NA akkor jöjjön, aminek jönnie kell!:D

A hajó feltűnése a horizonton mint mindenkit, Johnatant is jobb érzéssel töltötte el, végre valami bíztatóbb helyet lát az előző napok havas és jeges tájai után, ahhova reméli nem kell még egyszer visszatérni! Miután felértek a fedélzetre, s a hordó sorsa is elrendeződött, a fedélzetmester a konyhát vette célul, ahol a szakácstól kért egy jó nagyadag forró rumos teát, amit ott helyben fogyasztott el, miközben a szakáccsal némileg beszélgetett, már amenyire tudtak figyelni egymásra! Miután átmelegedett és felfrissült némileg visszatért a hajó fedélzetére, máris akadtak egypáran, akik elfoglaltság után érdeklődtek! Mivel a matrózok eléggé gyéren vannak a kelletéhez képest, ezért tájékoztatta a törp urakat, hogy majd felmérik hogy miféle teendőket tudnak esetleg átvenni, és a hajó védelmében is kiemelkedő szerepet kívánn szánni nekik, ami majd némi kiképzéssel egybekötött gyakorlatozást is magába foglal a hajón fellelhető szigonyok használatát illetően is! Ezek után A törpökkel együtt levonultak a kabinok felé, majd mindenki ment a maga lakása felé! Johnatan először is jónak látta a felszerelését kicsit letisztítani és rendberakni a párnapos kintlét után, hisz a hideg hó és jég is ártó lehet, főleg itt ahol még a vihar sem mentes apró jég és hódaraboktól! Ellenörzés közben pedigérezte, hogy a hajó mintha megmozdulna, s magában nyugtázta, hogy elhadják ezen partokat, szerencsére! Ezen tények birtokában a dolgait befejezvén eldőlt, hogy aludjon egy keveset a jobb éghajlatú lkabinban, kellemesebb környezetben!

Apropó, a törpék milyen fegyvernemben is jeleskednek, és nagyjából milyen felszereltséggel is érkeztek a hajóra??

Mielőtt kitalálná valaki, hogy ők a speciális síelő-ejtőernyős-hegyivadász jégtörpe kommandó...

A jégtörpék alapvetően közelharcosok. Fegyverzetük a rövidnyelű, egykezes csatabárd, amiből vagy kettőt forgatnak egy időben, vagy a másik kezükben pajzsot tartanak. A csatabárdot rövid távra (kb. 5 m) egész ügyesen el is tudják dobni. Páncélzatuk szőrmével bélelt pikkelyvért, acél erősítésű szőrmesisak, a pajzsuk fémből, csontból és bőrből készült közepes méretű, kissé elipszoid jószág. (A matrózok titokban fogadásokat kötnek, hogy ebben a hacuban mennyi ideig tudnak a vízen fennmaradni, ha egyszer belepottyannak a tengerbe... ) Egy törpe vagy egy bárdot és egy pajzsot, vagy három bárdot hordoz magánál.

Az egyikük (Umoot), ért a bányadenevér meglovaglásához is, de ilyen dögöt - szerencsére - nem hoztak magukkal, így képessége sajnos kárba vész a hajón.

Elég részletes voltam?

... bár ki tudja... átvizsgáltátok a csomagjukat?

Jöjjön Dougal!

Dougal egy öreg emberrel ül szemben. Az öregember szakállas, őszhajú, pusztító és világos mágiát használ és szerzetes ruhában (mint a H3 beli szerzetes, csuklyával) van. Dougal a páncéljában.

-Azt mondod, egy paplovag vagy?- kérdezi az öregember.
-Az lennék - mondja Dougal.
-Akkor mesélj magadról - mondja az öregember.

-Hol is kezdjem... - mondja Dougal - Szüleimet egyáltaán nem ismertem, sőt nagyszüleimet sem. Katona voltam. Minden napm, egész álló nap egy hosszú karddal az övemen és egy számszeríjjal a kezemben őrködtem, láncingel páncélozva. Kiképeztek kardforgatásra és íjászatra. Nem túl sok csatában vettem részt, inkább olyan "járőr" vagy "őrszem" fajta voltam. Később zsoldos katona lettem egy seregben, lovasnak képeztek ki, így kitanultam a lovagolás fortélyait, és megtanítottak arra, hogy hogyan kell a lóról lőne íjjal. A "lóról lőne íjjal" megtanulása után saját magam megtanultam, hogy hogyan kell a lóról számszeríjjal lőni.

-Hmmm... érdekes. Most is zsoldos vagy?-kérdezi az öregember.

-Nem, most már nem. Mikor befejeztem a katonáskodást, egy gróf kijelölt utódnak. Tőle tanultam meg a fénymágiát és a pusztító mágiát, ő nevelt belőlem palovagot-mondja Dougal- Mikor a gróf meghalt, a birtok az enyém lett, meggazdagodtam. De a birtokoeladtam a leghűségesebb szolgámnak, és kalandor lettem.

-Miben segíthetek?-kérdezi az öregember.

