Dakk halad az élen, mögötte alig pár lépéssel lemaradva Clod.
- Mint a régi szép időkben, mi, gawám! Mint a régi szép időkben! Penge és íj... igaz, ha kevésbé lenne hideg, még szebb lenne, de egye fene! Már csak ellenfelek kellenének, akiken végre megmozgathatnám egy kicsit a berozsdásodott izmaimat. Bár... - sandít a mögöttük ballagó csapatra - nem tudom ezek miként viszonyulnának egy újabb csetepatéhoz...
A minotauruszt elöntik ez emlékek:
- Arra emlékszel, mikor az a három naga beszorított minket a tóba? És egy álló nap ott szívogattuk a levegőt nádszálon keresztül! Úgy felázott a bundám, hogy egy három hete záporban ázó farkas se nézhetett volna ki nálam különben! És még agyon sem verhettük őket, mert nem árulhattuk el magunkat! Hejj, azok voltak a szép napok! Utánunk az üldözők, előttünk az ismeretlen, és szabadok voltunk mindentől és mindenkitől! Azt ettük, amit épp találtunk, vagy zsákmányoltunk, ott aludtunk, ahol épp ránk esteledett, és azzal harcoltunk, akik épp a fegyvereink elé keveredtek! De szép is volt!
Nagyot sóhajt, ahogy a közelmúlt emlékein rágódik.
- Tudod ez az expedíció sem rossz. Mindig történik valami, a bárdom nem pihen túl hosszú ideig. Csak tudod ez a bezártság... Állandóan a nyílt égbolt felettem és a végtelen víz köröttem! Mit meg nem adnék egy jók kis barlangért, föld alatti járatokért! Ahol nem kell állandóan attól tartanod, hogy a fejedre szakad az ég... Oké tudom, én akartam a tengerre szállni mindenáron, csak tudod, sosem gondoltam, hogy a tenger ennyire ööö... nagy. Ennyire vizes, és ennyire lehangoló...
A nagy elmélkedés és emlékezés közepette a kicsiny csapat lassan eléri a lezuhant léghajó roncsát. Clod egy nagyobb jégdombra húzódik, hogy szemmel tarthassa a környéket (keze az íján), Dakk pedig a roncs mellől fürkészi a környéket, nehogy valami vagy valaki meglephesse őket.
A roncs szánalmas látványt nyújt. Az utazókabin ripityára törve, üveg, fa és fémtörmelék keveredik egymással a feltúrt hóban, selyem és papírfoszlányok borítják a környéket.
- Csoda, hogy a kölyök megúszta a dolgot! - jegyzi meg valaki.
Megkezdődik a roncs átvizsgálása, először nagy, majd mind kevesebb lelkesedéssel. Szinte semmi nem maradt a hajón épségben, még a ballont alkotó selyem is annyira ronggyá szakadozott, hogy még vitorlapótlásra sem éri meg fáradtságos munkával kiszabadítani az egyéb romok közül.
- Hát ezúttal nem volt szerencsénk - így lord Raphaell.
Mindeközben Dakk a lezuhant léghajóhoz legközelebbi tornyocskát vizsgálgatja (kissé unja magát, miközben a többiek a roncson kutakodnak). A tornyocska nagyjából egyenlő magas vele, a legvastagabb pontját simán át tudná ölelni, színe halvány narancssárga, tapintása érdes, durva.
- Különös. Nem humi építette, az biztos... - dünnyögi a mínó. Azután, mint a felfedező aki szokatlan dolgot talál, megpróbál „kísérletezgetni” a toronnyal. Simogatja a felszínét, a dudorokat tapogatja, megpróbálja megkarmolni, sikerrel: erős karmai párhuzamos, bár nem túl mély nyomot hagynak a felületen. Megszimatolja a körmeit, amelybe a torony anyagából is tapadt. Embernél jobb szaglásával kissé kesernyés, de nem túl kellemetlen szagot érez.
- Mi a francból lehet ez?
Összeszorítja öklét, és először gyengéden, majd egyre nagyobb erővel kopogtatni kezdi az oszlopszerűséget. Az tompa hangot ad, amely jelzi, hogy belül üreges. Furcsa, hogy más és más irányból kopogtatva különböző hangot hallat, mintha nem lenne azonos a falvastagsága.
- No lássuk, mi van benned - köp a markába Dakk, jó erősen megmarkolja kétkezes csatabárdját, és sújtásra emeli...
Az Ezüstsólyom Röptén félhomályos kabinjában hever Selmo atya mozdulatlan teste. Billy a varázslóból jelenleg ápolóvá vedlett hobbit már jó ideje megunta az alig lélegző pap bámulását, így úgy gondolta, talán nem okoz vele bajt, ha elugrik egy teára a konyhába. Az egy teából három lett végül, és persze némi táplálékot is harapott a sok folyadékhoz. Így esett, hogy a jó atya eszmélése észrevétlen maradt.
- Ne tedd!!! - ül föl váratlan Selmo ágyán. Felemelt jobb keze mintha mutatni akarna valamit, de ekkor ájultan hanyatlik vissza párnáira...
... a bárd rúnái felizzanak, a frissen köszörült penge sivítva hasítja a levegőt, és a minotaurusz minden erejét beleadva derék magasságban, vízszintesen lesújt a narancsszín toronyra. Csengő-bongó hang hallatszik, mint amikor egy nagy üvegtábla törik darabokra: a toronyszerű valami felső része szabály szerűen darabjaira robban, beterítve a környéket és a bikafejűt. A toronyból csak egy csonk marad, jól látszik immár az üreges, apró kamrákra osztott belseje. Kékké dermedt, öklömnyi valamik szóródnak a hóba minden irányba.
- Jé, ezek úgy néznek ki, mintha nagyméretű hangyák lennének! - lép közelebb az egyikükhöz Dakk, és belerúg az összegömbölyödött kékes kitinpáncélba. A fagyott rovar arrébb gurul, majd lassan kiegyenesedik, és először bizonytalan mozdulatokkal, majd mind határozottabban hat lábára áll. Kékes színe egyhamar tovaszáll, és eredeti barnás-fekete fényében csillan a havon. Csáprágói mérgesen nyílnak-záródnak.
- Hello hangya! - lép közelebb röhögve a minotaurusz, és a csatabárd fokával agyoncsapja a teremtményt. Eközben a szétzúzott rovar társai is lassan felélednek dermedtségükből, mind többen és többen kezdenek mozgolódni a hómezőn, ráadásul a torony földbenmaradt darabjából is egyre másra másznak elő.
- Mit vagytok úgy oda! - mentegetődzik a bikaember, mikor társai szúrós pillantásokkal kezdik őt méregetni. - Ez csak egy nyavalyás termeszboly! Találkoztam már hasonlóval... igaz, azok kisebbek voltak... - gyors ütésekkel még további három hangyaszerű rovart zúz össze, amelyik szeretne közelebbi ismeretségbe kerülni a mínó bundájával.
Ekkor figyelnek fel a zajra. A széttört oszlop csendülésének hangja nem ült el végleg a levegőben, mint ahogy az várható lett volna, hanem egyre erősödve tovább szól. A környező tornyok, oszlopok kezdenek rezonálni, mind hangosabban és hangosabban, és a hangot átveszik a mellettük állók, majd az amellett állók is...
- Bocsika! - így Dakk.
|