Az Enroth-i Szellemek.  Igen, ezek a szívtelen lények visszatértek! Nincs se húsuk, se vérük és teljesen különböznek minden élőlénytől; megölnek mindenkit, akit csak tudnak és felszabadítják a lelkeket. De ezek az erathiai szellemek már jóval többre képesek mint az elődeik, a hosszú idő alatt amit Enrothban töltöttek, megtanulták elorozni minden élő és élettelen lény lelkét. Így már nem csak az élő lények soraiból táplálják a saját seregeiket, de az élőhalottak, sőt a sem élő sem holt teremtmények is az ő soraikat erősítik. Csak a harci szerkezetek, mint a Nyílvető és az Elsősegély Sátor, képesek elkerülni a Szellemek pusztítását.

   A Tűz követeként kiváló védelemmel van ellátva a Tűzvarázslatok ellen és erősebb a támadási értéke.

   A Föld követeként kiváló védelemmel van ellátva a Földvarázslatok ellen és erősebb a védekezési értéke.

   A Levegő követeként kiváló védelemmel van ellátva a Levegővarázslatok ellen és a sebessége meg lett növelve.

   A Víz követeként kiváló védelemmel van ellátva a Vízvarázslatok ellen és nagyobb az életereje.

   Nem messze a dungeon sötét környékétől a birodalom boszorkánymesterei minden 5. évben egy mágikus vetélkedőt rendeznek. A legjobb és legbölcsebb boszorkánymesterek és hadurak mérik össze tudásukat, hogy bemutassák jártasságukat a 4 elemi mágia terén, illetve képességüket új varázsitalok elkészítésére és új lények megteremtésére, akik aztán a dungeoni hierarchia kiszolgálói lesznek. Minden kategóriában csak egy valaki nyerheti el az igen vágyott Fekete Sárkány Függődíszét – ami egyben a tekintély és a hatalom jelképe is a boszorkánymesterek világában.
   Minden idők egyik leghíresebb boszorkánymestere, Alamar nyert el öt függődíszt – egyet-egyet az elemi mágiákban - föld, levegő, víz és tűz - való jártasságáért, egyet pedig Paralizáló Varázsital elkészítéséért, amit a Scorpicore-ok mérgéből sikerült előállítania. Azonban a hatodik, végső Függődíszt, amely a legjobb teremtményért jár, eddig még nem sikerült elnyernie.
   Az egyik évben, a nagy gonddal kinevelt gomba-érzékelő trogloditái vesztettek Agar szagtalanított hárpiái miatt, míg a következő megmérettetésen a sündisznó/medúza keveréke maradt alul Gunnar szobatiszta manticorjaival szemben. Ez mindig így ment – a lényeit mindig nagy elismeréssel fogadták, de soha nem voltak elég jók ahhoz, hogy elnyerje velük az annyira áhított függődíszt.
  Végül Alamar elhatározta, hogy kiszélesíti eddigi kísérleteinek a hatáskörét, és megpróbálkozik azzal, hogy nem bennszülött dungeon lényeket próbál meg egyesíteni így teremtve valami teljesen újat. Ezért hát útrakelt távoli vidékek felé. Útja keresztülvitt a tündék birodalmán, ahol is egy fél törpe - fél hárpia lényt hozott létre (sajnos a repüléshez túl nehéz volt). A következő állomás a barbárok földje volt, ahol nagy sikereket ért el a Gonosz Szemek és a Küklopszok keresztezésével. Azonban ez a siker nem volt tartós, mert a többi küklopsz megsemmisítette ezt a lényt (Uhh! Mennyi szem! Fúúúj!). Végül aztán elérte a bestiamesterek kénköves mocsarait. Itt sikerült elfognia egy fiatal hidrát, majd ezek után úgy döntött, hogy visszatér a dungeon barlangjaiba, és nekilát a keresztezés előkészítésének. A terve az volt, hogy egyesíti a sárkány gyorsaságát, a hidra fejeinek számával. Többszöri sárkányfuvallat támadás, és a repülés képessége – ezekkel a képességekkel megáldott lény, még a legbátrabbak szívében is félelmet kelt.
   Azonban Alamar szerencsétlenségére a sárkányok és a hidrák keresztezése sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy azt várta. Az első próbálkozása önmagát égette hamuvá, mikor az egyik fej megpróbált elbeszélgetni a másikkal, másodjára pedig a lénye összezúzta magát a földön, mivel nem volt képes egyszerre repülni és harcolni. Elérkezett a verseny napja és Alamarnak végre sikerült létrehoznia egy lényt. Ez a lény lett a Gorynych, ami több fejjel rendelkezett, képes volt repülni és anélkül tudott megtámadni valakit, hogy neki visszaütöttek volna, illetve gyorsabb volt, mint egy Káosz Hidra. Sajnos Alamar pechsorozata nem ért végett, mivel abban az évben mikor bemutatta a Gorynychet, Jeddite a saját fejlesztésű rejtőzködni képes medúzáival szállt versenybe, és így az annyira vágyott Függődíszt, Alamarnak megint nem sikerült elnyernie. Elkeseredettségében és puszta rosszindulatból, Alamar szabadon eresztette a teremtményét, hogy az levadássza a gyanútlanul kódorgókat, és azokat akik elég bolondok ahhoz, hogy megpróbálják kimondani a lény kiejthetetlen nevét.