-Egy-két könyv kell, pusztító és világos mágia könyv. És persze egy jobb kard és egy jobb számszeríj-mondja Dougal.

Az öregember átadja Dougalnak amit kért és vigyorog. Dougal kimegy a házból és a kikötőváros felé közeleg.

Ööö... Dougal, te visszaolvastál a sztoriban? Beleszőhetni beleszőhetnénk, de ez most így nekem hirtelen volt!

_________________

Mindeközben máshol, egész más körülmények közt, teljesen más lények, a toborzás végeztével éppen egy meglehetősen furcsa, de annál érdekesebb útra készülnek...

Történt ugyanis, hogy a gonosz nagyúr egyik nemesének, Drakula grófnak hű alattvalói, az éj leple alatt, villámgyorsan elfoglalták az emberek egyik kastélyát, méghozzá a híres Azgerothis nevű erődítményt, ahol véletlenül, egy rég elvesztett, az előholtak számára borzasztóan fontos iratra és hátoldalán egy térképre bukkantak.
Az irat a rég eltűnt Holtak kincsének helyét írta le, amit az irat hátoldalán található térképen meglehetősen pontosan ábrázoltak. Mindez természetesen a holtak nyelvén íródott, és csak az előholtak számára volt olvasható.

Az emberek valószínűleg régiségként, kuriózumként kezelték és egy múzeumban vitrin alatt, mint egy ősi nyelven íródott okiratot őrizték.
Minden bizonnyal le akarták fordítani, de ez nem nagyon sikerülhetett nekik...

Az előholtak így mondhatni könnyen visszaszerezték a számukra felbecsülhetetlen értéket és Drakula gróf kezébe juttatták.

Ő ezt elszállította "főnökének". Hamarosan pedig egy expedíció fog indulni a kincs megszerzéséért.

A Holtak kincséről illik tudni, hogy az előholtak már borzasztó régóta keresik és olyannyira híres, hogy az, aki megtalálja, majd a nagyúrnak elviszi, rögtön helyettesévé lép elő és mindenki, aki a kincs előkerítésében részt vesz, bőséges jutalomban, megbecsülésben részesül, valamint vezetőkké, hadvezérékké lépnek elő.

Drakula gróf a fontos cél miatt minden támogatást megkap a nagyúrtól azért, hogy a kincset megszerezze.
Az út elég hosszúnak tűnik, ugyanis hó- és jégmezőkre, a jégtörpék birodalmába kell eljutniuk és ott, az ottani várat vagy várakat legyőzve kell a kincset megszerezniük. Mivel nem túl ismert a terület, ezért Drakula gróf úgy látja jónak, ha egy előörsöt indít útnak, akik gyorsabb sebességgel haladva feltérképezik az utat, amit a kincs megszerzéséhez meg kell tenniük. Így minden apróbb megjegyeznivalóról feljegyzést kell készíteniük, el kell jutniuk a várig vagy várakig és visszatérve mindenről részletesen be kell számolniuk a grófnak.

Drakula gróf nem szeretné még tájékoztatni népét arról, hogy mekkora lehetőség előtt állnak, így a következő hirdetést akaszttatja ki területe három legfelkapottabb szórakozóhelyébe, a Túlvilági tivornyába, a Halál árnyékába és a Pusztító csókba, ahol a kockajátékok legkülönfélébb változataival szórakoztatják magukat a pihenni vágyók:

"Különleges küldetés!

Itt az idő! Most bizonyítsd rátermettségedet grófodnak!
Aki csatlakozik küldetésemhez, vezető pozícióba kerülhet!

Különösen veszélyesnek ígérkező hajóútra toborzok bátor harcosokat!
Aki úgy érzi, hogy már kellőképpen berozsdásodott a kardja, illetve egyre kevesebb porcogó hang hagyja el térdének ízületeit, vagy csak izgalmasabb kalandokra vágyik, jelentkezzen Drakula gróf hajójára és bizonyítsa be, hogy ő még mindig A VALAKI!

Süvítő szél, szellemes légkör, túlvilági, fagyos hangulat, kalandos szerencsejátékok és helyenként síri csönd az, amire invitállak. Csatlakozz, jelentkezz még ma, mert holnapra már lehet, hogy kihajózunk!

Jelentkezni a kikötőben, a 001-es számú lidérchajón, Gruhaa kapitánynál, a halállovagnál lehet!
Amint összejön a létszám, indulunk!

Drakula gróf, tulajdonos"

A hirdetésre sokan felkapják fejüket, és úgy döntenek, hogy szerencsét próbálnak.

Elsőként jelentkezik a hajóra Thel, a bátor, rozsdásodó karddal rendelkező csontvázharcos, barátjával a test nélküli, lebegő, anyagtalan lénnyel, Huo szellemmel.
Gruhaa kapitány mivel első jelentkezőről van szó, ki is nevezi a csontvázharcost rajparancsnoknak, a szellem pedig olyan feladatot kap, hogy másokkal felváltva, de amikor szolgálatban van, állandóan a hajó "szemének" kell lennie, minél magasabbra kell szállnia és ezáltal minél messzebbre kell látnia, hogy egyrészt a terület feltérképezése minél jobban sikerüljön, illetve minél előbb előjelezni tudja az esetleges veszélyforrásokat.

