy esetleges cápatámadás esetén.

Újabb egy óra elteltével már nem látszik egy cápa sem a környéken. Valószínűleg jóllaktak már, bizakodik mindegyikük. Ekkor azonban valami enyhe ütést éreznek a hajódarabon pontosan Theodorus mögött. Ő hátra is fordul rögtön és felkiált.

- Nem igaz! Valamelyik matrózt hozzánksodorta a tenger! Ráadásul olyan, mintha ismerném! Nagyon hasonlít valakire, bár a fejét úgy nézem, leharapta valamelyik cápa… Nem Sasszem az?

- Dehogy! Sasszem egy fejjel magasabb! –poénkodik Alexander.

Elcsendesülnek és Alexander sem poénkodik már, átérzi a helyzet komolyságát. Bár nem mondják ki, mindegyikük bízik abban, hogy velük ilyesmi nem fog megtörténni. Petrus az alabárdjával arrébb löki Sasszemet és bízik benne, hogy újra nem fognak találkozni vele.

Theodorus mindeközben végez a halak pucolásával. Már csak azt kell kitalálniuk, hogyan fogyasztják el őket. A hajóról származó egyik begyűjtött ládában van egy lapos fémpajzs, gondolják, azon fogják elkészíteni az ételt amolyan keleti módra. Theodorust mindig is érdekelte a hasa, így nagy valószínűséggel ebből is tud majd valamit összekotyvasztani, ahogy az eddigi napok során mindig. Meg is szólal a lovag.

- Mivel nem tudjuk megfőzni a halat, így nyersen kell elfogyasztanunk. Nem baj, van erre is ízléses módszer! Van még egy kevés sónk és némi jégtömbbe fagyasztott rizs a ládikóban, ezt a pajzsra helyezve a napon felolvasztjuk, majd az így kapott rizságyra ráhelyzezzük a nyers halat és megsózzuk. Ekkor hideg, de nem is olyan rossz ételt kapunk. Tudjátok, a keleti zen kolostorok étrendje alapján dolgoztam ki ezt a táplálkozási formát, ami a jang és jin ételek kombinációján alapul, amihez inkább csak az ízesítés végett kevernek egy kis húst, halat vagy egyebet. Egy évig magam is éltem egy zen mintára alapuló kolostorban, ahol nagyrészt zöldségféléket és gyümölcsöket fogyasztottunk, legfeljebb ünnepnapokon ettünk némi halat vagy tojást. Fő táplálékunk a miszo leves, a rizs, a sóban eltett zöldség, az úgynevezett cukemono, reggelenként pedig a maradék rizsből készített rizsnyák volt. A miszoba tofut és gyakran hajdinalisztből készült levestésztákat tettek. A halat, amit szusinak neveznek, mindig rizságyon, szójamártással, tormával, amit ők vaszabinak hívnak, fogyasztják. Az volt a legérdekesebb számomra, hogy mindegyik fogást egyszerre fogyasztották el. Itt az ideje, hogy ti is kipróbáljátok! Amint kiolvad a rizs, álljunk is neki! Jó étvágyat!

Ezt a főzős cuccot nem magamtól találtam ki, hanem tényleg létezik! A japán konyha ilyen! Ebből alakult ki a mai vegetáruánus étrend is. Azért bővebben ne menjünk bele, mert ott én is elvéreznék!