   Ezek a Zealóták hosszú évekre elszigetelték magukat a világtól távoli kolostorokba költözve, ahol még az eltévedt az utazók is csak véletlenül és nagyon ritkán fordultak meg. Az elszigeteltség hosszú évtizedei alatt a Zealóták mind a testüket mind az elméjüket megedzették, így nem csak erősebbek lettek, de képessé váltak a varázslatok minden fajtájának a kivédésére.

   Az eredetileg még Gelu által kiképzett Mesterlövészek olyan hatalmas népszerűségre tettek szert harci szakértelmüknek köszönhetően, hogy minden hős álma az volt, hogy a csapatában tudjon néhányat közülük. Olyan nagy lett a Mesterlövészek tekintélye, hogy a szakértelmük és a kiképzésük titkai apáról fiúra, anyáról leányra szálltak.
   Így mostanra, ahogy az elvárható volt, Erathia minden szegletében találkozhatunk Mesterlövészekkel, akik alkalmazkodtak az adott hely klímájához. Így jelentek meg a Sarkvidéki Mesterlövészek is. Erősebb támadással rendelkeznek, mint az "egyszerű" Mesterlövészek, és képessé váltak elrejtőzni a hófödte területeken, aminek köszönhetően kisebb sérülést szenvednek el az ellenség nyilaitól.

   A Mesterlövészek egy másik típusát a Tűzföldi Mesterlövészek alkotják. Az ő szálláshelyük tulajdonképpen nem több egy boltozatos sziklabarlangnál. A nehéz élet megedzette őket, ennek eredményeképpen megnövekedett védekezéssel rendelkeznek. A Tűzföldi Mesterlövészek neve onnan ered, hogy a nyilaik hegyét belemártják a tüzes lávába, ezzel erősítve meg azokat. Így egy közelharc során, ezekkel a tüzes nyilakkal képesek megsebezni az ellenfeleiket.