A hajóra eközben még vagy 15-20 csontváz érkezik, amikor pár náluk nagyobb lény alakja kezd körvonalazódni a távolban. Gruhaa kapitány szeme felcsillan és izgatottan várja, kik is fognak hamarosan a hirdetésre érkezni...

Ennyit előre, ha valami nem teszik, vagy hibás dolgot írtam, azonnal szóljatok!

.

- Mi lehet ez meg itten? - töprengett el Dazu, miközben a fején hámló, elhalt bőrt vakargatta nagy darabokban lefele.

- Valami írás, vagy mi! Milyen jó, hogy annak idején megtanultam a betűket felismerni! - azzal határozottan közelebb lépett a pergamenhez.

A szag, amely Dazut nagyjából húsz méteres körzetben körbelengte, rettenetes volt. Bomló, rothadó hús gyomorforgató, undok, édeskés szaga. Még szerencse, hogy senki sem rendelkezett szaglószervvel a közelben... A csinosnak már egyáltalán nem mondható, kissé málló állagú zombi teste körül nagy rajokban zümmögtek a hatalmas, fekete döglegyek. Dazut azonban egyáltalán nem zavarták. Megszokta már őket, mint ahogy azt is, hogy bal kezén már csak egyetlen ujj maradt. A többi ugyanis lerohadt...

Uszkve három órán át tartott, míg sikerült kibetűznie a kiakasztott pergament, és bomló agytekervényeiben lassan összeállt annak értelme is. Persze a holtak országában senki sem sietett. Itt már mindenki ráért. Hiába no, annak is van előnye, hogy valaki élőholt.

- Itt a lehetőség számomra! Csapott a homlokára zombink, amitől egy nagy darab levált az orrcsontjából, és a szittyós, sáros földre esett. Észre sem vette nagy izgalmában.

- Fagyos puszta! Kaland, meg ilyesmi! Kell már egy kis változatosság! Az elmúlt 450 évben nem sok minden történt itt velem... ha azt a kis apróságot nem számítom, mikor az a patkánycsalád beköltözött a beleim közé... Azt hiszem, ebben a sors keze vagyon! Mit is írt? Hol kell jelentkezni? Aha! Valami lidérchajón! No, akkor futás, nehogy lekéssek róla!

Azzal Dazu megfordult, és imbolyogva, kacsázva, nagyjából egy epebajos csiga sebességgel elballagott a Lidérchajók kikötője felé. Közben persze azért még hazaugrott kedvenc rozsdás, csorba rövidkardjáért, szétmálló, zöldes bőrpáncéljáért, és kedvenc sisakjáért, amibe ékelődve még mindig ott fityegett a halálát okozó törpe dobóbalta...


„Kicsivel” később...

Gruhaa kapitány undorodva nézett az előtte támolygó, foszladozó testű zombira.

- Nem, te nem jöhetsz! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem tehetett róla, valahogy nagyon rühelte ezeket a mállott testűeket. A csontvázak mások! Tiszták... nem ilyenek, mint ez... ez a nagy rakás, rothadó trágya!

- Kérem, uram - rimánkodott Dazu. - Engedjen fel! Nem fogja megbánni! Ígérem! Egyszerűen muszáj, hogy én is rajta legyek a lidérchajón! Kérem! Több van bennem, uram, mint amennyi elsőre látszik!

Gruhaa kapitány már éppen undorral bele akarta rúgni az élőholt halakkal teli, néma, sötét óceánba a zombitot, amikor átfutott agyán az a szóbeszéd, amit pár évvel ezelőtt hallott Dazuról, a legöregebb zombiról. Állítólag maga Fistandantilus, minden idők legnagyobb nekromantájának vizsgamunkája volt a korosodó rothadék... Fistandantilus pedig sosem végzett félmunkát, ha halál nélküli teremtéséről volt szó. Jó példa erre ez itt előre, aki már legalább négy évszázada bűzölög errefelé anélkül, hogy jó zombihoz méltóan szétporladna pár évtizeden belül...

- Hmmm... Rendben! De nem akarlak a fedélzeten látni! Lekotródsz a hajófenékbe, és a te dolgod lesz, hogy eltömd az esetleges apróbb lékeket. Nem érdekel mivel... felőlem az egyik füledet is használhatod erre a feladatra! Hahhhhahhha!

- Köszönöm, nagy jó uram! Köszönöm! - hálálkodott tiszta szívből Dazu, és szívében a hihetetlen örömmel, hogy ím, alig ért a hajóra, már is fontos, felelősségteljes beosztás kapott, lebattyogott a lidérchajó legmélyére. Ott azután a kellemes sötétben boldog vigyorral szétmálló ajkain belehasalt az arasznyi, poshadó vízbe, és szerencséjén elmélkedett...