   A nekromanták nem a legbarátságosabbak a hősök között. Az élő hús és vér hiánya okozhatja ezt a problémát, vagy pedig az a hátborzongató öltözék, amit viselnek. Vagy talán azok a furcsa hangok, amit nevetés közben adnak ki, esetleg csak a halál bűze okozza, ami folyamatosan körülveszi őket. Bármi is legyen az ok, általában soha nem kapnak meghívót a legfényűzőbb partikra. Sőt, általában semmilyen partira sem hívják meg őket – legyen az fényűző vagy sem. Így hát elég sok szabadidővel rendelkeznek.
   Különösen azért, mert nem is alszanak. Ismerik az álmokat és a rémálmokat is, halvány emlékképként él bennük, még az élőhalottá való átváltozásuk előtti időkből. Nem meglepő, hogy a rémálmokat részesítik előnyben – főleg más emberek rémálmait.
   Így volt ez Sandroval is. Egy, az élők álmodási képességeire való, irigységi rohamában, Sandro vett néhány élőholt lovat, amelyek normál esetben a Fekete Lovagok hátasai voltak, és elkezdett “dolgozni” rajtuk. Kiképezte őket, hogy képesek legyenek a saját akaratukból a megfelelő mozgásra, így ne legyen szükségük a lovasuk irányítására, és még félelmetesebbre változtatta a kinézetüket. Sandro szintén hozzáadta a saját egyéni halál-illatát a lények tulajdonságaihoz, ami aztán a leheletükben koncentrálódott.
   Semennyi légfrissítő sem segíthet azon a hősön, aki szembetalálja magát Sandro Lidércménjeivel. Halálos leheletük ereje vetekszik a Gorgon Bikákéval, és gyakran hoznak halált még a leghatalmasabb lényekre is. Valóban, néha annyira erős ez a bűz, hogy néha azok, akik ez eredetileg megtámadott lény háta mögött állnak is megszenvedik azt, és nincs annyi leheletfrissítő a földön, ami megszüntetetné ezt a bűzt.
   Sandro ezt az egészet egy kiváló tréfának tartotta, és előszeretettel mesélt az ismerőseinek az általa teremtett lényekről. Nem a partikon, mivel meghívók továbbra sem érkeztek, hanem a nekromanták helyi egyesületének találkozóin, vagy még inkább, a Holtak Éves Bankettjein. Mindenki vidáman kacagott ezeken a történeteken, miközben ügyeltek arra, hogy ne veszítsék el az állkapcsaikat, mert ez eléggé kínos lehet, még annak is, aki már régóta nem él.

   Az idő senkire sem vár, lassan lepereg, mint a szemek a homokórában . Tik, tak, tik, tak. Mi magunk is csak homokszemek vagyunk az idő viharában.
   Kivéve a manókat. Manók mindig voltak és mindig lesznek. Megtalálják az útjukat az órákba, nyílvetőkbe, sőt még a titánok használati tárgyait sem kímélik. Kontárok, piszmogósak, darabosak, heccelődősek – minden fonák bennük. Mint az életben. Csintalanok, élénkek és hajlamosak a balszerencsére, de nem gonoszak, mégis olyan démonok, akik megkeserítik a mindennapjainkat.
   Sok megoldást született a manók által képviselt problémára – a varázslók megpróbálták leláncolni őket, hogy távoltartsák a manókat a gépezetektől, de elhisszük-e, hogy egy dzsinn a fejlődési ciklusaiban mindig nemet változtat? Semmi esetre sem. És ha egy manó egyszer beleavatkozott egy munkába, akkor utána már senki sem tudott rájönni, hogy hogy is kellene megoldani az ezek után felmerülő problémákat. A dungeon mélyén, a hadurak, a manókon próbáltatták ki a minotauruszok új fejszéit. A boszorkánymesterek rajtuk kísérleteztek az új varázslataikkal. De mindhiába, a manók száma egyre csak nőtt. A barbárok velük táplálták az orkjaikat, a bestiamesterek megengedték a sárkánygyíkjaiknak, hogy megmérgezzék őket, az eretnekek pedig lángoló tavakba vetették őket. A nekromanták megpróbáltak csontvázakat csinálni belőlük, de a folyamat soha nem járt sikerrel, az életre keltett csontvázak egyik lába balra, míg a másik jobbra indult el. Ráadásul mindig csak egyre több lett belőlük, és mindenki munkáját tönkretették, sőt mindenkinek megfájdították a fejét, legyen az kicsi vagy nagy, gazdag vagy szegény.
   A legendák szerint volt egyszer egy remete mágus, akinek sikerült megszelidítenie a manókat. Ez a mágus, akit a világ a mai napig csak úgy ismer, hogy K, a messzi Északon lakott, még a többi fagymágus testvéréhez képest is távol. Úgy mesélik, egy kissé hóbortos volt, mindig bolyhos piros pizsamát viselt, ami fehér prémmel volt díszítve, a fején pedig a varázslók csúcsos süvege helyett egy piros bojtos sapkát hordott. De abban mindenki egyetért, hogy ha valóban létezett -  és a nyilvánvaló bizonyítékok is ezt sugallják - akkor mindenképp egy zseni volt.
   Hogy mi a bizonyíték? A Manó Mágusok, akiket a közös, manók elleni kifakadásokból: - "Áááh, ezek a manók a Sátán küldöttei" - származóaknak hisznek. A Manó Mágusok fehér prémmel díszített piros ruhába vannak öltözve, és képesek arra, hogy parancsoljanak a többi manónak, vagy a hasonlóan alacsony szintű lényeknek. Ezáltal velük védik meg magukat, pont úgy, mint ahogy K parancsolta meg nekik, hogy védjék meg őt. A legfurcsább mind közül, hogy varázshasználók, akik képesek a Jéglövedék varázslat használatára – ami, mint mesélik, K kedvenc varázslata volt. A létezésük még nem bizonyítja 100 %-osan, hogy K valóban létezett, de ki más, ha nem egy hóbortos, félig-fagyott zseni a világ tetejéről, valósított meg egy ilyen őrült ötletet?
   Hogy miért is zseni? Mert a Manó Mágusok, nem csak követik a kapott utasításokat, de ráadásul igen kedvesek is. És bár a harc folyamán igen komoly ellenfelek, a Jéglövedék varázslataikkal, és az őket körülvevő védelmezőikkel, de a harcok után, a legyőzött Manó Mágusok arról ismertek, hogy megajándékozzák az őket legyőző hősöket, így ismerve el harci képességeiket. Így, míg a bőkezűség és a jóakarat ismeretlen az egyszerű manók számára, csak egy zseni volt képes arra, hogy megtalálja ezeket a jellemvonásokat egy olyan fajban, ami egyébként csak a szeszélyes és romboló természetéről volt ismert.