A helyszín a Túlvilági Tivornya. Az időpont nem tiszta teljesen, hisz a város felett szinte sosem kel fel a nap, ha mégis, akkor a sötét felhők úgyis eltakarják. Bent a kocsmában a város lakói több kisebb-nagyobb csoportba verődve iszogatnak asztalaiknál. Egyiknél a vámpír urak - Drakula kegyencei - szürcsölgetik vérkoktéljaikat, míg a másiknál néhány zombi csap hangos tivornyát.
-"Jajj, a bolondok," - motyogja egy alak maga előtt söntésnél - "úgyis elrohadnak pár éven belül. Addig is csak a levegőt rontják itt."
-"Ugyan már Galrathiel " -mondja neki a csapos, egy lidérctől meglepő stílusban- "Tudom, hogy csak azért szidod őket, mert te itt ülsz egyedül!" Galrathiel meglepő módon ember volt - ez ritka egy élőholtakkal teli városban. Borzas középrövid haja szinte a leglehetetlenebb irányokba áll, szakadt, rongyos inget és rajta egy fura kabátot visel, nadrágja szintén több helyen tépett. Épp ebben a pillanatban lépett be egy vámpír. Fajtársai asztala felől hangos üdvözlések voltak hallatóak. A frissen érkezett felszögel egy gerendára valami fecnit és sietve továbbállt. Galrathiel elolvasta és felcsillant a szeme! Végre elhagyhatja ezt a helyet! Azonnal kiviharzott az ajtón, amit a lidérc csapos egykedvűen nyugtázott, s az ital árát hozzáírta a férfi amúgy is jókora hitellistájához. Különösebben nem izgatta a dolog - élőholt volt.
Percekkel később, a dokkban...
Galrathiel meglepően gyorsan odaér, de már megelőzték. Valami csontváz bádogdobozban, meg egy zombi. Azonban a kapitányról már hallott. Gruhaa is ugyanannak a kocsmának a törzsvendége, mint ő maga. Ki tudja, ez még jó pont is lehet nála...

Ezalatt, az Ezüstsólyom Röptén...
Clodnak szörnyű álma volt. Egy nőstény behemót a barlangjába vonszolta és megpróbált ráülni. Ijedtében felült - legalábbis próbált, de bevágta a fejét valamibe. Mint utólag kiderült, a matrózszálláson ébredt, az egyik legény ágya alatt. Nem tudni mi történt, de az egyik matróz - feltehetően az ágy gazdája - elég ideges volt és a seprőnyéllel bökdöste. Az elf feltápászkodott, leporolta magát és kilépett a matrózszállásról. Az övére erősített erszényébe nyúlt - megint sikerült némi pénzt nyernie a matrózoktól. Bár nem tudta, hogy mit kezdhetne ezzel a néhány érmével itt, az istenek háta mögött, de azért jóleső érzéssel a szívében és fájdalommal a fejében távozott.
"A fenébe is," - gondolta, miközben a kabinja felé közeledett - "tudtam, hogy abban az üvegben nem kalózpálinka volt, hiába a koponya meg a két csont keresztbe" Mikor visszaér a kabinjához, ledobja az erszényét és a fedélzetre lép. Igen nagy a sürgés forgás, ismét expedíciót szerveznek. Clod inkább kerüli az útitársait, s leül a hajó oldalán található korlátra, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Megpillantja a várost is. "Ide jöttünk volna?"

-Igenis!- hangzott a válasz-De az engedélyével uram én is mennék a csapattal, hisz kitudja mikor kellhet ott 1 jó vezényszó, illetve egy jó felderítőre, s 1 pár jó szemre is szüksége lehet!- tette hozzá, majd miután igenló válaszfélét kapott, elindult összeterleni az általa kigondolt csapatot! -Hé ti ketten,-szólt oda két ácsingózó matróznak- eridjetek le a raktárba, s hozzatok fel pár jó szigonyt, de átnézzétek nekem, meg két tekercs kötelet hozzá, de szaporán, mintha élnétek...!- adta ki a parancsot, majd elindult felkeresni a törpöket, akik láthatóan nagy lelkesedéssel halották, hogy végre valami izgalmasat is tehtenek a hajón végzett munkájukon kívül! Szóval így az expedício alanyai is megvoltak, s mostmár saját cucccait ment le összekapkodni a kabinjában, amjd vissza a fedélzertre, a kis csapat végső felszerelkezésére!

Clodnak furcsa érzése támadt. Mintha már járt volna itt vagy látta volna ezt a helyet valahol. "Sebaj" - gondolja - "Úgyis van odaát törpééknél egy szimpatikus figura, majd megkérdem tud-e erről a helyről valamit. Lehet ő mesélt egy eltűnt jégtörpe városról?". Még egy darabig nézegette a különféle nyüzsgő alakokat, majd ezt megunva odalépett Dakkhoz és így szólt:
-Látom barátom megint valami expedíciót szerveztek. Engedjétek meg, hogy csatlakozzak hozzátok, rámféne most egy kis... izgalom! Úgy látom, hogy nem sűrűn tolonganak a többiek, hogy jelentkezzenek. - majd odafordul a lordhoz - Persze csak ha Ön is megengedi!