   Nem könnyű felnőni a rampartban – és Szirom ezt kiválóan tudta. Minden a “természet” és a “környezet” része volt, és  ráadásul “nem, nem süthetünk mályvacukrot ma este sem, mert az entek megharagudnának, ha tüzelőnek használnánk őket.” Őrület – gondolta Szirom, ezek nem is tudják mi is az a szórakozás. Ráadásul ott a neve is. Szirom. Bahh – mennyire NEM félelmetes. Hány lény vagy gonosztevő térde remegett annak a gondolatára, hogy a retteget Sziromba botlanak? Egynek sem, nulla, zérus.
   Nem, a rampart nem a megfelelő hely, ha valaki egy modern varázshasználó akar lenni, olyan aki előnyben részesít egy jó kis Tűzlabda varázslatot, a régi unalmas áldás varázslatokkal szemben. Ó, persze lehet a tündéből mondjuk egy kósza, mint Jenova, vagy egy druida, mint Gem, de akkor is az ő szabályaik szerint kell játszani. Ne lépj a fűre, ne köss csengőket a kentaurok farkára, és az ehhez hasonló többi szabály. Unalom, unalom, unalom. Még a tiszta és fehér unikornisok is, akik más lánykáknak megengedték, hogy gondját viseljék a csillogó sörényeiknek, Szirom és kormos kezei ellen fordították a szarvukat, ha a közelükbe ment.
   Így hát Szirom elment. Egyedül kelt útra, hogy hasonló gondolkodású nőket találjon. Rávette egy háziasabb unokatestvérét, hogy készítsen neki egy vad kinézetű sötét köpenyt, egy magas és megfélemlítő gallérral, majd pedig nekivágott az útnak. Útközben különféle gondolatok fogalmazódtak meg benne: meg kell próbálnia eltávolítani néhány útonállót, feltalálni néhány mutatós és veszélyes varázslatot, ki kell próbálnia varázstudását a való világban és megpróbálni feljavítani a nők ízlését a divat terén amerre csak jár.
   Jó volt ez az élet. A csaták során félelmetes varázslónő volt, és meglepetésére sok más, hozzá hasonló nő is ilyen volt. És nem csak a rampartból – nemsokára egész csapatnyi “nővére” lett, akik mind különböző beállítottságúak voltak: egykori csatamágusok, hadúrnők, eretnekek és még sokan mások. Varázslónőknek hívták magukat, és Szirom tiszteletére mind hasonló stílusú hosszú köpenyt hordtak magasított gallérral.
   Ahogy nőtt a számuk, úgy növekedett az erejük is. A csaták során a varázslatok minden fajtáját használták – nem csak a nyim-nyám vízvarázslatokat, hanem vidám kis harci varázslatokat is, mint a Gyengítő Sugár, Átok sőt még a Szirom saját kikísérletezett varázslatát, ami betegséget bocsátott a célpontra, ezzel gyengítve le azt. Nemsokára ez a vidám csapat rettegetté vált a gonosztevők között közel s távol. Így talán nem meglepő, hogy nemsokára az egyszerű emberek is félni kezdtek tőlük – még a tisztaszívűek is.
   Mivel ez a derűkedvelő, szabadon értelmezett életmód árnyékot vetett legfőbb álmaikra, ami a világ megtisztításában való részvétel volt, ezért Szirom ellátogatott a helyi Szemfényvesztők egyesületébe, hogy megbeszéljék, hogy működhetne együtt a két csoport. Végül is egy olyan megállapodás született, hogy azon Varázslónők akik elég erővel rendelkeznek, megidézhetnek a csata idejére egy kisebb csapatnyi Szemfényvesztőt, akik így segítenének a gonosz elleni harcban, és ilyen módon eloszlathatóak lennének azok a híresztelések, miszerint a varázslónők nem csak a gonosz ellen, hanem az egyszerű emberek ellen is harcolnak. Viszonzásképpen, Szirom és követői beleegyeztek, hogy a Szemfényvesztők ellen nem használják majd Szirom betegítő varázslatát, illetve csak azokat a Szemfényvesztőket idézik meg, akik éppen nincsenek elfoglalva az Üsd-le-a-Mágust játékkal, ami amúgy az egyik kedvenc hobbijuk a Szemfényvesztőknek.