OFF: szerk; ELŐRE A 100. OLDALIG!

Gruhaa kapitány megdöbbenve vette észre, hogy az a furcsa, egy, az átlagosnál magasabb lény, egy ember! Először alig akarta felvenni a hajóra, ugyanis itt nem élhetnek élők, de amikor megtudta, hogy miért is volt olyan ismerős az idegen képe (Tulvilági Tivornyai törzsvendég), már barátságosabb volt vele és természetesen megengedte, hogy a hajón maradjon.

Egy normális és egy extra feladatot is kapott.
A normális feladata az volt, hogy vegyen részt a legénység kiképzésében, hiszen igazi, hús-vér ember ellen sokkal jobban tudnak fejlődni a harcosok, mint akármilyen bábúk ellen. Természetesen a taktikáról minden edzés előtt Thel-lel kell megbeszélnie a fontosabb tudnivalókat!

Az extra feladata pedig az volt, hogy tanulja meg álcázni magát, tanuljon besurranást, zsebmetszést, zárnyitást és lopakodást, hogy ha egy emberi hajó vagy fogadó mellett halad majd el a hajó, akkor próbáljon meg a hajóra feljutni vagy a fogadóba betérni és fontos információkat szerezni az ottani "nagyfejesektől" küldetésük minél gyorsabb és minél sikeresebb végrehajtása miatt .

Két héttel korábban...
Theodorus unalmas pillanatait fogcsikorgatás töri meg. Óvatosan kikukucskál és látja, hogy Billynek az orra vére is eleredt. Már-már azt fontolgatja, hogy előmászik, és ellátja a sebesülést, de ekkor jut eszébe, hogy mi van akkor, ha valaki más is került a szobába, akit még nem látott, de ő az, aki ezt a károsító tevékenységet végzi... Így visszahúzta magát és a tétlenség bántotta.
Nem sokkal ez után ismét a fekvő Billyre nézett, akivel ekkor találkozott a szeme. Halvány meglepődés látszott a hobbiton, de hamar felváltotta ezt az üres tekintet, mintha valahol máshol járna eközben...
Hamarosan pedig egy halk szó hagyta el Billy ajkait, mely felért egy mondattal: "Jöjj!"
Theodorus nem tudta, hogy máshoz szól a hobbit, így szégyenkezve és értetlenül kimászik rejtekhelyéről és így szól társához:
- Itt vagyok, engedd meg, hogy segítsek! Csak azért maradtam a szobában, hogy segítségetekre legyek eme nemes feladatban. De mégis hogy állunk? Mi történt, illetve mi történik az atyával?

Furcsálja, hogy semmi válasz nem érkezik, csak az üresen maga elé tekintő szempár érdekes csendélete tükröződik a félhomályban. Nem tudja, mi folyik itt, míg a szellem sustorgása ismét fel nem csendül fülében:
- Hobbit uram! Beszélj le, ha még egyszer meg akarnám ezt próbálni! - fordul a varázsló felé.
- Úgy lesz... - suttogja Billy.

Theodorus ekkor érti meg, hogy befejeződött a nehéznek tűnő küldetés, és szerencsére sikerrel jártak.
Ekkor már csak ennyit szól: - Isten áldja meg munkátokat, további sok szerencsét és kitartást kívánok!
Ezzel kilép a szobából, és az étkező felé tart, hogy Zumbától valami jó kis falatokat kérjen erre a nem mindennapi kalandra.

Útközben találkozik Petrussal, aki elmondja, hogy már jó ideje őt keresi szinte az egész hajó, örül neki, hogy pont ő az, aki megtalálta. Megkéri a lovagot, hogy tartózkodjon addig az étkezőben, amíg Alexandert elő nem keríti, aki közben visszatért a fagyos kalandról és egy kis élménybeszámolót tartana.

Theodorus belemegy a dologba. Mielőtt azonban Petrus távozna, megkéri, hogy egy-egy adag "tőtet" nélkül véletlenül se lépjenek be az étkezőbe! A konyhához érve egy kis adag ételt rendel lovagunk, leül az egyik kényelmes székbe és várja az ételt. Közben azon gondolkozik, mennyi ideig is lehetett kíváncsi természetének köszönhetőleg a hobbiték körül. Ezt pontosan nem tudja, csak találgatni tud. De legalább szerencsésen végződött a sztori -zárja le magában a dolgot...

Petrus a hajófenékből felefelé jövet közben találja meg Alexandert, akinek rögtön elmondja a jóhírt, hogy előkerül barátjuk.
Ezért gyorsan a tőtetes hordó felé sietnek és egy-egy jó adagot mindenkinek hoznak, Theodorusnak mindjárt kettőt.

Az étkezőben elmesélik az idáig egymással történteket, majd az éjszaka közeledte miatt, hamar nyugovóra térnek.

Két hét különösebb izgalom nélkül telt, mindenki végezte a dolgát. Ekkor eljött az a pillanat, amit sokan már nagyon vártak, állítólag megérkeztek arra a helyre, ahová indultak. Vagyis ha oda nem is, de közvetlen közelébe.