   Hallgassátok most meg Erathia egyik legismertebb szerelmes történetét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tallow nevű Tünde, aki beleszeretett egy gyönyörű Kentaurlányba, Sherindába. De ahogy gyakran történni szokott, ha két különböző fajba tarozó lény szeret egymásba, az ő együttlétük is meg lett tiltva. A Tündérek és a Kentaurok között azokban az időkben sok ostoba kérdés körül folyt a vita, nem utolsó sorban arról, hogy melyikőjüknek kell kitakarítani az unikornisok ólait és a sárkányok barlangjait. A szerelmesek több hónapon keresztül eltitkolták érzelmeiket fajtájuk többi tagja elől, és csak titokban, az éjszaka leple alatt találkozgattak egymással. De ahogy nőtt a szerelmük, egyre nyugtalanabbakká váltak, egészen addig, míg egy napon felfedték valódi érzéseiket a családjaik előtt. Megértésben reménykedtek, de csak megbotránkozással és kétségbeeséssel találták magukat szembe. Az ellenségeskedés a Tündék és a Kentaurok között egyre csak növekedett, így szerelmüket mind a két család árulásnak tekintette.
   Amikor pedig Tallow elutasította azt, hogy lemondjon Sherinda szerelméről, ki rekesztették a klánjából, és arra kényszerítették, hogy elhagyja a rampartot, és egészen addig nem térhet vissza, amíg meg nem tanulja elfogadni a Tündék törvényeit. Mielőtt még útnak indult volna, megígérte Sherindának, hogy soha nem adja fel a reményt és valahogy megtalálja a módját, hogy újra együtt legyenek.
   Bár Sherindát nem közösítették ki mint Tallow-ot, a kentaurok figyelemmel kísérték minden lépését és megpróbáltak találni számára egy megfelelő Kentaur férjet. Mindenféle típusú kérővel próbálkoztak - férfias, atlétikus kentaurokkal és bölcs, a varázslatban járatos kentaurokkal is. De Tallow helyét Sherinda szívében senki sem tudta átvenni, így az egész férjkeresésnek nem volt semmi gyümölcse.
   Tallow hónapokon keresztül vándorolt, de nem tudta elfeledni az ő kedves Sherindáját. Egy nap szörnyű pillantott meg: egy megfélemlített öregasszonyt, akit vasvillákkal és égő fáklyákkal felszerelt parasztok egy kis csapata egy karóhoz kötött oda, láthatóan azért, hogy élve elégessék. Tallow megközelítette a parasztokat, hogy megtudakolja tőlük, mivel szolgált rá az öregasszony erre a rettenetes büntetésre. Elmesélték neki, hogy a vénasszony egy boszorkány és megmérgezte a falu kútját, ezért égetik el élve illetve, mert "minden boszorkány gonosz". Az öregasszony közben Tallow-ot kérlelte, hogy segítsen neki, mert ő teljesen ártatlan az ellene felhozott vádakban. A tündék úgy látszik egy rendelkeznek egy hatodik érzékkel, mert képesek megmondani, hogy ki gonosz, és ki nem, és így Tallow is megérezte, hogy a nő valóban ártatlan, és nincs gonosz szándék a szívében.
   Az üldöztetése során szerzett tapasztalataival a háta mögött, Tallow döntést hozott. Gyorsan lecsatolta a cseresznyefa íját, és szinte ugyanabból a mozdulatból keresztüllőtte a tömeg vezetőjének a kalapját. A tünde acélos tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, hogy mit is akar. Mikor pedig rászólt a parasztokra, hogy engedjék el az öregasszonyt, vagy pedig vele gyűlik meg a bajuk, a parasztok gyorsan hátat fordítottak, és bemenekültek falujukba.
   Miután kiszabadította az öregasszonyt, Tallow rájött, hogy az valóban egy boszorkány, de a jófajtából, és ráadásul nagyon hálás is, hogy kiszabadították. Egy darabig együtt utaztak, és amikor a boszorka meghallotta Tallow és Sherinda történetét egy mágikus megoldást ajánlott. Ez egy igen drasztikus megoldás volt, mivel a varázslat képes arra, hogy két egymást nagyon szerető lényt, egy testben egyesítsen. Bár a varázslat soha nem volt kipróbálva két különböző fajú lény között, de Tallow úgy döntött mindent megpróbál a nőért, akit szeret. Így mikor az öreg boszorka és a fiatal tünde elértek egy faluba, ahol a boszorka új, félelem nélküli otthont tudott magának teremteni, megtanította Tallow-nak a varázslathoz szükséges varázsigéket. Miután Tallow összegyűjtötte a varázslathoz szükséges növényeket, elindult végre hazafelé, szeretett Sherindájához.
   Azonban mikor Tallow visszaérkezett a Rampartba, a legnagyobb szomorúságára azt kellett tapasztalnia, hogy a Tündék és a Kentaurok háborúba kezdtek. A Törpék és az Entek ugyan megpróbálták fenntartani a rendet, de az irányítás nagyon hamar kicsúszott a kezeik közül. Ha pedig valami nem történik gyorsan, akkor az egykoron szoros szövetségre épülő Rampart, egyszerűen darabjaira fog hullani.
   Tallow belopódzott Sherinda istállójába és felébresztette kedvesét, aki csodálkozással, örömmel, forró csókokkal és jókora aggodalommal üdvözölte rég nem látott szerelmét. Tallow gyorsan elmondta, hogy van egy varázslat ami megoldhatná a problémájukat, csak az kell, hogy Sherinda is beleegyezzen abba, hogy ezentúl örökké együtt lesz vele. Sherinda pillanatnyi gondolkozás nélkül belement a dologba. Ideges izgalommal a szívükben együttesen hajtották végre a szertartást, és ahogy a varázs hatni kezdett, úgy válták eggyé, egyesülve testben, gondolatokban és lélekben. Egy új fajnak, az Ezüst Kentauroknak lettek ezzel az alapítói. Az új nevük pedig Talinda lett.
   Amikor felbukkantak az utcákon mindenki megállt és csak bámulta őket. Eddig még soha senki nem látott ilyen lényt - félig tünde, félig kentaur aki rendelkezik mind a két faj jó tulajdonságaival, de ugyanakkor nincs meg benne az egyes fajokra jellemző gyengeségek. A hírek gyorsan terjedtek, és mindenki eljött, hogy megnézhesse Talindát. Talán a varázslat egy mellékhatásaként, vagy a Talindából áradó örömnek köszönhetően, a kiközösítés helyett, mind a tündék, mind a kentaurok igen nagyra becsülték Talindát. Mind a két faj hamarosan abbahagyta a háborúskodást, és Talindát tették meg békeközvetítőnek.
   Az elkövetkező hónapokban és években, a varázslatot számos egyéb alkalommal megismételték, és egyre inkább úgy látszott, hogy a tündékben és a kentaurokban sokkal több minden közös, mint ahogy azt valamikor gondolták. Hamarosan sok Ezüst Kentaur lett a városban, akik mindig boldogok voltak, mivel az igaz szerelem egyesüléséből születtek.