Természetesen minél több ember szeretett volna csatlakozni a leszálló és útra kelő csapathoz, de ez nem mindenkinek sikerült.
Theodorus, Alexander és Petrus is a kapitányhoz lépett és feljajánlotta segítő kezét. A kapitány pedig elmondta, hogy ki hova, merre, mettől-meddig mehet és mikor hol mit csináljon.

Ezüstsólyom Röpte, a hobbit varázsló, és a szellem Asztráltéri küldetése után 4 nappal:

Az atya a vizsgálat szerint szerencsésen túlélte a dolgot. Úgy látszik, működött az elképzelés: az összes vizsgálat, amit csak el tudtak végezni korlátozott képességeikkel megállapította, hogy az eredetileg "kiürített" személyiségbe visszatért az értelem szikrája. Vagy ilyesmi... Úgy látszik azonban, hogy igencsak megviselte tudatát az átélt esemény, mert azóta sem tért magához. Billy hallott már erről, az orvoslásban jártasabbak kómának nevezik ezt az állapotot. A test ép, de az elmét akkora trauma érte, hogy egyszerűen nem akar, vagy nem tud öntudatára ébredni. Kívülről nem lehet befolyásolni az állapotát, sorsa istene kezében van. Előfordult már, hogy a kómából valaki pár hét alatt visszatért, de beszéltek egy fejbevert törpéről, akit többször is el akartak temetni már, de végül két teljes év elteltével tért csak magához. Kész csoda volt, hogy a teste még működött...

Így azután a jó atya alvónak tűnő testét melegen betakarják, és az ágyán fekve hagyják. Rendszeresen ellenőrzik állapotát, és mindenki reménykedik benne, hogy egyszer csak magához tér. Sokaknak hiányzik az öreg...


És most, bocsi, Warlock...

A hobbit varázsló kabinjába visszatérve a hajópadlón meditációs pózban ücsörögve találja kényszerű útitársát, a hallgatag mesterdzsinnt. Ugyan már jó pár hete együtt utaznak, de még mindig kirázza a hideg a látványától. Annyira más, annyira nem evilágba való... Pedig igen értelmes, és jó beszélgetőtárs, szinte minden témához hozzá tud szólni, félelmetes tárgyi tudással bír, és ráadásul nem kérkedik tudásával, nem kezeli felsőbbrendűen útitársát.

- Azt hiszem, eldöntötted végül - néz átható, meglepően aranyló színű szemeivel Billyre a dzsinn, amint az becsukja maga mögött a kabinajtót.

- Igen, de honnan tud... áááá, nem érdekes.

- Akkor, ha tényleg így döntöttél, tedd meg most, mert az alkalom megfelelő.

- Rendben, de tudod, nagyon nehéz megválnom tőle, mert olyan a számomra, mint valami régi ismerős, mint egy barát, és a hatalom, amit ad...

- Tudom. Ez a hatalom azonban nagyobb veszély forrása is egyben. Mint ahogy már te magad is rájöttél.

- Igaz. Legyen hát. - azzal Billy lecsatolja karjáról a karkötőt, és a dzsinn felé nyújtja. Még hallja elméjében annak kellemesen mély, női alt hangú búcsúszavait („Vigyázz magadra, Billy!”), majd csend lesz.

Abban pillanatban, ahogy a dzsinn ujjai hozzáérnek az ősi ékszerhez, az felfénylik, és a padlón egyetlen szempillantás alatt bonyolult, többrétegű rúnakör jelenik meg. Hasonló ahhoz, amit Billy egyszer már megtapasztalt. Csak akkor ő maga volt, aki a karkötő „irányításával” megalkotta őket, ez a mostani fényből készült... Néma csend, ahogy a nagyhatalmú varázstárgy és a dzsinn mentális kommunikációt folytatnak egymással a védőkör által biztosított tökéletes biztonságban. Végül Abdul el Hazed felhúzza jobb éjkék karjára az ékszert. Az még egyszer utoljára felfénylik, majd... olyan, mintha szép lassan beleolvadna a mesterdzsinn húsába: lassan eltűnik.

- Köszönöm, hobbit! Így biztonságosabb. Nagy szolgálatot tettél nekem, ezért illik azt valamivel viszonoznom - az ég felé nyújtja bal kezét, a mágia megsűrűsödik tenyere körül. Pár szemhunyás múlva egy apró, smaragdzöld szobrocska pihen a tenyerében. Billy felé nyújtja.

- Ha igazán nagy veszélybe kerülsz, törd el a szobrot! Ne beszélj róla senkinek! - azzal ismét az előbbi meditációs pózba kuporodik, az arany fénnyel festett rúnakör ahogy jött, elenyészik.

Billy érdeklődve vizsgálja meg szerzeményét. Az apró, tökéletesen kidolgozott szobrocska nem csak smaragdszínű, hanem smaragdból is készült. Jó értékes lehet. Alig négy hüvelyk magas, de a részletei tökéletesen kidolgozottak. Iromba, nagydarab, emberszerű teremtményt ábrázol, ökölbe szorított kezekkel. Furcsa arányai vannak. Robusztus, nem tűnik élőlénynek. Hasonlít valamire, már látott ilyesmit... igen, a varázslóiskolában mestere mutatott neki hasonló alakot, csak az sokkal nagyobb volt: egy kőgólem.



És a partraszállás idején:

Lord Raphaell Bruthus magához inti a fedélzetmestert:

- Johnatan őrmester! Mint már említettem, nem akarok újabb kudarcot! Épp ezért jó lenne, ha sem a hajózó legénységből, sem a frissen összeszedett jégtörpökből nem vinne magával egyet sem. Ők maradjanak itt, és biztosítsák a hajót, ha már ez a feladatuk. Ha menni akar, én nem akadályozhatom meg, de vigyázzon magára! Nehéz lenne itt egy új fedélzetmestert találnom! - néz rá mosolyogva.

- Ez amúgy is kalandozó feladat. Dolgozzanak meg azért, amiért végül is felfogadtam magukat! A bikaember amúgy is menni akar... Válasszon az expedícióba azok közül, akik képesek megvédeni magukat. És még egy fontos dolog! Nem tudhatjuk biztosan, hogy ez a város az, amit keresünk. Sajnos a jó Selmo még nincs olyan állapotban, hogy segítsen nekünk ezt eldönteni. Épp ezért semmit se kockáztasson! A mostani expedíció elsődleges célja a felderítés! Nem nagyon engedhetünk meg magunknak újabb veszteségeket!!!

Bocsi, mivel főleg hétvégén leszek aktív, ezért most még 1...

Ezüstsólyom Röpte, hajófenék.

Sebes Jimmynek hívták, ő volt a matrózok között a legfiatalabb. Amolyan kabalának számított a többiek szemében: mindenki szerette a lenszőke, ártatlan tekintetű, tizenéves, árva kamasz fiút. Zumba, a szakács a legfinomabb falatokkal traktálta, a kérges szívű tengerészek sosem engedték, hogy nehezebb munkákat végezzen, és a tréfáik sem voltak vele szemben olyan durvák, mint társaikkal.

Sebes Jimmy volt a neve, mert fürge volt, mint egy mókus, és a homlokán egy különös, villám alakú sebhely futott végig, melynek nem tudta eredetét gazdája sem... (:lol:)

Jimmy általában a konyhában segédkezett, Zumba szerint igen jó érzéke volt a különféle étkek elkészítéséhez. Mikor ott épp nem volt dolga, a fedélzetet sikálta, vagy a raktárba szaladgált lefele, mindenféle kisebb dolgokért. Jimmy szerette a hajóséletet. Szerette azt, amit csinál, elfogadta helyét a hajón, élvezte, hogy vagy húsz pótapja van, és hogy általában szeretet veszi körbe. Élvezettel foglalatoskodott a konyhában, hámozta a krumplit, tisztította a zöldséget, vagy kavargatta a jó illatú üstöket. Szeretett élni. Szerette az Ezüstsólymot.

Aznap este, Jimmy utolsó, életben töltött estéjén, Zumba leküldte Jimmyt a raktárba, hogy egy kondérba hozzon fel levesnek való szárított húst.

- Expedícióra mennek, úgyhogy kell enniük előtte valami tartalmasat - magyarázta Zumba. Szeretett magyarázni. Ilyenkor a jobb kezében tartott hatalmas főzőkanállal ütemesen mutogatott, saját szavait kísérve, akár egy pedellus a palatábla előtt. - Az én jó kis sűrű, laktató húslevesem pedig megmelegíti a bendőjüket, és erővel tölti fel őket. Olyan sűrű gulyást főzök kolompérból, húsból és zöldségekből, meg egy kis lebbencstésztából, hogy a fakanál is meg fog benne állni.

Jimmy szájában már a gulyás említésére összefolyt a nyál, úgyhogy igen csak iparkodott, szedte a lábát lefelé a hajó gyomrába, hogy a fekete bőrű szakács minél elébb neki tudjon látni a főzésnek. Egyik kezében a viharlámpát tartotta, másikban pedig az üstöt, amibe a húst szándékozott beletenni.

A sózott húst légmentesen lezárt, viasszal pecsételt fahordókban tárolták. Ahogy fogyott a készlet, a felbontott, kiürült hordókat szép rendben felhalmozták a raktár távolabbi felében, ahol újból lekötözték őket, nehogy elszabaduljanak. Jimmy körülnézett, majd a legközelebbi narancs festéssel megjelölt hordóhoz lépett. Könnyű volt eligazodni: a narancs szín jelölte a sózott húst, a kék az ivóvizet, a barna a kétszersültet, a zöld a zöldségeket (általában sárgarépát és burgonyát vegyesen), a sárga a savanyított káposztát, és így tovább... Jimmy értelmes fiú volt, hamar elsajátította a viszonylag logikus, és a tájékozódást megkönnyítő színkód-rendszert. E segítségével érték el, hogy ne kelljen feleslegesen hordót felbontani, valami után kutakodva.