   Egy furcsa tény az életben, hogy néhány keverék sokkal inkább elfogadott mint a többi. Mogyoróvaj és lekvár? Egy örök klasszikus. Labrador és pudli? Egy kissé szokatlan, de a nevük igen eredeti – ki ne akarna egy labradlit? Ember és ló? Különös, de a kentaurok gyorsan mozognak és általában eléggé udvariasok ahhoz, hogy maguk intézhessék a dolgaikat – ami jelentős fejlődés így a lovakhoz és a barbárokhoz képest. Farkasok és emberek? Bukás – úgy tűnik senki sem szereti a farkasembereket (vagy ismertebb nevükön Vérfarkasokat), valószínűleg azért, mert mindig megvan a rá az esély, hogy telihold idején átharapják a torkunkat. Akárhogy is, sokáig ki voltak közösítve, és sok csapat éveken keresztül próbálta kiirtani őket és a hozzájuk hasonló lényeket– változó eredményekkel.
   Lord Haart kereszteseinek például sikerült felszámolni a vérhódokat, ami egy átütő siker volt, és megnyugvást hozott az egyszerű hódoknak is, akiknek a folyóit telihold idején gyakorta eltorlaszolták az emberi combcsontok. A többi próbálkozás, azonban nem volt ennyire sikeres. Halon próbálkozásai, hogy kiirtsa a félelmetes vérkolibriket, csak ahhoz vezetett, hogy sok gyönyörű virágoskert vált a földdel egyenlővé és sok teljesen ártatlan méh lett kilapítva.
   Azonban mégis sok vér-lény él még mindig a földön. Közülük pedig a legismertebbek és a legveszélyesebbek a Vérfarkasok. A Vérfarkasok gyorsak, sokkalta gyorsabbak, mint például a vérlajhárok, és míg néhány vérfertőzött lény megtartotta egyes emberi tulajdonságait még teliholdkori átváltozásukkor is, addig a Vérfarkasok szinte mindig teljesen megvadultak, senki és semmi sem volt képes arra, hogy ilyenkor irányítsa őket. Az is igaz, hogy bár ismeretlen okokból, de a vérfarkasok sokkal nagyobb eséllyel képesek átadni a szenvedéseiket azoknak, akiket megharaptak vagy megmartak, mint a többi vér-lény. Sok olyan jelentés született a vérfarkasokról, hogy szenvedéseik ideje alatt, emberek és egyéb lények tömegeit változtatták át vérfarkasokká.
   A vérfarkasok eltávolítására tett kísérletek vegyes eredményeket hoztak. A vérfarkasok nyújtotta fenyegetés általában arra sarkalta az embereket, hogy távoli területeken keressenek maguknak új élőhelyet. Mégis, a sebességük, erejük és gonoszságuk a csatában sok hőst arra ösztönzött, hogy felkutassák őket és megpróbálják rábírni arra, hogy csatlakozzanak a seregeikhez. A Vérfarkasok hordái mindig is félelmetesek voltak, szintúgy azon képességük, hogy bárkit képesek átalakítani, legyen az barát vagy ellenség. Teliholdkor pedig, mikor kitör rajtuk a dühöngés, az annyira elvakítja őket, hogy nem képesek különbséget tenni ellenség és szövetséges, rossz és jó, ártatlan és bűnös között.