A fiú felakasztotta a kampóra a magával hozott lámpást, letette a hordó mellé az üstöt, és előhúzta tartórekeszéből az éket és a fakalapácsot. Jól emlékezett rá, hogy a legutóbb épp kifogyott a húsos hordó, és most újat kell bontania. - De előtte - gondolta - rámfér egy kis jutalom! - azzal odalépett egy félig telt, cukrozott datolyával teli faládához, és két szem mézédes gyümölcsöt dobott a szájába. - Mmmm... milyen finom! - élvezettel majszolgatta az édességet. - No, lássunk hozzá, mert különben ma nem eszik az egész hajó! - egy pillanatra elmélázott ezen. Zumba nem tudna főzni, a legénység egyre éhesebb, a néger meg csak tehetetlenül tárja szét karjait. Az a böszme bikafejű vadállat talán még a szakácsot is befalná, ha nem kapna vacsorát! - kuncogott az elképzelt jeleneten.

Nekifeszítette az éket a hordó fedelének peremére, és jó nagyot vágott rá a fakalapáccsal. Meglepetésére a fedél az első apró mozdulattól felnyílt, majd elejtette a kezében tartott szerszámokat.
- Valaki dézsmálná a szárított húst? - morfondírozott. - Ennek itt zárva kéne lennie. No mindegy, csak az én munkámat könnyítette meg a tolvaj!

Mosolyogva félre rakta a fedelet, és belenyúlt a hordóba. Ezek voltak utolsó tudatos mozdulatai...

A valami már attól fogva nyomon követte a fiú mozgását, ahogy az lejött a raktárba. Tudta, hogy egyszer sor kerül rá. A húst már megemésztette, ideje volt új táplálék után néznie...

Az első pillantásra a hordóban szép rendben fekvő, sózott hússzeletek halma hirtelen zöldes masszává változott, és állábakat növesztve, villámgyorsan Jimmy arcára tapadt. Mintha a hordó hús hányta volna arcon a hajósinast. Annak kiáltani sem volt ideje. A massza betapasztotta az egész arcát, befurakodott az összes elérhető testnyílásán. És közben egyre csak dőlt... dőlt kifelé a hordóból. Pillanatok alatt elborította Jimmy fejét... felsőtestét, majd egész alakját. A szerencsétlennek pezsgett, habzott, elolvadt a bőre, a húsa, mintha valami erős sav került volna rá. Akár egy zöldsárkány lehelete... Undorító, nyeldeklő, bugyborékoló hangok hallatszottak. Nem túl hangosak azonban ahhoz, hogy bárki is meghallhatná.

Egyetlen perc telt el csupán, és a zöldes trutyi teljesen bekebelezte az egykori hajósinast. Néhány rézgomb, övcsat, és pár emésztetlen rész maradt belőle csupán. A valami elégedetten remegett, szétfolyva a padlón, jóllakottan, majd elkezdett egyre inkább tömörödni, átlátszatlanná válni. Rózsaszínes árnyalatot öltött. Lassan egy ember elnagyolt alakját formálta... egyre finomodott a kidolgozottsága, már arca is volt... Sebes Jimmy elnagyolt, torz karikatúrája...

Két perc múlva Sebes Jimmy elégedett sóhajtással, anyaszült meztelenül feltápászkodott a raktár padlójáról. Egy pillanatig hallgatódzott, majd mikor tökéletes biztonsággal megállapította, hogy az előzőeknek senki sem volt szem, vagy fültanúja, bólintott egyet. Lenézett egykori önmaga maradványaira, és egy pillanatra ráncokba szaladt a homloka. Majd egy ötlettől fogva szépen begyömöszölte azokat az immár kiürült hordóba, és visszazárta rá a fedelét. Körülnézett, és egyetlen könnyed mozdulattal az üres hordók halmához vitte a maradványokat rejtő urnát. Hihetetlen erőt sejtetető mozdulattal egyszerre vagy nyolc hordót emelt meg, amint a „bűnjeleket” tartalmazó társukat legalulra elrejtette. Ezek után, mint ha mi sem történt volna, lekötözött egy újabb, teli szárított húsos hordót (azelőtt egyedül megmozdítani sem tudott volna egy ilyet), két ujjának apró mozdulatával lepattintotta róla a légmentesen lezáró fedelet, és megtöltötte hússzeletekkel az üstöt. Végignézett a raktárban, majd mikor mindent rendben talált, indulni készült.

Ekkor jött rá, hogy anyaszült meztelenül álldogál odalent. Megcsóválta fejét, hogy majdnem elkövetett egy ilyen alapvető hibát. Kissé összevonta szemöldökét, amint koncentrált, és teste anyagából ruhát formált. Jó utánzat volt, bár levenni nem lehetett, de bárkit meg lehetett vele téveszteni.

- Kezdődjék hát a vacsora! - suttogta Jimmy, és egyik kezében a lámpával, másikban az üsttel felfelé indult az egyre türelmetlenebb Zumba konyhájának irányába...