   A világunkban törések vannak. Soha nem látott helyek, ahol a mindenség szerkezete egy kicsivel gyengébb, mint a többi helyen. Az állatok képesek érzékelni ezeket a helyeket, és messze el is kerülik. Félnek ezektől a helyektől. Néhanapján azonban néhány soha nem látott lény átjön ezen a résen keresztül a mi világunkba, és ilyenkor még a legbátrabb hősök, is meglapulnak a házaikban. Azonban szerencsére ez nem túl gyakran következik be.
   A rés másik oldalán nem a sötétség uralkodik, ahogy azt sokan gondolják, hanem a fény. Ez a fény a mindent betöltő tüzekből származik. Így nem csak nagyon nagy ott a fény, de a forróság is nagy. Nagyon nagy. Így azok a lények, amik ebben a vad és barátságtalan világban élnek, olyanok, mintha egy álomból - egy rémálomból - léptek volna elő. Néha ezek a tüzes szörnyek elég nagy rést találnak ahhoz, hogy átjöhessenek azon a mi világunkba. Így néha rémálmok valósággá válnak.
   A Pokolmének a másik világból való tüzes paripák, lángoló sörénnyel és tűzben égő szemekkel. Szerencsénkre azonban ezek a lények néhány fajtestvérükhöz képest nem olyan nagy méretűek, de még így is csak ritkán képesek találni megfelelő méretű réseket a mindenség szerkezetében. Így eléggé ritkák maradtak, és leggyakrabban távoli vidékeken találkozhatunk velük, illetve olyan helyeken ahol hatalmas mennyiségű mágia halmozódott fel minden felügyelet nélkül. Azok a helyek ahol ezek a rések nem lettek kijavítva hanem gazdátlanul ott lettek hagyva aggodalomra adnak okot, mivel a másik oldal a saját irányítása alá vonta ezeket.
   Mikor szembekerülünk velünk, a Pokolmének általában mind megjelenésükben, mind magatartásukban igencsak vadak, a leheletük pedig az elbeszélések szerint annyira forró és tüzes, hogy gyakran egy tűzfalat hoznak létre. Továbbá úgy hiszik, hogy néhány idősebb Pokolmén megtanulta, hogyan hasznosíthatnák az általuk termelt hőt nem túl távoli helyekre irányítva azt. Ezen pokolszülte lovak megtámadása igencsak veszélyes, és egy kézitusa pedig, majdnem mindig a támadó komoly megpörkölődéséhez vezet.
   Természetüknél fogva a Pokolmének immúnisak a Tűzmágiára. Mivel egy lidércnyomásos világ szülöttei, a mi világunkban semmitől sem rémülnek meg.

   Sok-sok évvel ezelőtt, egy távoli fölrészen, egy hatalmas lich király sárkányok életre keltésével kísérletezett. Miután összekeverte egy Fekete Sárkány csontjait egy Tündérsárkány csontjaival, gonosz erejének felhasználásával egy új lényt sikerült megteremtenie - a Dracolich-et. Bár ez a rémséges élőhalott teremtmény nem képes varázsolni, azonban mágikus erejének köszönhetően sok fizikai ütést ki tud védeni. Ráadásul a Lichekhez hasonlóan ő is képes arra, hogy a távolból, egy halálos felhő segítségével megtámadja az ellenfeleit, de az ehhez szükséges erőtartalékai hamar kimerülnek. Azonban ez nem számít túl gyakori problémának, mivel a Dracolichek szeretik megízleltetni az ellenfeleikkel a tüzes leheletüket, és miután egészben megsütötték őket, fel is falják azokat.
   Újabban ezek a Dracolichek már feltűntek Erathiában is, nyomukban pedig nem jár más, csak a halál.

   A Tűz mágiájának elemi részeként a Háború Követét azért küldték Erathiába, hogy segítsen a hősöknek helyreállítani a korábbi harmóniát.

   A Föld mágiájának elemi részeként a Béke Követét azért küldték Erathiába, hogy védelmezze azokat a hősöket, akik arra törekednek, hogy visszaállítsák a különböző fajok közötti egyensúlyt.

   A Levegő mágiájának elemi részeként a Varázslat Követét azért küldték Erathiába, hogy segítsen a hősöknek helyreállítani a Sötétség és a Fény erői közötti egyensúlyt a mágia segítségével.

   A Víz mágiájának elemi részeként a Tudás Követét azért küldték Erathiába, hogy segítsen a hősöknek helyreállítani az erők közötti egyensúlyt, a varázslat művészetének teljes elsajátítása mellett.